A zenésznek a zene nem csak hivatás, kenyérkereset vagy megszállottság, de mindenek felett örömforrás. A MagyarJazz újabb sorozata keretében munkatársunk, Pallai Péter kérdezi a magyar jazzvilág nagyjait, mi az a tíz zenedarab, amit a legszívesebben hallgat saját épülésére, amikor éppen nem szakmázik? 

A blues nem a vidámságról szól. Inkább az élet fájdalmas néha kegyetlen próbáiról. De nem is a szomorúságról. Branford Marsalis szerint, aki a film (és a CD) zenei anyagát gondozta, ez az afrikai kultúrából érkező muzsika a nyelv, amin elmondhatták az ide hurcoltak saját történeteiket. Ezért mindig a keserűség és a büszke lázadás zenéje egyszerre, az élvezettel dacolás balladája. Ha jól játsszák.

Ilyen filmet csinálna Banksy, a street art fenegyereke, ha érdekelné a mozi. A tavaly májusban debütáló sorozat üzenete egyértelmű a jazz kedvelőinek: ne izguljatok, a jazz nem hal meg, és nem költözik be végleg a panoptikumba sem. Köszöni, jól van, máshol és máshogy, de él és virul tovább.

A jazz aranykorának minősíthető, a világháború utáni évtizedekben számos jazzkoncertet rendeztek a legendás épületben Ella Fitzgeraldtól Duke Ellingtonig, Oscar Petersontól Miles Davisig. Ezek közül sokat hanglemezen is megjelentettek. Nos, ebben a patinás teremben voltam résztvevője annak az óriási sikerű koncertnek, amelyet a világhírű bőgős, Charles Mingus nagyzenekara adott 1996. október 14-én. Mingus ugyan sok évvel korábban elhunyt, de a különleges zenei világát képviselő együttes tovább folytatta missziónak mondható tevékenységét, Mingus páratlan zenei örökségének gondozását.