Bona a tőle megszokott és leginkább várt afro-kubai zenével hozta lázba már a koncert legelején a közönséget, lényegében a legutóbb a MOMkult-ban fellépett, a nagysikerű „Heritage” albumán is közreműködött fantasztikus kubai zenekarával adott koncertjét folytatva. A koreográfia is hasonlóan zajlott az előző fellépéseihez képest. Az a mód, ahogyan a közönségével kapcsolatot teremt, a világzene, a jazz és az afropop egyik meghatározó nevévé tette őt, nem változott. Nagyapja az afrikai falusi életben rendkívül megbecsült tisztséget jelentő, úgynevezett „griot”, azaz énekes és mesemondó ember volt, Bona griot nagyapja nyomdokaiba lépve meséli hangszerekkel kísért énekével történeteit, akár kis jazzklubokban, akár fesztiválsátrakban vagy éppen ahogy szerdán is, nagy koncerttermekben összegyűlő globális falu közösségének. Történetei olykor viccesek, olykor ríkatóak, dalokat énekel nekünk az emberi természetről, a nagy, meglepő világról és az otthonunknak nevezett, ismerős helyekről. Meséi előadásában most is minden posztján virtuóz zenekar segítette, akik alkalmanként ámulatba ejtően játszottak. Az egy kis kameruni faluban, Mintában született Bona 22 évesen már nem autodidaktaként akarta folytatni pályafutását. Európába költözve először Düsseldorfban vett kurzust, majd hamarosan Franciaországban folytatta zenei tanulmányait, ahol emellett rendszeresen játszott jazzklubokban, és ahol megismerhette jelenlegi társait is.

Tanúi lehettünk izgalmas párbajoknak Bona és Manna, majd Bona és Herichon között, kaptunk csodás szólóval fűszerezett szép balladát Lecoq jóvoltából, és énekelhettük a Grammy-jelölt „Tiki” lemez nagy slágere, az „O Sen Sen Sen” refrénjét. A „Shiva Mantra” meditálhattunk egy kicsit, és már a ráadás előtt meg lettünk táncoltatva a „Manyaka O Brazil” szamba ritmusaira. Élvezhettük Viccaro precíz, elegáns, ugyanakkor virtuóz játékát, sokadszorra is meggyőződhettünk, Bona az egyik legkiválóbb basszusgitáros, és énekhangja is különleges.

Bona lelkesen mutatta be egyszerűen kezelhető japán gyártmányú új kütyüjét, amely vocoder-szerűen szintetizálja, átalakítja és ismétlődően vissza játssza az emberi hangjelet. A technikai ismertető után a felénekelt hangok mixéből egy új kompozíció született a közönség lelkes ovációja közepette. Örömmel nyugtázhattuk, hogy továbbra is a gulyás az egyik kedvenc étele, és az Unicumot is szereti, és Magyarországon mindig jól érzi magát. Természetesen a „Kis kece lányom” sem maradhatott ki a repertoárból, és Pastorius emlékének is adózott, akinek lemezeit hallgatva lett basszusgitáros.  Elképesztő instrumentális tudását is megcsillantotta, de annyira volt jazzes, amennyit a jazztől idegenkedők is elviselnek, és annyira volt populáris, amennyi még a jazz konzervatívabb rajongóinak is belefért. A koncert elképesztő népünnepélybe torkollott, többen táncra is perdültek, a közönség állva tapsolt, a zenészek integetve elbúcsúztak, de a tapsok csak erősödtek, a zenészek visszatértek, és jött a ráadás. 

Bona több rövidebb, hosszabb intermezzóval tarkított zenéje az egyre dominánsabb latin hatás mellett Afrika hagyományait, kultúráját, szépségét és problémáit dolgozta fel. Sok újdonságot nem hozott, meglepetést sem okozott, de a közönséget ezzel a zenével hódította meg Párizstól Tokión át New Yorkig. Ezen a koncerten azt kaptuk, amit vártunk, amit az előző években megszerettünk, és egyáltalán nem akartunk meglepődni. Csak önfeledten jól érezni magunkat és élvezni a zenét. Mint gyerekkorunkban, mikor több estén át mindig ugyanazt a mesét kértük, hogy olvassák fel. Tudtuk, mi következik, azt is, mi lesz a vége, de jó volt újra és újra átélni az ismert történetet. Bona most is elmondta, elénekelte történeteit, emlékeztetett minket arra, hogy egy hatalmas, csodákkal teli univerzumban élünk.

Erkel Színház, 2023. november 8.
Fotó: Somogyvári Péter