Balázs Józsit nem kell bemutatni olvasóinknak, de nem mindenki emlékszik Mornington Lockett angol tenorszaxofonosra, aki 2008-ban a Colombus Jazzhajón, majd a Híd Fesztiválon a Szakcsi Jr Trió társaságában delejezte a közönséget, sőt egy egész estét betöltő tenorszaxofon párbajt is vívott a Nyitott Műhelyben az akkor 20 éves Bolla Gáborral. Aztán 2015-ben már a Harmónia Jazzműhely és a londoni 606 Club, az NKA által támogatott „zenekereskedelmi csereegyezménye” keretében a Budapest Jazz Clubban adott egy fergeteges koncertet a Balázs József Trióval. Annyira egybeforrott és annyira inspirálta ez a négy ember (Balázs Elemér és Pecek Lakatos Krisztián lévén a másik kettő) egymást, hogy mindenképpen szerettek volna megint együtt muzsikálni. (Íme bizonyság Isten előtt – akinek van rá 50 perce:  https://www.youtube.com/watch?v=Caqw3qn9Uls&t=757s)  

A pénz sajnos nem jött össze, hogy az egész trió Angliába menjen, de végül Balázs Józsi, 2025. február 20-án, csütörtök este ismét Mornington Lockett társaságában találta magát a 606-ban.

Mielőtt rátérnénk az élménybeszámolóra, még néhány szükséges adalék Mornington Lockettról. Anglia, az Egyesült Királyság, de véleményem szerint Európa legjobb tenorszaxofonosa a túl fiatalon elhunyt Tubby Hayes volt. Ő és méltán híres tenoros társa, a később klubtulajdonossá avanzsált Ronnie Scott volt a frontembere az ország legjobb ’hard bop’ együttesének, a Jazz Couriersnek. Hayes halálát követően Scott új tenoros vívótársat keresett, aki Tubby Hayeshez hasonlóan a Sonny Rollins – John Coltrane vonulat szenvedélyes hangzuhatagait játszotta. Ezt találta meg az akkor még fiatal Mornington Lockettben, aki Ronnie halála után is ezt az utat követte.

És most térjünk a lényegre. Dugig telt ház várta a „visszavágót”, túlnyomó többségükben nem Angliában élő vagy dolgozó magyarok, hanem „bennszülöttek”. Az eredetileg felkért bőgőst Adam Kinget elcsábította egy jólfizető külföldi fellépés, helyébe a Mallorcáról érkező, általunk, de a másik három zenész által sem ismert Manuel Alvárez ugrott be, aki már a próbán is tanújelét adta, hogy nem lesz vele semmi gond, sőt! A doboknál a veterán Mark Taylor ült, akinek lehet egy roppant rövid listája arról, hogy kikkel nem játszott még a világsztárok közül.

Az első szettben csupa standard szerepelt. A nyitószámot, Sonny Rollins „Doxy”-ját megtévesztő lazasággal kezelte Mornington Lockett. Mondhatni komótosan játszott, ügyesen be-becsúsztatva itt-ott meglepő hangsúlyokat. Alvárez már kíséretben, de szólóban is kimutatta, hogy a Ray Brown iskolát követi, minden hangnak súlyt ad, a tónusa rezonáns és a szó hétköznapi értelmében dallamosan szólózik. A következő örökzöld „All The Things You Are”-t Józsi melodikus, mondhatni poétikus játéka követte. Annyira tisztán és jóformán kompozíciószerű gördülékenységgel játszott, hogy nekem Bill Evans jutott róla eszembe, noha Józsi billentése és stílusa is egészen más. Ebbe a hangulatba még tökéletesen beleillett egy megihletett duett is Józsi és a bőgős Manuel jóvoltából. Mornington viszont már kezdte kimutatni a foga fehérjét, kisebb hangzuhatagokkal elárasztva a termet. Épp ezért volt érdekes amikor ő maga konferálta fel a következőképp a negyvenes-ötvenes évek modernistái, kiváltképp Charlie Parker által is előszeretettel játszott „Cherokee”-t: „Ezt a számot általában 200 mérföldes (320 km – szerző) sebességgel illik játszani, de most kivételt teszünk.” Ebből egy gyönyörű ballada kerekedett, melynek hangulatán egyáltalán nem rontott, hogy a szaxofonos sokkal több hangot zsúfolt be egy akkordba, mint amennyit egy balladában szokás. Az érzelem ott volt. A pop-sztár, Noel Gallagher tette azt a helytálló megjegyzést Lockettre, hogy „Jimi Hendrix játszott volna így, ha szaxofonos lett volna.” Józsi valósággal remekelt ebben a számban.

Az első szettet Charlie Parker „Dewey Square” és Kenny Baron „Voyage” című szerzeménye kerekítette ki. Amit ebben a két számban hallgatóként átéltem és észrevettem, az erről az egész remekbeszabott koncertről is elmondható. A két vezér szólista Balázs Józsi és Mornington Lockett teljesen eltérő és ezzel együtt, vagy épp emiatt egymást nagyszerűen kiegészítő megközelítésmódot alkalmaz. Józsi játéka roppant melodikus és a harmóniákban rejlő szépségek kihangsúlyozására irányul, az improvizációi költeményszerűek, míg kíséretben alázatos és roppant kisegítő. Mornington a tűz és a szenvedély embere, miközben minden harmóniát élve boncol és minden lehetséges variációt igyekszik kihozni belőlük szédületes tempóban. Hasonlatként a teljesen más felfogásban játszó néhai Dave Brubeck Quartet két frontemberének a zongorista Brubeck és az altszaxofonos Paul Desmond konstruktív ellentétét használnám. Brubeck volt abban a csapatban a túláradó szenvedély és a kísérletek embere, míg Paul Desmond az egyszerűen nagyszerű szépségek utánozhatatlan felvillantója. A 606-ban egyszerűen felcserélődött a két hangszer szerepe.

