fbpx

Igazi All-Star csapat a MoMKult színpadán

2019. október 21.

Néhányszor már használtam azt a kitételt, hogy zenéről írni nem könnyű feladat. Ezért is szoktam azzal befejezni tudósításaimat, hogy az előttünk megszülető művészetet, az élő zene élményét, azt a varázslatot, aminek – ha passzívan is – de mégis csak részesei vagyunk, semmi sem pótolja. Nos, ezt éreztem az egész koncert alatt, amely október 15-én este a budai oldal egyre fontosabbá váló koncerttermében került sorra.

Bevezetőben szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a Get Closer koncertiroda lassan már egy évtizede a mai modern jazz legnagyobb hangszereseit és énekeseit hozza el a főváros közönségéhez. Elég csak olyan neveket felsorolni, mint Kenny Garrett, az Oregon együttes, Chick Corea, Pat Metheny, John Scofield, Dave Holland, Charles Lloyd, Gregory Porter, Madeleine Peroux vagy Dee Dee Bridgewater, és folytathatnám tovább a sort…

Ezúttal ismét igazi „nagyágyukat” láthattunk-hallhattunk Kleb Attila meghívására. Ismeretes, hogy az amerikai show-biznisz (és benne a jazz) világában is sokszor gátlástalanul osztogatták az all-star jelzőket különféle formációk esetében. Ezúttal azonban, ha csak felsoroljuk a BLC 5tet-nek keresztelt kvintett névsorát, mindenki, aki csak kicsit is tájékozott a mai amerikai jazzszcéna világában, könnyen beláthatja, hogy ez igazán all-star csapat volt. Randy Brecker trombitált és szárnykürtön is játszott, Dave Liebman szoprán- és tenorszaxofonozott, Marc Copland zongorázott, Drew Gress bőgőzött és Joey Baron bűvölte a dobokat. (A BLC kitétel a három szólista családnevének kezdőbetűire utalt.)  A felsorolt ikonikus figurák közül kétségtelenül a két fúvós a legismertebb a hazai közönség számára.  Randy Brecker több alkalommal lépett fel hazai színpadokon, és lemezei is jól ismertek. Dave Liebman pedig szoros kapcsolatot épített ki a magyar jazz képviselőivel, sőt lemezt készített a Budapest Jazz Orchestrával és Gadó Gáborral is. Koncertfellépéseinek pedig tényleg se szeri se száma.  Számomra legemlékezetesebb fellépései is Gadó Gábor alkalmi formációihoz kötődnek, amikor is 2011-ben a Showcase egyik gálakoncertjén a Müpában, majd 2014-ben pedig a Tavaszi Fesztivál rendezvényén az Opusban játszott. De ő volt az egyik főszereplője 2003-ban a Kongresszusi Központban a Saxophone Summit  Band-ben is Michael Brecker és Joe Lovano társaságában.  Jómagam egyébként 1972-ben láttam először magyar színpadon, amikor az Erkel Színházban a különleges felállású Elvin Jones Quartetben Steve Grossmannal (a másik tenor) és Gene Perla bőgőssel adott felejthetetlen koncertet.

A mostani együttes „zongoratriója” sem volt idegen számomra: szinte kísérteties, hogy napra pontosan hat éve, 2013. október 15-én ebben a felállásban kísérték John Abercrombie-t, az azóta elhunyt kiemelkedő jelentőségű gitárművészt. Persze különböző formációkkal mindegyikük járt már nálunk korábban is, legtöbbször Joey Baron, aki John Zorn Killer Joe nevű együttesével 2009-ben a Gödörben, majd 2010-ben a Jim Hall Trióval a Trafóban. Drew Gress (neve az Andrew rövid változata) pedig a Ravi Coltrane Quartet bőgőse volt 2011-ben a BJC-ben.

Meglehetősen szomorú volt az a tény, hogy még a 6-700 főt befogadó MoM színházteremben sem volt teltház, ami azért nem válik dicsőségére fővárosunknak. Bécsben vagy Nyugat-Európa számos kisebb városában is egy ilyen csapat fellépte mágnesként vonzza a közönséget. Pedig a jelenlévőknek olyan zenei élményben volt részük, ami még a mai nagyszámú és színvonalas kínálat mellett is ritkaság számba megy. Ha létezik ennek a műfajnak legfelsőbb foka, akkor ez az volt.

