A hanghordozón 21 felvétel szerepel, és Monk e korszakának legjobb darabjait tartalmazza.

Bemutatkozásul hallgassuk meg a „Misterioso” című felvételt. Játszik: Thelonious Monk zongorán, Milt Jackson vibrafonon, John Simmons bőgőn, Shadow Wilson dobokon.

Úgy gondolom, hogy olvasóim sok mindent tudnak Thelonious Monk életéről és munkásságáról, hiszen nemcsak muzsikusként és komponistaként volt úttörő, hanem újítóként és stílusformálóként is meghatározó szerepet játszott a jazz fejlődésében

Mindjárt rá is térek a CD első felvételére, melynek címe: „’Round Midnight”. Monknak ez a csodálatos szerzeménye mintegy három percbe sűrítve mindent tartalmaz, ami a modern jazz jellemzője, voltaképpen ez a szám egy igazi jazz sláger lett. Íme a „’Round Midnight” című Monk-Cootie Williams kompozíció.

Semmi túlzás nincs abban, hogy Monk az egyik legnagyobb megújítója volt a jazznek és óriási szerepe volt abban, hogy a jazz polgárjogot nyert a modern művészetek között. Monk volt ugyanis az a muzsikus, aki teljesen átalakította a harmóniákat, új ritmizálást és hangsúlyozást vezetett be a jazz muzsikába, aki a dallamokat egy sajátos logika szerint építette fel, improvizációiban tematikus szólam-ellenszólam variációkat alkalmazott. Jellegzetesen disszonáns akkordjaival, tömör zenei struktúrájával teljesen új zenei világot hozott létre.

Azt gondolom, remek példa az újszerű ritmusok és harmóniák bemutatására a következő felvétel, amely a CD második darabja. A szám címe: „In Walked Bud”.

Ezen a lemezen már egy születőben lévő új zenei irányzat harmóniái, ritmusai hallhatók. A lemez döbbenetes változást mutatott a jazzben. Mindazok a harmóniák, ritmusképletek, zenei mondanivalók, hangszertechnikai jellemzők, amelyek az előző korokban és stílusokban kialakultak, ettől az időtől régiesnek, ósdinak és korszerűtlennek hatottak. Olyan zenei robbanás történt, amely alapjaiban átértékelte a jazz addigi vívmányait és eredményeit. Ebben a hirtelen és nagyléptékű változásban meghatározó szerepet játszott Thelonious Monk.

Most egy rendkívül pregnáns példán keresztül igazolom az elmondottakat. A következő darab 1947-ben készült akkor, amikor a swing immár kommerszé vált muzsikája még szerte a világon hódított. Ha visszaemlékszünk ezen időszak harsogó, magamutogató, hamisan csillogó zenéjére és mellé állítjuk Monk muzsikáját, azt gondolom sok magyarázatra nincs is szükség. Hallgassuk meg tehát Thelonious Monk kompozícióját, melynek címe: „Monk’s Mood”.

Monk játékstílusa radikális változást jelentett az előző időszakok dobolásához képest is, és ez sok zenészt megzavart. Kenny Clark a Minton’s-ban egy teljesen új jazzdobolási koncepciót dolgozott ki. Az új dobolási stílus Monk számára kapóra jött, hiszen mindazokat a ritmussal kapcsolatos változtatásokat, melyeket kompozícióiban használt alátámasztotta a Kenny Clark által kidolgozott jazzdobolási rendszer.

Az „Epistrophy”következő felvétel Monk és Clark közös szerzeménye.

1947-ben, amikor Monk megjelent a Blue Note lemeztársaságnál, a producer Alfred Lion azonnal felismerte a zongorista tehetségét és szinte mániákusan küzdött azért, hogy Monk kompozíciói lemezre kerüljenek. Elsőként két számot játszottak le, mindkettő fantasztikus újdonságokat tartalmazott. A „Well, You Needn’t” című az egyik legkarakterisztikusabb dala Monknak. A mindig visszatérő dallammotívumok használata egyébként tipikusan jellemző Monk kompozícióira, melyek ennek következtében játékosnak, szeszélyesnek és meglepőnek hangzanak.

Javasolom meghallgatásra a CD-ről a  „Well, You Needn’t” című felvételt.

A másik szám egy gyönyörű ballada, amely valamiért nem ért el olyan népszerűséget, mint a már bemutatott és jazz-világslágerré vált „’Round Midnight”. Pedig a „Ruby My Dear” című kompozíció legalább annyi csodálatos harmóniát, ritmusképletet és mély érzelmet rejt magában, mint a „’Round Midnight”.

Ha visszaemlékszünk a harlem stride zongorázás első nagy mesterére, James P. Johnsonra, hallhatjuk azt a nagy különbséget, amely az ő zongorázása és Monk játéka között van. Monk újrafogalmazta a jazz-zongorázás hangzását, melynek következtében a keze alatt megszólaló hangszernek mások a felhangjai, más a rezonanciája. Monk a szabályoktól sokszor eltért. A következő felvétel hallgatásakor észlelhetjük a különbséget. A darab címe: „I Mean You”.

