A teltház persze több évtizede a világ minden szegletében velejárója Carter koncertjeinek. Népszerűségét mutatja, hogy szerepet kapott Robert Altman 1996-ban készült „Kansas City” című gengszterfilmjében, amely egy ’30-as évek közepén virágzó jazzközpont történetét idézi fel. A cselekménye nagyrészt egy fekete tulajdonos éjszakai klubjában, az egész éjszaka tartó jam session közben zajlik, és a filmben megjelennek a kor legendás jazz-zenészei is. A session alatt betér Ben Webster, akit James Carter személyesít meg, valamint Lester Young (Joshua Redman), Count Basie (Cyrus Chestnut), Mary Lou Williams (Geri Allen), Walter Page (Ron Carter) és Jimmy Rushing (Kevin Mahogany). Geri Allen és Kevin Mahogany sajnos már nincs közöttünk. Carter első mestere Donald Washington lett, tehetségére a Detroiti Művészeti Intézetben (DIA) figyelt fel a vendégelőadónak meghívott Lester Bowie, és ez döntő jelentőségűnek bizonyult Carter karrierje során. New Yorkba költözött, így kapcsolatba került a jazzt meghatározó zenei világgal, olyan kiemelkedő művészekkel turnézott és készített lemezfelvételeket, mint mentora, Lester Bowie, valamint Cyrus Chestnut, Wynton Marsalis, Dee Dee Bridgewater, valamint a Mingus Big Band és a World Saxophone Quartet. Carter közben zeneszerzőként és az általa megszólaltatott összes fúvós hangszeren kivívta mind a szakma, mind a nagyközönség elismerését. Bár a baritonszaxofonosok között szavazták többnyire az év szólistájának a Down Beat kritikusai és olvasói, de tenoron, alton, szopránon, fuvolán, basszusklarinéton, basszusfuvolán, sőt még a ritkán hallható basszusszaxofonon is a legjobbak között jegyzik.

Az Organ Trio 2008 szeptemberében a Debreceni Jazz Napokon lépett fel először hazánkban, majd legközelebb 2014 májusában már a BJC-ben láthattuk őket. Mindkét alkalommal Leonard King ült a doboknál, akit pár éve váltott Alexander White. Mindannyian, az időközben kivált veterán King (1948) és az őt váltó huszonéves White is, Michigan állam legnagyobb városában, Detroitban születtek: Carter 1969-ben, Gibbs 1967-ben, White 1990-ben. Szülővárosuk nem véletlenül kapta Motown becenevet, az autóipar virágzása idején vált a detroiti agglomeráció az Egyesült Államok első számú exportáló régiójává. Hatalmas fekete közösség verődött itt össze az amerikai Délről érkezvén, akik az autógyárakban kaptak munkát. A Motown megnevezést használták a városban kialakult zenei stílusra, amelyet Carter is több fiatal detroiti bandához csatlakozva magába szívott.

A motorvárosban azonban az oktatásra is nagyon figyeltek, Carter és a Leonard King helyére került Alexander White is, mint sok detroiti srác, a Marcus Belgrave alapította híres Civic Jazz Youth Ensemble, Gibbs a Detroit Public Schools berkein belül kapta első zenei élményeit. A „Motown” ifjúsági zenekara jó iskolának bizonyult, táborának legfiatalabb tagjaként Carter egy nemzetközi zenekarral már 16 éves korában turnézott Európában. White később Chick Corea, Christian McBride és Branford Marsalis zenekaraiban tűnt fel Carter triója mellett, és 25 évesen, 2015-ben megjelent igen jó kritikákat kapott első, saját zenekarával felvett lemeze, „Ubuntu” címmel.

Gerard William Gibbs egyből a jazz és a Hammond szerelmese lett, miután apja hároméves korában elvitte egy Richard „Groove” Holmes koncertre. Kilenc éves korában kezdte klasszikus zongora tanulmányait és aztán az iskolában találkozott bálványával, aki be is avatta a Hammond legrejtettebb titkaiba. Holmes 1991-es haláláig Gerard olyan barátságba és mentori kapcsolatba került az orgonistával, amelyről mások csak álmodozhattak. Pár év múlva, ismét szerencséje volt, a detroiti Bluebird Inn-ben adott koncertjén megjelent Jimmy Smith. Bemutatták őket egymásnak, és ez a hamar kialakult barátság is nagyon értékesnek bizonyult. Smith „ajánlásával” Gibbs bejutott a legfelsőbb orgonista körökbe, Joey De Francesco, Charles Earland és „Brother” Jack McDuff társaságába, és mivel mindegyik legenda egy-két titkos fogást megmutatott a hangszeren, ezek a találkozók hozzájárultak Gerard sokoldalú zenei fejlődéséhez. Jelenleg nappal Detroit városának építészmérnökeként dolgozik, esténként és hétvégén kortárs avantgardistákkal, és saját zenekaraival koncertezik. Debütáló CD-jét az első mentora, Richard „Groove” Holmes emlékére ajánlotta.

 Éppen csomagolok az orgonatrióm első Euro Tourjára 3 év után!!! Ma este indulunk az első megállónkra Londonba, az Egyesült Királyságba, hogy szombat este a híres Ronnie Scott's Jazz Clubban játsszunk!!!  További állomásaink között szerepel Bécs, München, Szarajevó, Budapest, Bukarest és Párizs, hogy csak néhányat említsünk!!! Hálával és alázattal tartozom, hogy visszahívtak a "tó túloldalára", hogy zenész testvéreimmel játszhassak!!! Béke! – tette közzé lelkesen Carter FB oldalán. Ahogy a BJC teltházas nézőterének közönsége már az első percekben tapasztalhatta, lelkesedése, öröme a játékban egy cseppet sem lankadt.  

