Számtalanszor elmondtam és leírtam, hogy számomra a jazz klasszikus stílusirányzata, egyben a leginkább időtállóbb változata, a hardbop. Találóan konferálta fel a Harmónia Jazzműhely jól bevált péntek esti rendezvényeinek „házigazdája”, Pallai Péter a Pataj György nevével fémjelzett kvintett koncertjét nagyon szellemesen: „...ez a modern jazznek az az irányzata, ahol az improvizációnak még hallhatóan van köze a témához…”
Nagykanizsa a mai napig a hazai jazz-élet egyik fontos központja, ahol a múlt század húszas évei óta jelen van a jazz. A műfaj igazi kiteljesedését a '70-es évekre tehetjük, amikor az erős klubéletre alapozva nemzetközi jazz-hétvégéket rendeztek a dél-zalai városban. Az itteni legendás fesztiválokra ma is sokan nosztalgiával emlékeznek, zenészek és a jazz kedvelői. A rendszerváltást követően más formában ugyan, de másodvirágzását élte a helyi jazz-korszak. Mi több, a Cserfői Jazzland révén csaknem 10 évig két jazzfesztivál volt a városban. Mára már egy sincs, noha vidéki viszonylatban is számottevő koncertet tartanak itt. A jazzfesztiválok helyett évente megrendezik a Jazz világnapját és a Jazzkanizsa nevet viselő rendezvényt. Ez utóbbinak 2016 óta a Medgyaszay-ház ad otthont.
Egy kicsit azért pontosítsunk a címen. A koncert kora este kezdődött a győri Rómer Ház klubjában, és Mozart G-dúr szerenádja el sem hangzott. Bár a fellépők simán el tudták volna játszani. A főszereplő valójában egy Perzsiából származó hangszer volt, ami arab közvetítéssel érkezett Európába, s gyorsan népszerű lett a Földközi-tenger partjain. Többféle változatát használták, míg egy spanyol hangszerkészítő mester meg nem alkotta a mai klasszikus gitár prototípusát. A spanyol-portugál muzsikusok hamar elterjesztették Dél-Amerikában, majd a komolyzene komponistái is felfedezték, a jazz megszületésekor pedig rögtön evidens volt a használata, hiszen sokszínűsége egyedülálló. Egyik pillanatban szólóhangszer, majd helyettesíteni tud egy zenekart, és a ritmusjátékban is kiváló. Ha úgy tetszik, két szakértő termékbemutatójának részesei lehettünk.
Kedden este a Müpában telt ház várta, hogy részese lehessen a japánok egyik különleges szokásának. Október környékén még javában zajlik a momiji, az őszi levélnézés. A szertartást színes kimonóra hajazó ruhában egy ifjú hölgy vezette az alkalomhoz illő excentrikus, leginkább a szélfútta fa koronájára emlékeztető frizurával. A legjobb magyar hangversenyteremben koncertezett Hiromi Uehara. Tíz napja Manhattanben lépett fel a 64. utcában található Sony Hallban, egy saroknyira a Times Square-től. November 2-án pedig már a southwarki katedrális közönsége láthatja és hallhatja, ha elsétál a Temze déli partjára a Globe-on túl, szemben a City ultramodern felhőkarcolóival. „Autumn leaves” a jazz egyik népszerű sztenderdje, de most nem ez adta az apropót. Sokkal izgalmasabb előadás volt.
Egyáltalán nem üres dicséret az, hogy az utóbbi években a Get Closer koncertszervező iroda hozza fővárosunkba a kortárs jazz legfontosabb képviselőit. Elég csak néhányukat megemlíteni: Pat Metheny, Chick Corea, Charles Lloyd, Kenny Garrett, Dave Holland, John Scofield, John McLaughlin, Patricia Barber vagy Joshua Redman. Az őszi évad szenzációja volt Dee Dee Bridgewater és a BLC 5tet (Brecker, Liebman és Copland nevének kezdőbetűiről elnevezett kvintett) és még hátra van a neves fekete amerikai énekesnő: Lizz Wright fellépése.
Az utóbbi harminc évben már számos olyan híresség adott koncertet hazánkban, aki néhány év elteltével újra fellépett magyar színpadon. Csak néhány név ezek közül: Chick Corea, Branford Marsalis, Diana Krall, Kenny Garrett, Pat Metheny, Charles Lloyd vagy Dee Dee Bridgewater. Viszont ezek a művészek mindig újabb és újabb „projektekkel” és formációkkal látogattak el hozzánk. Az amerikai elnök nevét viselő jazz-világsztár azonban nemcsak ugyanabban a felállásban érkezett öt év elteltével, hanem az előadás módja többé-kevésbé (inkább többé) jóformán a korábbi koncert folytatása lett.
Ha a viharvadászok mérőműszereivel érkeztünk volna a BJC kedd esti koncertjére, biztos, hogy alaposan kilengett volna a mutató. A Magyarjazz meteorológiai rovatában annyit feljegyezhetünk nyugodtan, hogy a fellépő James Carter elementáris energiákkal rendelkezik. Igaz, az előre jósolthoz képest csak tíz perccel később csapott le. Károkról szerencsére nem érkezett jelentés. A Világsztárok sorozatban egy olyan műfajba pillanthattunk be, ami Amerikában roppant népszerű a 19. század vége óta, sok későbbi jazzcsillag pályája innen indult. Ez a műfaj erős francia gyökerekkel rendelkezik.
A múlt hét elején csengett a telefon és régi barátom, a hazai jazzgitár egyik mestere, Bende Zsolt hívott meg péntek estére lakására. De nem vacsoráról, nem is házibuliról volt szó, hanem házi jazzkoncertről. Hajlott korom ellenére ilyenben még sosem volt részem, de egy biztos: óriási élmény volt, pontosan az általam annyira forszírozott élőzene miatt, amit az intim környezet még inkább személyessé tett.
