A rendkívül bájos ifjú énekesnőt még nem hallottam „élőben”, pedig már tavaly is fellépett a Hálóban. Viszont néhány alkalommal találkoztam vele különféle jazz-rendezvények szünetében, ugyanis a kiváló zongorista, Juhász Attila menyasszonya, így druszám társaságában már rövidebb-hosszabb beszélgetésre is sor került korábban.  Egyébként „saját jogon” is ott lehetne bármelyik koncerten, hiszen nemcsak Attilával, de a műfajjal is eljegyezte magát. És ami igazán tiszteletreméltó: annak ellenére, hogy felsőfokú végzettséggel is bír, de polgári hivatását is hajlandó feláldozni a muzsika érdekében, és kizárólag ezt tekinti életcéljának. Ebben mind szülei és testvére, mind pedig Attila és az ő édesanyja maximálisan támogatják, akik mindannyian a koncerten is jelen voltak.

Rendkívül kellemes hangulatban, oldott légkörben került sor a koncertre. Krisztina szerény, de elegáns fekete ruhában, nagyon szép magas sarkú cipőben lépett fel, nem mondhatjuk, hogy a világot jelentő deszkákra, lévén a Háló „színpada” a nézőtérrel egy szinten van. De azt el kell mondani, hogy ez a rendkívül könnyen megközelíthető tágasabb terem még inkább méltó helyet biztosít az immáron századik koncertjén is túljutott jazzklubnak.

A kísérő trió tagjait nem kell bemutatni. Juhász Attila ismert zongorista, a Budapest Jazz Orchestra oszlopos tagja. Ő azzal a melodikus, blikkfangos zongorajátékkal kápráztatja el hallgatóit, amely – magas művészi kvalitása mellett – mindenki számára befogadható, élvezhető muzsika. A bőgőt Molnár Péter bűvölte, a doboknál pedig Cseh Balázs ült. Mindketten az Elek István Quartet tagjai, akik abszolút harmonikusan illeszkednek az olyan zongorajátékhoz, amit Attila képvisel. Szépen, kulturáltan játszottak, és kísérték Krisztinát. Nála pedig minden együtt van, ami egy énekesnőnél elengedhetetlen: szép hang, kitűnő szövegmondás, jó időérzék, és az a képesség, hogy a sokak által előadott, közismert daloknak is egyéni ízt adjon. Emellett remekül ért a közönséggel való kommunikációhoz: kedvesen, mosolygósan, természetes egyszerűséggel konferálta fel a számokat.

Álljon tehát itt az ismert standardekből álló teljes műsor:

I. félidő

Once in a While -  1937-es dal, amelyet Ella és Sarah Vaughan is repertoárján tartott. Az 1977-es New York, New York c. filmben, még Liza Minelli is előadta.

Softly, as in a Morning Sunrise -   A nagykanizsai születésű és Amerikában befutott dalszerző Sigmund Romberg szerzeménye, kedvenc standardem, vokálisan és hangszeresen is nagyon gyakran játszott szám.

It’s Allright with Me -   Ella és mások is gyakran ezzel indították a koncertet, biztosítva a nagyérdeműt, hogy részükről minden rendben, azaz a maximumot akarják adni a közönségnek. Egyébként Cole Porter szerzeménye és a Can-Can c. musical betétdala 1953-ból.

My Baby Just Cares for Me -  Nina Simone talán legismertebb és legkedveltebb száma, amit a Little Girl Blue c. debütáló lemezén adott elő még 1957-ben, a dal viszont még 1930-ból való.

(Somewhere) Over the Rainbow -    Az Óz, a csodák csodája c. filmben Judy Garland énekelte.  Harold Arlen dalát mindenki repertoárjára tűzte, legyen az énekes vagy hangszeres művész.

Cheek to Cheek -    Irving Berlin dala, amit elsőként Fred Astaire és Ginger Rogers énekelt. Nekem Louis és Ella duettjében tetszik a legjobban.   

Twelve Thirty -   The Mamas and the Papas együttes nótája.

California Dreamin’ -  Egy másik népszerű dal a Mamáktól és Papáktól, amit annakidején mindenki fújt.

Let’s Fall in Love -  Harold Arlen dala 1933-ból. Nem tévesztendő össze Cole Porter Let’s Do It, Let’s Fall in Love c. ugyancsak népszerű standardjével. Számtalan feldolgozása ismert egyébként mindkettőnek.