A második szett azzal a nagyon kellemes meglepetéssel szolgált, hogy az első két szám Balázs Józsi elsőosztályú, jazz standard színvonalú szerzeménye volt. Vagy nem kaptam el a felkonferálást, vagy nem mondták be az elején, de a nyitószám közben egész idő alatt azon töprengtem, kinek a száma lehet ez a szokatlan, Thelonious Monkra emlékeztető darab, és én ezt miért nem ismerem. Kiderült, hogy a címe „About Monk” és Józsi szerezte. Az érdekesség kedvéért, itt ösztönösen szerepet cserélt a zongora és a szaxofon. Józsit elragadta a szenvedély és Monk szeretete, kísérleti szelleme, míg Morningtont megszállta a szakmai alázat. Józsi második száma az „Alize” című ballada volt, a szerző gyönyörűen strukturált, akkordos játékával és Mornington is szokatlan lágysággal szállt be, ahol kellett.

Innen pedig visszatért a világ rendje, a koncert végéig Mornington diktált őrületes, szenvedélyes tempót és Józsi hívta fel a közönség figyelmét az érzésekre és a szépségre. Ez a kettősség páratlan élménynek bizonyult, de nem csak az én számomra, hanem mindenkinek, akivel csak volt alkalmam a koncert után beszélni. Még szeretnék szót ejteni a csodálatos dobosról, Mark Taylorről, aki „hard bop” dobosok minden erényével rendelkezik, dinamikája kifogástalan, nagyon odafigyel, soha nem próbál dominálni, kemény, ha kell – csak azt sajnáltam, hogy egyáltalán nem szólózott, de gyakran felvillantotta ebbéli képességeit a számok végén a többi hangszerrel játszott négy taktusos váltásokban. A koncert hatalmas siker volt és nagyon kíváncsivá tett, mivel fog másnap Józsi egymagában kirukkolni a londoni Liszt Ferenc Intézetben.

A Liszt Ferenc Intézetben nem csak telt ház várta Józsit, hanem egy vadonatúj Blüthner zongora, melynek felszentelése rá hárult. Illetve még nem is várta telt ház, mert másfél órával korábban érkezett, hogy „bejárassa” ezt a csodát. Azért hívom csodának, mert Józsi első billentésre beleszeretett a zongorába. Aztán megtelt a ház és Józsi játszani kezdett.

Két elégikus hangulatú számmal kezdett, mindkettő saját szerzemény volt. De mielőtt az első hangot megszólaltatta volna, beavatta a közönséget, hogy nehéz időket élt át, és ennek a két nyitószámnak a hangulata az átélteket fogja tükrözni. Józsi egyébként úgy beszél, ahogy játszik: szívből, kendőzetlenül és őszintén. A szóló koncert fonákja, hogy nincs ritmusszekció, amibe kapaszkodhat a zenész, előnye viszont, hogy nem nehezedik rá a szakmai alázat kényszere, hogy másokhoz igazodjék. Teljesen önmaga lehet, és Józsi az volt. Mindkét saját kompozíció klasszikus beütésekkel volt tarkítva, mégsem nevezném a divatos kifejezéssel „crossovernek”. A második szám, a „Together Alone” nem az örökzöld amerikai „Alone Together” kifordított változata, hanem saját lábon álló zenei költemény volt. Innen merész fordulat volt átcsapni a 606-os koncerten is előadott „Doxy”-ba, ami mégis csak hard bop a javából, de Józsi itt arra koncentrált, hogy a végsőkig kiaknázza az akkordokban rejlő lehetőségeket. Még több ilyen lehetőség rejlett a 606-ban szintén hallott Parker klasszisban, a „Dewey Square”-ben és Józsi saját főhajtásában Thelonious Monk emléke előtt, az „About Monk”-ban.

A nem igazán jazzre specializált közönség elbűvölve hallgatta ezeknek a számoknak számukra váratlan fordulatait. Nem jazzes füllel, talán valami olyasmit észlelhettek, hogy jön egy általuk értelmezhető rész, amelyet követ egy olyan hang, ami a hallgató fülének oda nem illő, talán egyenesen hamis, de a következő hang teljesen a helyére teszi az előtte hallottat. Ebben rejlik a modern jazz egyik varázsa, melynek nagyon nagy varázslója Balázs Józsi. Nagy érdeme a londoni Liszt Ferenc Intézetnek, hogy ezekben a művészeti szempontból ínséges időkben felkarolja a jazzt is és nagyon nagy érdeme a zenei igazgatónak, Muzslai Virágnak, hogy olyan szívhez szólóan tudta felvezetni ezt az estét, hogy már eleve kinyitotta a műfajhoz nem szokott füleket. Nagyon nagy siker volt az este, a közönség nagyrésze kivárta az alkalmat, hogy szót válthasson Józsival, akit teljesen a szívükbe zártak. Itthon is elkelne ez a nyitottság és odafigyelés.

 Egy kis ízelítő a 606 Club koncertjéből:

606 Club, London, Londoni Liszt Intézet,  2025. február 20-21.

 Fotó: Muzslai Virág (köszönjük a fotókat!) 

Pontos leírást ITT talál.