Néhányszor már használtam azt a kitételt, hogy zenéről írni nem könnyű feladat. Ezért is szoktam azzal befejezni tudósításaimat, hogy az előttünk megszülető művészetet, az élő zene élményét, azt a varázslatot, aminek – ha passzívan is – de mégis csak részesei vagyunk, semmi sem pótolja. Nos, ezt éreztem az egész koncert alatt, amely október 15-én este a budai oldal egyre fontosabbá váló koncerttermében került sorra.
Varga Gábor soproni jazz-zongorista, zeneszerző fellépése szinte unikum számba megy Budapesten és környékén. Törökbálinton a lelkes jazzrajongók meghallgathatták ennek a kifinomult és virtuóz zongoristának és zenekarának a játékát, kompozícióit. A Varga Gábor Quartet, vagyis Varga Gábor, Csuhaj-Barna Tibor, Jeszenszky György és Szaniszló Richárd, a 2018-as „Sounds of Colors” című lemezüket mutatták be nagy sikerrel.
Sokszor használt közhely, hogy „nagy sikerrel szerepelt valaki itt vagy ott”, de ez alkalommal közhelyről szó sincs, mert tényleg olyan meleg fogadtatásban részesült ez a kedves, fiatal énekesnő, amelyet nem sokan kapnak meg már pályájuk elején. Az ünneplésből persze kijutott az őt kísérő, már befutottnak számító hangszereseknek is. Nem elég, hogy jegyzeteim szerint összesen 17 amerikai jazz standard került sorra a két félidőben, de a lelkes közönség alig engedte haza a fáradt művészeket. Sőt – mi több – ők még talán hajlandónak is mutatkoztak a folytatásra, de a Háló klub feletti lakókkal történt megegyezés miatt a (szünettel együtt) három óra időtartamú rendezvényt este 10-kor mégis csak be kellett fejezni.
A nagy fekete-amerikai énekesnőt, Dee Dee Bridgewatert évtizedeken keresztül úgy tartottuk számon, mint a nagy dívák (Billie Holiday, Ella Fitzgerald és Sarah Vaughan) egyenes „leszármazottját”, hiszen pályájának elején valóban ennek a – klasszikus értelemben vett – vokális előadó művészetnek vált folytatójává. Ekkor még csak lemezek, videók vagy DVD-k közvetítésével ismerhettük meg munkásságát, amely Duke Ellington, Horace Silver, Ella Fitzgerald és Billie Holiday életműve előtti tiszteletét fejezte ki akkori fellépései és lemezei révén.
2016 decemberében született meg a fejemben a gondolat, hogy Esztergomban megpróbálok beindítani egy jazz klubot, melynek koncertjein ennek a kisvárosnak ezt a rétegzenét szerető lakói havi rendszerességgel összegyűlhetnek és élvezhetik az élő jazz varázsát. A helyszín a Szentgyörgymezői Olvasókör, melynek csapatával már sokat dolgoztam együtt. Ötletemet Polgár József, igazgató teljes mellszélességgel támogatta, és minden tőle telhetőt megtett, hogy minél jobb technikai és anyagi hátteret tudjon biztosítani a klubnak. Családtagjaim körében is hamar társakra találtam, mert a kezdetben még roppant szerény és bizonytalan anyagi források ellenére is csatlakozott hozzám két kiváló zenész Vörösné Strausz Eszter (fuvola, szoprán szax.) és Vörös Niki (ének) személyében, és lelkesen tervezgettük együtt klubunk jövőjét.
A jazz kedvelőinek és művelőinek örömére színvonalas szabadtéri helyszínnel bővült a fővárosban fellelhető koncerthelyszínek szűk köre. Idén első alkalommal került megrendezésre az Orczy Summer Chill fesztivál a megújuló VIII. kerület szívében, de a szervezők bizakodóak a folytatást illetően.
Azt nem lehetett nehéz megfigyelni, hogy a rövidesen ötödik éves fennállását ünneplő Elek István Quartetnek jómagam is lelkes hívei közé számítok. Ott voltam az első, a bemutatkozó koncertjükön 2015. január 15-én (persze írtam is róla) és azóta is szinte minden fellépésükön jelen vagyok, legalábbis a fővárosban. Pénteken este megint élvezhettem ezt az örömteli, szívből jövő muzsikát. Ellington örökbecsű szlogenje szerint „It Don’t Mean a Thing if It Ain’t Got That Swing” azaz „Mit sem ér az egész, ha nincs benne swing)”. Hát itt aztán volt…
Épp ideje, hogy a Magyarjazz megnyissa turisztikai rovatát, gondoltam, mikor hazafelé autóztam a koncert után a „Hope” című lemez zenei anyagát hallgatva. Legalább ennek a beszámolónak az erejéig. Ha azt kérdezem tehát, van-e jazz vonatkozása a Beninben a Guineiai-öbölben fekvő tengerparti városnak, Cotonou-nak, mivel nem ostromolják óriás tengerjáró hajók, arra azért nem könnyű rávágni a jó választ. De van. Úgy hívják Lionel Loueke. Mindenkinek, aki a magyar jazz szcénában jártasabb Németh Feri és Bacsó Kristóf lemeze okán jól cseng ez a név. Mi az, ami a kortárs jazz egyik legérdekesebb zongoristájával, Kevin Hays-szel összehozta? Pont a mindkettőjükre jellemző sokoldalúság és kísérletező kedv.
H | K | Sze | Cs | P | Szo | V |
---|---|---|---|---|---|---|
24
|
25
| |||||