Ávéd János a tenorosokban nem szűkölködő hazai jazzszcéna kiemelkedő figurája. Ugyan sohasem kedveltem az Amerikából indult, majd Európát, sőt szerényebb mértékben minket is meghódító listázást, de az vitathatatlan, hogy ő – szerényen ítélve is – az első három között van ezen a hangszeren kis hazánkban.  Mióta csak ismerem munkásságát, igazán nagyra becsülöm, hiszen köztudomású, hogy elképesztő hangszeres tudása mellett kiváló komponista és hangszerelő is, nem említve azt a hihetetlen „stílusakrobata” képességét, ahogyan a legkülönfélébb irányzatokban és formációkban is maradéktalanul helytállt.  Játszott az Euro-African Playgroundban és a Kéknyúlban éppúgy, mint a Bágyi Balázs New Quartetben vagy a Modern Art Orchestrában, a saját maga vezette felállásokat nem is említve. A Balance is nagy feltűnést keltett, de nem kevésbé kiemelkedő formáció a 2013-ban alakult négyesfogat, amelynek hangszer összeállítása is különleges. Nos, ez az Ávéd János Quartet kápráztatta el szombaton este az Opus közönségét, köztük jómagamat is. „Have News” c. lemezüket öt csillagos kritikával méltattam a Gramofon 2016 őszi számában, de „élőben” még nem volt szerencsém élvezni játékukat.  

A fővároshoz közeli, mégis már vidéki jazz koncertek – amilyen az Érdi Jazz Fesztivál és a Gödi Jazz Fesztivál is – különlegessége pont a kettős távolságban rejlik. Most egy nagy klisével az “oly távol vagy tőlem, mégis közel” sor ugrik be. Ez a távolság pont elég ahhoz, hogy lebeszélje vagy rábeszélje az embert, hogy nekivágjon az útnak, és a budapesti színtéren oly jól ismert formációkat meghallgassa egy csendesebb városban is.

Mesterlövészből még hét kellett az ismert filmben, hogy a terveik szerint történjenek a dolgok. A Müpába elég volt a Csabák névnapjának emlékezetesebbé tételéhez hat énekes is. De ehhez ott kell sorakoznia a vitrinjükben jó néhány aranyozott gramofonnak, amit a Grammy-díj nyertese kap, és néhány stilizált galambnak is, amit a keresztény indíttatású zenék ceremóniáján a Dove Awards győzteseinek jutalma. A hivatalos honlapjukon nagyon egyszerűen oldották meg a bemutatkozást: 6 tag, 16 album, 10 Grammy, 10 GMA'S (itt adják a galambot) és 3 aranyalbum. Quincy Jones szerint olyan piszok jók, hogy a földkerekség legjobb a capella együttese az övék. Ezért telt meg szombat este a Bartók terem nézőtere, mikor fellépett a Take 6.

A Hofecker Dániel trombitás által vezetett Nexus Lineup adott koncertet a BJC-ben július negyedike kellemes nyári estéjén, tanúságot téve halálbiztos formaérzékükről, kiváló hangszerelési, stilisztikai és előadási képességeikről.

Bocsássa meg a kedves olvasó e sorok írójának, hogy a szerda esti két koncert közül az elsőt a zenekaron belülről, basszusgitárosként élte át, ily módon a tárgyilagosság értelemszerűen sérülhet. Ugyanakkor egy ilyen nagymúltú és patinás jazzfesztiválról mindenképpen be kell számolni, így elfogadtam a főszerkesztő felkérését.

A Müpa nem áll le júliusban, és ez jó hír nekünk. Múlt szerdán járt itt „Girl from Nanaimo”, azaz Diana Krall, aki Brit Columbiának ebben a kisvárosban született, most hétvégén jön a jazz kórusvokál Harlem Globetrotters-e, a Take 6, ráadásul szimfonikus kísérettel. Szerda este pedig berobogott Marcus Miller formációja. Hozzá fogható eredeti tehetségű basszistának a jazz világában talán csak Jaco Pastorius és Stanley Clarke tekinthető, de előbbi ugye már az égi pódiumokon penget. Aki Marcust hallja koncerten, kedve támad megtanulni basszusgitározni, ha esetleg zenész az illető, soha többet nem fog úgy zenélni, mint előtte.

A világhírű zongorista-zeneszerző neve ismerősen cseng a zenebarátok fülében műfajoktól függetlenül. A sokoldalú művész hosszú pályája során ugyanis a formációk és – mai szóval – projektek olyan sokaságával állt a nagyérdemű elé, hogy abból számosat a hazai közönségnek is módja volt megismerni. A stílusok sokasága miatt mindenki megtalálta a „saját” Coreáját és jellemzően ezúttal is hatalmas érdeklődés előzte meg koncertjét a The Spanish Heart Band-nek elkeresztelt oktettel.

