Korábban ilyennel csak dokumentumfilmekben találkoztam, egyszer például a Mezzo tv csatornán láthattam egy érdekes felvételsorozatot, amelyet a svéd Sonet lemezkiadó művészvárójában vettek színes filmre még 1985-ben. Sokáig lakásnak hittem a helyszínt, mert Baker egy bőrfotelben ülve játszott, a belga bőgős Jean-Louis Rassinfosse egy kis testméretű elektromos bőgőt használt, Michel Graillier pedig pianínót.  A háttér teljesen egy lakás illúzióját keltette, mert további bútorok és könyvekkel teli polcok voltak láthatóak.

Hazai viszonylatban sok évvel ezelőtt a Duna TV stábját engedte be lakásába Matisz Laci barátom, aki akkoriban a Gramofon c. folyóirat jazz rovatának szerkesztője volt. A hazai jazzelit néhány alkalmi formációja élvezetes koncerteket adott, amelyek később adásba kerültek, de sajnos rövidesen elhalt a figyelemreméltó kezdeményezés.

Nos, kiderült, hogy a szép belvárosi lakás nappalijában 25-30 meghívott – nagyrészt külföldi – vendég jelenlétében első osztályú hazai jazz muzsikusok adnak élő koncertet, minden pénteken este 7-től 9-ig. Még némi snack, és holmi szolid alkoholfogyasztásra is nyílik lehetőség. Mindez csak fokozza a zene élvezetét, mert higgyék el nekem, hogy ettől nagyobb élményt már csak a legkisebb klubok első sorában tud abszolválni a lelkes jazzbarát.

A központi szereplő persze minden alkalommal maga a házigazda, aki mindig más zenész barátait invitálja meg. Ezúttal Bende Zsolt gitárjátéka mellett Zana Zoltán tenorszaxofon, Pecek Lakatos Krisztián bőgő és Pecek Lakatos András dob játékát élvezhettük.

Bende Zsolt (1967) kiváló erdélyi gitárosunk, aki a bostoni Berklee College of Music hallgatója volt, élt Londonban és sok-sok nemzetközi tapasztalattal és ismeretséggel rendelkezik. Nem véletlenül találkozom vele számos olyan koncerten, amelyen világhírességek lépnek fel, különösen, ha gitárosokról van szó. Csak két példa: ott volt John Abercrombie koncertjén éppúgy, mint legutóbb, amikor Kevin Hays és Lionel Loueke léptek fel a BJC-ben.  (Loueke még a Berklee-ről barátja.) Legutóbbi lemeze a „Cycle of Changes”, amin saját kompozíciókat játszik Balázs Józsi, Orbán Gyuri és Balázs Elemér kíséretével.

A könnyű repertoár természetesen a standardek világából állt össze, de nem feltétlenül a legismertebb dalok csendültek fel. Az első szettben hallhattuk az „Upper Manhattan Medical Group” c. számot, majd a „If I Should Lose You” következett. Harmadiknak a „Body and Soul” hangzott el, majd az „I Hear a Rhapsody” zárta a félidőt. Nem túl hosszú szünet következett, mindenki lelkesen barátkozott és fogyasztott. Indulásként a gyönyörű „Stella By Starlight” bűvölte el a közönséget. Benny Golson „Step Lightly” c. lendületes száma volt a második, majd az alighanem mindenki által ismert és kedvelt „My Funny Valentine” következett. Végül Gene Ammons és Sonny Stitt remek gyors bluesa, a „Blues Up and Down” képviselte a „blikkfangos” befejezést.

Ideális volt az egész rendezvény, otthonos környezetben pár lépés távolságból élvezhettük az erősítés nélküli zenét. A hatalmas nappali fekvése is eszményi, mert nincs szomszédja: két fala az utcára néz, kettő pedig a lakásbelső felé, így nem kellett a zenészeknek visszafogniuk magukat. De mit is mondhatnék?  Zsolt gitárjátéka fenomenális volt, az pedig kifejezetten szimpatikussá tette, hogy házigazdaként sem akart a többiek elé tolakodni. Egy volt az egyenlők között. Zana Zoli a tőle megszokott kiegyensúlyozott játékkal remekelt. Visszafogottan, mégis emocionális feelinggel szerepelt, csodaszép sound-ja és a melódia iránti vonzalma tette lebilincselővé közreműködését.   Az estnek csaknem főszereplője lett Krisztián, akinek mind kísérő szereplése, de még inkább terjedelmes, szenvedélyes, tüzes szólói nagy sikert arattak. Mindig tudtam, hogy milyen jó, de most még inkább elvarázsolt. Andris szenzitív dobolása is igen tetszetős volt: seprőzött, de ahol a darab karaktere megkívánt,a nem kímélte a Gretsch szerelést. (Megtudtam Zsolttól, hogy ez a saját dob készlete, így nem kell cipelniük a meghívott dobosoknak.)

Az biztos, hogy én még többször leszek vendég ebben a kedves „jazzklubban”, pedig a főváros jazzkínálatára aligha lehet panaszunk.  A lényeg: az élőzenét semmi sem pótolja! 

The Budapest Jazzhouse, 2019. október 18.

 Fotó: @lailaniklaus, Stépán Virág