Ahogy az előző fesztiválokon is tapasztalhattuk, a közönségkedvencekre már a program megjelenése utáni napokban beindul a roham, és ez idén sem volt másképp, Bona koncertjére is elővételben, pillanatok alatt elkeltek a jegyek, és a fesztivál honlapján hamar megjelent a „sold out” felirat.

Az egy kis kameruni faluban, Mintában született, 22 éves koráig autodidaktaként zenélő Bona Penda Nya Yuma Elolo Európába költözve Düsseldorfban vett kurzussal kezdte meg, majd Franciaországban folytatta és fejezte be zenei tanulmányait, ahol emellett rendszeresen játszott jazzklubokban, és hamarosan a francia jazzszcéna kedvelt és keresett zenésze lett. Kapcsolata az itt megismert muzsikusokkal akkor sem szakadt meg, mikor 28 évesen kibontakozó karrierje ellenére nagyobb falatra vágyva, 1995-ben New Yorkba költözött. Ezt igazolja, hogy európai turnézenekarába, csakúgy, mint két éve, a gitáros, az olasz Ciro Manna mellett francia muzsikusok, a trombitás Alex Herichon, a billentyűs hangszeren játszó Mica Lecoq és a dobos Nicolas Vicarro kaptak helyet.

Bona a bevált recepten nem változtatott, a tőle megszokott és leginkább várt afro-kubai zenével kezdve egyből lázba hozta a közönséget. A folytatásban a koreográfia is hasonlóan zajlott, mint a legutóbbi, Erkelben adott koncertjén. Nagyapja nyomdokaiba lépve, aki az afrikai falusi életben rendkívül megbecsült tisztséget jelentő, úgynevezett „griot”, azaz énekes és mesemondó ember volt, Bona is énekelve mesélte olykor vicces, olykor ríkató történeteit, aktualizálva koncertjei helyszínein, jelen esetben Budapesten szerzett tapasztalatival. Örömmel nyugtázhattuk, hogy továbbra is a gulyás az egyik kedvenc étele, és az Unicumot is szereti, és még mindig jól érzi magát fővárosunkban. Meséi közben most is megcsillantotta elképesztő instrumentális tudását ámulatba ejtően játszó, virtuóz zenekara élén, tanúi lehettünk izgalmas párbajoknak Bona és Herichon, majd Bona és Manna között, kaptunk csodás szólóval fűszerezett szép balladát Lecoq jóvoltából, élvezhettük Viccaro precíz, elegáns játékát.

Bona lelkesen újként mutatta be ezúttal is egyszerűen kezelhető japán gyártmányú kütyüjét, amely vocoder-szerűen szintetizálja, és ismétlődően visszajátssza az emberi hangjelet. A technikai ismertető után a felénekelt hangok mixéből egy új kompozíció született a megénekeltetett közönség lelkes ovációja közepette. Természetesen a „Kis kece lányom” sem maradhatott ki a repertoárból, és most is énekelhettük a Grammy-jelölt „Tiki” lemez nagy slágere, az „O Sen Sen Sen” refrénjét. Nem tudom, hogy a kameruni törzsi nyelvben mi a „sen” jelentése, mindenesetre magyarul egy t betű hozzáadásával érthető szót kapunk, és ezt Bona is jól tudta, így a „szent, szent, szent” előtt nagy derültséget okozva bemondta a gulyást és Albert Flórit is.

Kleb Attilának a fesztivál alapító-igazgatójának a kezdettől szívügye volt a hazai tehetségeket valamilyen formációban összehozni az itt fellépő világsztárokkal. Legutóbb Marcus Miller koncertjén Lakatos Pál, most a többszörösen az év ütőhangszeresének választott Mogyoró Kornél csatlakozhatott vendégként a zenekarhoz. Meglepetésként az afrikai eredetű kalimbát, más néven ujj-zongorát szólaltatta meg, amely a törzsi spirituális kultúrában a szellemekkel kommunikáló eszközeként is szolgálnak. A bravúros szellemidézés után Kornél átülve főhangszeréhez kongán folytatta, és egy kiadós örömzene után a zenekar és a közönség tapsai közepette búcsúzhatott. 

A vége felé közeledő koncerten Bona Pastorius emlékének is adózott, akinek lemezeit hallgatva választotta annak idején a basszusgitárt, és ez a választás változtatta meg az életét. Pastorius zenéjének bűvöletében már nem autodidaktaként akarta folytatni pályafutását, zenéje inspirálta, hogy Afrikát elhagyva, megkezdje zenei tanulmányait. A „Shiva Mantra” közben meditálhattunk is egy kicsit, és már a ráadás előtt megmozgatta a közönséget „Manyaka O Brazil” szamba ritmusaira. A széksorok között mindenki táncolt, tapsolt, énekelt, és ami a legfontosabb, boldog volt. Ezen a koncerten azt kaptuk, amit vártunk, a dal ugyanaz maradt, amit az előző években megszerettünk, sok újdonságot nem hozott, meglepetést sem okozott, de egyáltalán nem akartunk meglepődni, csak önfeledten jól érezni magunkat és élvezni a zenét.

Bona most is elmondta, elénekelte történeteit, emlékeztetett minket arra, hogy egy hatalmas, csodákkal teli univerzumban élünk, ahol a kultúra, a zene valahol egy forrásból eredt, és bár azóta rengeteg hatás érte, és befolyásolta, valami közös a tudatalattiban, a lelkek mélyén megmaradt. Ezeket a közös, rejtőzködő kincseket hozza felszínre következetesen Bona határokat átlépve, az embereket összehozva Párizstól Tokión át New Yorkig, és küldetése sikerrel járt Budapesten, az Eiffel Műhelyházban is.

Eiffel Műhelyház, 2025. október 29.

Fotó: Somogyvári Péter