Az a közhely, hogy ki ne ismerné valamelyik zenészt vagy énekest, ebben az esetben alighanem igaz. Ha van sztárénekes ezen a földön, Diana Krall vitathatatlanul az. Nem is vagyok tisztában az utóbbi évek különféle népszerűségi listáival, de ez nem is befolyásolja azt, hogy ez a kanadai eredetű amerikai díva újabbnál újabb projektjeivel, koncertkörútjaival és tucatnyi lemezével hihetetlen ismertségre és osztatlan népszerűségre tett szert, és a csúcson van már vagy két évtizede. Hazánkban is többször lépett már fel, legutóbb szinte napra pontosan éppen három éve (2016. június 30-án) adott koncertet a Müpában, idén pedig szerdán június 26-án volt a nagy nap.

Még csak néhány hete számoltam be a Háló jazzklub kerek századik koncertjéről, és elvileg az évadzáró is lezajlott pár hete a Hot Jazz Band vendégjátékával, amin nem lehettem jelen. Legnagyobb meglepetésemre értesítést kaptam Deseő Csaba barátomtól, aki a klub művészeti vezetője, hogy június utolsó keddjén még egyszer elbúcsúztathatjuk az évadot, amelyben sor került a nevezetes jubileumra. És mivel a fellépő négy művész mindegyike régi kedves (jazz)barátom, így a kánikula ellenére is megcéloztam a Semmelweis utcai S4-et. Hát nem bántam meg, az biztos!

Izgatott várakozás előzte meg ezt az egészen különleges zenei eseményt: egyrészt reménykedtünk az előző esti égszakadás utáni száraz, esőmentes időjárásban (bár eső esetén a Belga Sörház belső tere került volna használatba), másrészt hatalmas, eddig nem tapasztalt érdeklődés volt a koncertre, sokan jelezték részvételi szándékukat. Talán 47 éve lehetett arra példa utoljára, hogy egy este Syrius- és Rákfogó-zene is megszólaljon. 2010 óta minden évben szól a Syrius Gödön, négyszer a Zappa-Syrius Emlékzenekar, most ötödik alkalommal pedig a Syrius Legacy játszotta kifogástalanul a még mindig sokaknak örök értéket jelentő dallamokat. És minden bejött, amiben bizakodtunk, gyönyörű idő volt, és már a ½ 7-es kezdésre minden ülőhely foglalt volt.  Többen állva is szívesen hallgatták a gödiek füleinek már ismerős muzsikát a Belga Sörház kerthelyiségében. 

A híradások ugyan Elek Pista kvartettje „Jazz Elek” c. CD-jének bemutatójáról szóltak, de a „műsorváltoztatás jogának” fenntartása érvényesült ezen a forró nyári estén. Mi viszont így sem maradtunk „jazzelés” nélkül...

A műfaj egyik legkiemelkedőbb képviselőjét, az éppen 40 éve elhunyt Charles Mingust idézték a hazai jazzelit képviselői az elmúlt szerdán este. A kitűnő bőgősnek, Ajtai Péternek köszönhetjük, hogy a koncert létrejött, akinek régi vágya volt nagy példaképe zenei hagyatékának újraértelmezése.  Az UNESCO Nemzetközi Jazznapján (ápr. 30.) a Fonóban tartott bemutató után a – talán még rangosabb – Opus Jazz Clubban is meghallgathattuk ezt a kiemelkedő „projektet”.

A filmes meghívó Németországból érkezett. Négy zenész mondta el a FB oldalukon, hogy miért érdemes elmennem az idei magyarországi turnéjuk egyik állomására. Az énekesnő lazán, de karizmatikusan, a gitáros tényszerűen, a dobos és bőgős küszködve. (Mert ők belgák, és a magyarral próbálkoztak.) De engem meggyőztek. Ezért ültem be péntek este a győri a koncertjükre, ami a Múzeumok Éjszakája egyik programja volt.

A Harmónia Jazzműhely évadzáró programja Luiza Zan koncertje volt a Sárik Péter trió és Gyárfás István kíséretében.

A Ráday utcai iF Cafe havi rendszerességgel látja vendégül a világhírű magyar zongoraművészt, Oláh Kálmánt, aki a nevével fémjelzett koncertsorozat keretein belül változatos felállásokat hoz tető alá. Aki ismeri a zongorista-zeneszerző munkásságát, az tudhatja, hogy a “Friends” nem csupán Magyarország legkiválóbb és többnyire nemzetközi hírű muzsikusai, hanem többek között Németország és az Egyesült Államok zenészei is büszkélkedhetnek a baráti titulussal. A koncertsorozat olyan személyiségeket hozott már el Budapest leghangulatosabb jazzbárjába, mint Tony Lakatos vagy Tim Ries, ezúttal pedig a legendás New York-i dobos, Tommy Campbell stimulálta sikoltozásig az iF közönségét. A zenekarban helyet foglalt László Attila Liszt-díjas jazzgitáros és zeneszerző, illetve Lattmann Béla, aki – Oláh Kálmánnal egyetemben – a László Attila - Oláh Kálmán Quartet tagja.