Egyből kiderült, fúvós arzenáljából altját otthon hagyva, most csak a tenort és a szopránt hozta magával a tó túloldalára. A szopránt vette magához először, Roland Kirk „Steppin' into Beauty” című balladájával kezdődött a koncert, de mint a folytatásban a többi feldolgozás, ez is szinte csak kiindulási pontnak szolgált Carter számára. Viharos szaxofonjátéka olykor a néhai tenoros titánhoz, Ben Websterhez hasonlóan dühös, nagy sebességű volt, majd hirtelen R’n’B-vel átitatott érzelgőssé vált, zúzódásos hangjával gyengéden simogatva egy kedves dallamot. A folytatásban a Motown rockosabb hangzású zenéiből idézett, majd Gibbs percei következtek, a fantasztikus Hammond szóló után gitárhangzást imitáló tenorszaxofonjával szállt be. Carter szólóit előző koncertjein is nemegyszer a legkülönfélébb trükkökkel fűszerezte, csattogott, morgott, sikolyokat és állathangokat imitált hangszerén, a legihletettebb pillanatokból is bizarr, meghökkentő módon kizökkentve hallgatóságát, a gitárhangzás legalább is itt a BJC-ben eddig nem hallott, új elemként került repertoárjába.

Egyáltalán nem új keletű viszont Carter Django Reinhardt iránti tisztelete. Már tinédzserkorában a helyi rádióállomásokon keresgélve bukkant a Belgiumban született francia-cigány (manouche) gitárosra, és hallgatta aztán átszellemülten zenéjét. A kamaszkori szerelem tartósnak bizonyult. James Carter 2000-ben két különféle albumot készített. Az avantgárdnak mondható „Layin' in the Cut” és a post-bop, gypsy-jazz gyökerű „Chasin' the Gypsy” csaknem egy időben jelent meg. Az utóbbi volt Carter első lemezen rögzített főhajtása Reinhardt zenéje felé, amelyet a csodálatos hegedűs unokanővér, Regina Carter mellett több kiváló zenész szólaltatott meg. Carter legutóbbi, már az ezzel a trióval felvett 2019-ben megjelent „Live from Newport Jazz” lemezét is Reinhardt emlékének szentelte. Zseniálisan ráérzett a por lepte kincsek értékére, lefújta a kottákról a port, sőt, olykor alig észrevehető, de többnyire látványos sebészeti beavatkozásokkal újratöltötte azokat, és a plasztikai műtétek alatt Gibbs és White személyében remek szakemberekre akadt a ráncfelvarrás közben. Reinhardt a párizsi utcák és szalonok, a kortárs városi népzene elemeiből, valamint saját roma örökségéből született kompozícióit Carter modernebb, szabad formájú dallamokká bővítette. Elindította a dolgokat, majd átalakította, és úgy hajlította saját képmására, hogy nem volt tiszteletlen a forrásával szemben, megőrizte annak levegőjét, humorát és egyéni formáit. Ahogy a 2014-es, 2019-es BJC koncerteken, a Reindhardt feldolgozásokból mindkét lemezről válogatva, most is eljátszottak egy csokorra valót.

De nem csak a zenét, a kort is felidézték, a Django korabeli komikusok kétértelmű, egymást ugrató dialógusait felhasználva. Az akkor roppant népszerű, magyarul a város hangjára fordítható vaudeville stílus jellemezte Reinhardt Quintette du Hot Club de France zenekarának fellépéseit, melyeken Párizsban járva gyakori vendég volt Coleman Hawkins és Benny Carter is. A szólók alatt a többi zenész a háttérben bohóckodott, ugratta egymást, ahogy most Carter és White nemegyszer Gibbs szólói alatt, előjött a „mit is játszunk” koreográfia, nagy vita alakult ki a Hammond körül, de persze végül közös nevezőre jutottak. Ezek az intermezzók azonban, még ha nem is röhögtük magunkat halálra minden poénon nem kerültek túlsúlyba, megszokhattuk, hogy Carter koncertjeinek visszatérő részeivé váltak, és azért a főszerep végig a zenéé maradt. A korai idők marching band motívumaitól és a vaudville előadások attitűdjének felidézésétől kezdve, a bebop stíluson és a detroiti R&B-n át az avantgárd és free elemekig az egész jazztörténetből kaptunk ízelítőt, sőt, egy a közönséget megtapsoltató Cha Cha Cha is forró pillanatokat hozott. Mindezt természetesen Carter saját képére formált, egyéni hangú előadásában, miközben bámulatos szimbiózisban volt két muzsikustársával, akik minden rezdülésére remekül reagáltak.

 „Bárhol a világban teljesen kényelmesen kell érezned magad. Úgy érzem, hogy a zene egyenlő az élettel, a tanárom mindig erre tanított. Szemellenzővel az ember egyszerűen nem élheti át az életet teljes egészében. Úgy gondolom, hogy a zene és a hatások kereszteződésében óriási szépség rejlik.” – olvasható Carter honlapján. Ezen a koncerten némi feszengés után egyre kényelmesebben éreztük magunkat, óriási szépségeket élhettünk át, és örömünkre még egy ráadás is belefért a kilenckor kezdődődő második koncert előtt.

A James Carter Organ Trio két koncertjével kezdődött, a műfaj tengerentúli epicentrumának legjelesebb képviselőit felsorakoztató, a Budapest Jazz Clubban idén ősszel első alkalommal rendezett New York Jazz Fesztivál hétfőn a gitáros Jonathan Kreisberg kvartettjével folytatódik, majd kedden Kevin Hays szólózongora koncertje zárja a koncertsorozatot.

Budapest Jazz Club, 2023. november 7.
Fotó: Somogyvári Péter