The Way You Look Tonight -  Jerome Kern dala 36-ból. Erről jut eszembe, hogy a Bágyi Balázs New Quartet és Pocsai Kriszta egy Kern-műsorral lesz a Háló vendége nemsokára. 

II.félidő

Let There Be Love -   Kevésbé ismert, de remek dal 1940-ből. (Hogy milyen jó dolgokat írtak születési évemben.) Persze ezt is rengetegen énekelték és persze zenekari változatai is készültek, még Stan Kentonnal is!

L-O-V-E -  Bert Kaempfert nótája, mégpedig 1964-ből, ez volt a legfiatalabb az előadott standardek közül, nem számítva a Mamákat és Papákat.

Almost Like Being in Love -  Frederick Loewe dala 47-ből, jó sokan énekelték az elmúlt évtizedekben.

Some of These Days -  Ez aztán a Nagy Amerikai Daloskönyv veterán nótája 1910-ből. Hogy jómagam hány féle előadásban hallottam rövid életem során? Egy biztos, hogy egy jó kis lengyel zenekar, a Zygmunt Wichary Band és egy fekete csaj, bizonyos Elizabeth Charles énekével már 1958-ban meg volt nekem Muza lemezen.   

I Love Paris -  Cole Porter fülbemászó, közismert és közkedvelt slágere.

Orosz dal -  Krisztina elárulta, hogy a mamája orosz, így aztán ő is anyanyelvi szinten /hogy is másképpen/ beszéli a nyelvet, ezért egy szép, romantikus melódiát adott elő Attila zongorakíséretével.

Caravan -  Juan Tizol szerzeménye, amelyet mindenki Ellingtonnak tulajdonít, mert az ő előadásában lett ismert, még a 30-as években.

’S Wonderful -   George Gershwin örökzöldje, még Szirmay Márta is énekelte a Qualiton együttessel az első magyar jazz LP-n a 60-as évek legelején. Már írtam róla, de most újra felidézem, hogy amikor az említett lemezzel ajándékoztam meg 1965 őszén Willis Conovert, a VOA (Amerika Hangja) Music USA elnevezésű rövidhullámú jazz-rádióadásainak szerkesztőjét, dühödten javította a címet az ’S-szel.

Nos, ez bizony 18 dal volt, nagyszerű interpretációban. Igazán élveztük a koncert minden percét. Erre a konvencionális értelemben vett vérbő jazzre szoktuk mondani, hogy sokkal több hívet szerez a műfajt kedvelő tábor számára, mint bármilyen újsütetű, meglehetősen szűk köröket vonzó „kortárs improvizatív zenének” definiált „művészet”. Nagy öröm, hogy a Háló klubestjei eleve garanciát jelentenek a mindenki által befogadható zenére. De itt sütöm el azt a megszokott szlogenemet is, hogy „Az élő zenét semmi sem helyettesíti.” Ebben az esetben ez annál is inkább igaz, mert ez a remek zenei produkció hanghordozókon még nem lenne elérhető. De ami késik, nem múlik és biztos vagyok benne, hogy ez is bekövetkezik majd!

Egyébként a szokásos beszélgetés a szünet után most sem maradt el. A klub vezetője, Schön György faggatta Krisztinát és Attilát. Érdekes gondolatokat hallottunk az alkotás folyamatáról, hiszen olyan ambíciókat táplálnak, hogy saját dalokkal is előállhassanak a jövőben. Persze nincs könnyű dolguk abban a vonatkozásban, hogy fellépési lehetőségeik legyenek ezzel a formációval.  Megtudtuk azt is, hogy Krisztina évekig dolgozott külföldön, sőt hajón is, bár nem kifejezetten jazzt énekelt. Mindenesetre ez sem volt felesleges, már csak az előadói rutin megszerzése terén sem. Kérdésemre válaszolva, Attila még egyéves amerikai tanulmányairól is szót ejtett. Övé az érdem, hogy meghívására tanára, Chuck Israels, a Bill Evans trió bőgőse,  2014. november 22-én délután workshopot adott a BJC-ben, majd  Attila és Bágyi Balázs társaságában játszott néhány számot, mielőtt indultak volna a szlovák oldalon lévő Ipolyságra (Sahy). 

Fotó: Deseő Csaba