fbpx

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
30

Ha lefogadjuk azt a művészetfilozófiai tézist, hogy egy alkotás, ha nem is tükrözi feltétlenül a valóságot, de mindenképpen alapvető kapcsolatban áll vele, akkor érteni fogjuk a két lengyel muzsikus, Hania Rani és Dobrawa Czocher „Inner Symphonies” című lemezét.

John Scofield kiadott egy szóló albumot az ECM kiadónál. Tizenhárom dal van a lemezen, mindegyiket az Ibanez elektromos gitárjával, Fender erősítőjével vette fel egy Boomerang looper pedál segítségével, otthon a pandémia alatt. Gyönyörű lemez. A megjelenés napján kétszer is végighallgattam, és amikor megkaptam a CD-t akkor is, és persze azóta is, például most jógázás közben mielőtt leültem megírni az ajánlómat. Persze mindez érthető, hiszen Scofield rajongó vagyok.

„Sok jazzmuzsikus Los Angelesbe megy kényelmesebb életet keresni, aztán abbahagyja a zenélést” mondta egyszer nem minden él nélkül Sonny Rollins. Bolla Gábor már fiatalon a keresztútnál a nehezebbet és kockázatosabbat választotta - előbb Koppenhágába, később Münchenbe költözött – és most pont ennek köszönheti, hogy mára ott szerepel Európa jelentős és karakteres tenor- és szopránszaxofonosainak térképén.

A Gramofon folyóirat 25. évfordulója alkalmából megjelent egy válogatás, mely Gramofon 25 – Zenetudományi és zenekritikai antológia címet viseli. A 350 oldalas kiadvány az 1996 és 2021 között megjelent, különlegesen érdekes írásokból szemezget.

Az amerikai jazz szaksajtónak vannak dédelgetett kedvencei, akiknek minden megmozdulása hozsannázó sajtóra számíthat. Ők azok, akik a Grammy-díjakat és az egyetemi katedrákat kapják. Ők azok, akik a zenélés és oktatás mellett mindig harcolnak valamiért: világbékéért, az x nép felszabadításáért a gyarmati uralom alól, vagy ha másért nem, hát a rendőri túlkapások ellen az egykori vadnyugathoz tartozó Rattlesnake Countyban. A kedvencek mindig humanisták: nyilatkozataik és egyes szerzeményeik arról szólnak, hogy a kábítószerek rosszat tesznek az egészségnek, de az emberiség egy szép napon békében él majd. Kézen fogják egymást, és bizakodón tekintenek a távolban pislákoló csillagokra.

Úgy sejtem, az ortodox lemezgyűjtők egyikét-másikát idegesítik a formára osztályozhatatlan-besorolhatatlan különlegességek: nem lehet az ilyeneket a rend megbontása nélkül a többi LP/CD közé tenni, az oldalukon nem virít előadónév és lemezcím, tehát valami megfelelő helyet kell találni nekik, lehetőleg nem túl messze a lemezpolc(ok)tól, s ez nem mindig könnyű. Marad a bosszúság, a szokatlan alakú szerzemény kerülgetése, ide-oda pakolása. Más zenehallgatók (magamat is közéjük sorolom) inkább szórakoztatónak tartják a formai idioszinkráziákat: eredeti és szellemes ötletnek találtam például, amikor 2006-ban a Grencsó Istvánnal megerősített Noiz Orchestra egy cipzárral ellátott játékmaci hasába rejtette el Film Development című kiadványát.

Ötvenöt évvel a tenorszaxofonos halála után se vitatható, hogy zenéjének és személyének egyedülálló kultusza van. Kultikus tisztelete korántsem csupán a kiemelkedő muzsikusnak szól; a jazz történetében páratlan kanonizáció csak részben esztétikai természetű. Zenéje, különös tekintettel utolsó éveinek alkotásaira, vallásos áhitat tárgya is. Szerzeményeinek és előadásainak spirituális ereje magyarázza, miért lett a negyvenéves korában meghalt muzsikus a San Francisco-i St. John William Coltrane African Orthodox Church védőszentje.

A neves trombitás mögött igazán hosszú és termékeny pálya áll, amiről bárki meggyőződhet, ha csak kicsit is utánanéz a neten. Volt ideje rá, hiszen jóval túl van a nyolcvanon, de rendkívül aktív ma is. Hogy ki mindenkivel játszott azt is könnyű számba venni a róla szóló információhalmazban. Éppen ezért (is) érdekes, hogy tőle – az utóbbi évtizedekben nem megszokott módon – új albumát kizárólag honfitársaival, azaz „talján” művészekkel készítette.