Még egy olyan számot érdemes meghallgatni a lemezről, amely tiszta példája annak a Monk által kidolgozott stílusnak, melyben egy-egy dallam vagy dallamtöredék gyakori ismétlése, esetleg más harmóniákkal alátámasztva eredményezi a melódia játékosságát és meglepő hangzását. A „Hamph” című kompozíció egy teljes hangnemű skálára épül, melyben benne vannak a frázis-ismétlések, továbbá a swingből és a gospelekből ismert felhívás – válaszra emlékeztető struktúra. A dallam olykor visszatér a fővonalhoz, azaz az eredeti dallamrészhez, majd ismét elszakadva attól elkalandozik, majd egy gyors átkötéssel visszatalál. Ezek a fordulatok egyébként részeiben megjelentek már Monk előtt is pl. Art Tatumnál és a szaxofonos Don Byas-nél, de logikus rendbe állítva, tudatosan szerkesztve először Monk-nál hallhatjuk.

A  „Humph” című felvételen Monk mellett Idrees Sulieman trombitán, Danny Quebec West altszaxofonon, Billy Smith tenorszaxofonon, Gene Ramey bőgőn és Art Blakey dobokon játszik.

Bár előzőleg már meghallgatásra ajánlottam  a „Misterioso” című kompozíció első változatát, most visszatérek a dallamhoz és bemutatom a második variációt is. A darab voltaképpen egy blues, annak ellenére, hogy első hallásra az ember nem gondolná. A vezető dallam mintegy sétálás a billentyűkön fel és alá, olyan, mint egy kezdő zongoralecke. Van benne egy kis swingelés is, amely egyben tartja a darabot, ugyanakkor a ritmusváltásos helyen a tempó felgyorsul. Milt Jackson egy-kórusos vibrafonszólója tökéletesen illeszkedik a blues-os ritmushoz és hangzáshoz, amely alatt Monk furcsa aszimmetrikus zenei gesztusokat produkál a zongorán.

Most tehát következik a „Misterioso”. 

Föltétlenül hozzátartozik a CD ismertetéséhez, hogy megemlítsem annak a két kiváló, később igazi sztárrá lett jazzmuzsikusnak a közreműködését, akik játékukkal valóban emelték a zenei anyag értékét. Egyikük a dobos Art Balkey, aki a lemez nagyon sok számában partnere Thelonius Monknak, másikuk a vibrafonos Milt Jackson, aki ugyan nem játszik valamennyi felvételen, de –amint azt az előző számban is hallhattuk – amelyikben szerepel, abban kiemelkedőt produkál.

 Az „Evidence” című felvételen hallhatjuk Jackson és Monk remek együttműködését.

Thelonious Monk ritmikai és harmóniai nyelve 1947-ben még nem volt igazi, hogy úgy mondjam standard bebop zenei nyelv. Az ő stratégiája ekkor még nem volt bebop stratégia, sem a gyors, sem a közepes tempójú számokban, sem a balladákban. Bár a bebop már 1941-ben kezdett kialakulni, már ekkor gyakorolták az új muzsikát az ifjú forradalmárok a Minton’s Playhousban, a Monroe’s-ban és Harlem más klubjaiban, de ezek a kísérletek 1945-ig nem kerültek lemezre. 1947-ben e lemez készítésének időpontjában még csak nagyon kevés igazi bebop felvétel született. Hallhattuk, hogy Thelonious Monk felvételei merőben mások voltak, mint a korszakban divatos swing darabok, tehát már ekkor erősen érezhető volt a változás, amely aztán hamarosan alapjaiban megváltoztatta a jazzmuzsikát. Ám a stílus későbbi jellemzőinek ismeretében elmondhatjuk, hogy ez a zene még nem bebop. És talán ezért is annyira érdekes. Hiszen a CD-re átvett darabokban érzékelhető, hogy mind szellemében, mind formájában teljesen új zene született, sőt azt is megfigyelhetjük, hogy a hangszerek kezelése is más, mint a korban szokásos volt. A jelenből visszatekintve, a jazz későbbi fejlődésének eredményeit ismerve kijelenthetjük, hogy bár Thelonious Monk részese volt a bebop kialakulásának, az ő muzsikája semmihez sem hasonlíthatóan egyedi volt és az is maradt a későbbi időszakokban. Remek példája az ő zenei elképzeléseinek a „Thelonious” című kompozíciója. Figyeljük meg azt a szokatlan ellentétes mozgást, amit a fúvósok és a zongora produkál a darab elején. Vagy azokat a furcsa disszonáns harmóniákat, melyeket a szóló alatt játszik, vagy azokat a szinte ritmustalan beütéseket, melyek szinte teljesen kiemelik a zongora szólamát a zenekar játékából. Igen, ezek az elemek, ez a hangzás már a modern komolyzene világát hozzák be a jazzbe.

Hallgassuk meg tehát Monk szerzeményét, melynek címe: „Thelonious”. 

Ennek a CD-nek a zenei anyagát akár mérföldkőnek is nevezhetjük, hiszen a kor divatos jazz-stílusához képest rengeteg zenei újítást, kiváló kompozíciók egész sorát tartalmazza. Ezek a darabok később különböző összetételű együttesekkel többször ismét lemezre kerültek, de az eredetiség, az első megszólalás mégis ebben a zenei anyagban van. Ezért ajánlom ezt a CD-t mindazoknak, akik a jazz nagy megújulásának első megnyilvánulásaira kíváncsiak, akiket érdekel, hogy mik voltak a jazz modernné válása folyamatának közvetlen ritmikai és harmóniai előzményei.

Végezetül hallgassunk meg egy tipikus Monk kompozíciót a CD-ről, melynek címe: „Off Minor”.