De mit is játszottak ezen a koncerten? Hát az biztos, hogy nem a Nagy Amerikai Daloskönyv standardjait. Természetesen azokat is sokféleképpen lehet előadni, olyannyira, hogy biztosak lehetünk abban, hogy ez az öt zenész a Csárdáskirálynő dalaiból is jazz katedrális építene. (Csak egyetlen példa lebeg mindig a szemem előtt: a klasszikus Coltrane Quartet akár a Chim Chim Cheree-t játszotta el, akár Lehár Vilja dalát a Víg özvegyből az nemcsak „vegytiszta” jazz volt, de azon belül is kolosszális alkotás!) Nos, jóllehet egy lendületes Randy Brecker originállal indítottak, ami a „There’s a Mingus a Monk Us” címre hallgatott, a második szám tulajdonképpen az előző fejtegetésemre rímelt. Ugyanis Duke Ellingtonnak 1931-ben született, ritkán játszott „The Mystery Song” c. kompozícióját játszották el ultramodern jazzként. Ezután már a zenekar minden tagja szerepelt, mint komponista, hiszen Marc Copland „Day and Night” c. darabját, majd Drew Gress „Figment”-jét, Dave Liebman „Man-Child” c. szerzeményét, végül pedig Joey Baron „In and Out” c. kompozícióját adták elő. A búcsút egy Charlie Parker emlékére írt viszonylag rövid, de rendkívül hatásos szám az „Off the Bird” képviselte. És ami nekem igazán rosszul esett, bizony nem volt ráadást kérő vastaps. Észre kellett venni, hogy az az igazi, ahogyan ezt a fajta magasiskolát nevezni szoktuk, „kortárs improvizatív zene” nem igazán nyűgözte le a közönséget. Elnézést kérek, de azt kellett ismételten megállapítanom, hogy a hazai közönség eléggé sznob ahhoz, hogy elsősorban a nagy nevekre vevő. Nem mintha a mai jazzben ez az öt művész nem tartozna az első vonalba, de a mi „jazzrajongóink” főleg a világsztárokra buknak (lehetőleg énekesek legyenek).

Pedig a hatalmas termetű Randy Brecker hihetetlen remek trombitajátéka (ha szabad valakihez hasonlítani: Freddie Hubbard legjobb napjait idézte), Dave Liebman tenor- és szopránszaxofon szólói, Marc Coplan elmélyült, intellektuális zongorajátéka (róla tudni kell, hogy sikeres szaxofonosként indult, de belefáradt az „agressziv” játékba és áttért a pianora /nomen est omen/), Drew Gress korrekt játéka és néhány szép szólója, valamint Baron dobjátéka igazán rendkívül magas színvonalat képviselt. Utóbbi külön megérdemli, hogy elemezzem egyedülálló játékát. Már többször kifejtettem, hogy az utóbbi évtizedekben a dobos már nem puszta kísérő, hanem abszolút egyenrangú partner a zenekarban. (Mi több van olyan vélemény is forgalomban, hogy egy zenekar olyan színvonalat képvisel, amilyen a dobosa.) Nos, létezik legalább tizenöt olyan amerikai fekete dobos, aki ezt a színvonalat hozza. Joey Baron viszont attól különleges, hogy cizellált és kifinomult, szenzitív és fantáziadús dobjátéka mindenki mástól különbözik. Nála nem a lehengerlő hangerő és a virtuóz zsonglőrködés, sokkal inkább a belső tűz a lényeg, ami minden mozdulatából árad. Megérdemelné, hogy a koncerteken sokkal láthatóbb legyen, mert hihetetlen ötletgazdag játéka még látványnak sem utolsó. (Azt a véleményemet is kifejtettem már többször, hogy a világ legjobb dobosai – még mindig – Amerikában vannak!)

 Pár szó még Marc Copland játékáról is, aki igen nehéz feladatot oldott meg kiválóan. Két ilyen fajsúlyos szólóhangszeres esetén (mint Brecker és Liebman) mindig fennáll az a veszély, hogy a zongorista (amint a dobos is) a ritmusszekció egyik tagjává fokozódik le. Nos, Copland pontosan „bemérte” a megfelelő megszólalási módot és formát. Ezért illeszkedtek szólói olyan szervesen az egész zenefolyamba!

Összefoglalva: régen nem láttam ilyen félelmetes hangszertudás mellett lelki összhangban is lévő együttest, akik az egymásra figyelés, a másikkal való azonosulás ilyen magasiskoláját mutatták volna, mint ez az ötös. Jó, hogy jelen lehettem!

 

Get Closer (MoMKult), 2019. október 15.    

 

Következő Get Closer koncert:  Cross Currents Trio: Dave Holland, Zakir Hussain és Chris Potter    •    október 29. 20.00    •    MoMKult

       

 Fotó: Kleb Attila

 

 

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
© 2019-24 MagyarJazz / Jazz.hu szakmai jazzportál, szeretett műfajunk, a JAZZ szolgálatában. All Rights Reserved. • Készítette és kiadásért felelős személy: Irk Réka • Kiadó: Jazzponthu Kulturális Alapítvány • 1122 Budapest, Maros u. 28. • Adószám: 19345684-1-43
Az alapítványnak adományt az alábbi bankszámlára köszönettel fogadjuk: 10700770-73692180-51100005