Nagy érdeklődéssel hallgattam meg a fekete amerikai énekesnő lemezét. Különlegessége nemcsak abban rejlik, hogy az 1962(!)-ben elhunyt Dinah Washington „reinkarnációjának” tűnik, de a számok felében a mai technika segítségével Melanie Charles együtt szerepelhet a jazztörténet olyan díváival, mint Ella Fitzgerald, Sarah Vaughan, Betty Carter, és akire egész habitusával hajaz: Dinah Washingtonnal.

Sosem szűkölködött a magyar jazz nagyszerű zongoristákban. És nem is fog, mert a fiatal, feltörekvő zenészgeneráció is bővelkedik nagyszerű pianistákban. Talán Liszt szelleme lebeg a hazai zongoristák szcénája felett? Mert a lengyel jazz zongoristák körében fontos referenciatétel, hogy tud-e, sőt, szokott-e Chopin-t játszani az illető. Akinek nincs Chopin feldolgozásokat tartalmazó lemeze, az nem is számít. Andrzej Jagodinski még magasabbra emelte a tétet, hiszen ő 1999-es dupla Chopin CD-jén a klasszikus zenész, és híres Chopin-specialista Janusz Olejniczakkal is játszik néhány darabot a nagy zeneszerzőtől.

Úgy tűnik, hogy a neves énekes nem tartozik a babonás amerikaiak közé. Korábbi úti beszámolókban olvashattuk, hogy Amerikában voltak olyan hotelek, amelyekben a babonás vendégek miatt nem volt 13-ik emelet… Nem tudom, hogy’ állnak ilyen vonatkozásban manapság az óceánon túl, de Curtis Stigers nem sorolta át tizenharmadik stúdióalbumát, hanem büszkén vállalja a lemez kísérő füzetében, amelyet ő maga írt tavaly ősszel.

Kajgün – Daogoad

2022. április 03.

Van Kafkának 1917-ből egy örökbecsű reflexiója arról, hogy leopárdok törnek be egy szentélybe, és az utolsó cseppig kiisszák a vizet az áldozati korsókból. A hívők (nyilván) elképednek vagy felháborodnak. Az eset még jó néhányszor megismétlődik, míg végül elfogadottá válik, majd része lesz a szentélyben szokásos ceremóniának.

Bántóan keveset tudunk a görög jazz jelenéről (és múltjáról), pedig némi internetes kutakodás után kiderül, az Akropolisz árnyékában is virágzó jazzélet folyik nívós együttesekkel és nemzetközi mércével mérve is jelentős szólistákkal. A legismertebb görög hangszer, a lantfélék családjába tartozó hosszú nyakú, általában pengetővel megszólaltatott buzuki ugyan ritkán kap szerepet jazzkontextusban (kivételt jelentenek például Nina Simopoulos lemezei), viszont a gitár annál népszerűbb jazzhangszer, melyet szólóban és együttesben egyaránt nagy sikerrel alkalmaznak görög muzsikusok. Közéjük tartozik a kitaposatlan művészi ösvényeket járó negyvenkét éves Giorgos Tabakis is.

Ornette Coleman jelentőségét a jazz történetében mindenki ismeri, aki kapcsolatba került a műfajjal az elmúlt hét évtizedben. Első lemezei az 50-es évek legvégén jelentek meg és óriási feltűnést keltettek, mint a kritikusok és a „szakma”, mind pedig a közönség körében. Most mindenki hozzájuthat a korszakalkotó felvételekhez.

Számomra a megmondóemberi állapot most nem játszik! Kritikusi életem folyamán ugyan volt néhány alkalom, amikor értékítéletet mondtam egyes zenészek megjelent lemeze vagy koncertje után, de erre a „hibámra” nem szívesen emlékszem. Nem vagyok ugyanis híve annak, hogy ledrongoljam egy szuverén alkotó aktuális érzelmi állapotát tükröző alkotást – amennyiben persze elfogadjuk az esztétika ezirányú tételeit. Sokszor inkább hallgatok vagy esetleg „érted haragszom, nem ellened” hozzáállással mondok el egy-két észrevételt. Mint ahogy most is…