A koncert előtt a meghívott muzsikusokat részletesen bemutató programajánlók hatásosnak bizonyultak, a BJC-ben teltház várt a csillagok együttállásának ritka jelenségére. A Modern Art Orchestra vezetője, az elmúlt években, és mint azóta már kiderült, idén is, mind a szerkesztőségtől, mind a közönségtől az év trombitása, zeneszerzője és hangszerelője kategóriákban legtöbb szavazatot kapott Fekete-Kovács Kornél lett első az egyenlők között, a koncert során ő konferált, és mondta el pár szóban, mit fogunk hallani. Az elsőként játszott Wayne Shorter szerzemény, az Art Blakey alapította Jazz Messengers „Ugetsu” albumáról választott „One by One” után továbbra is az ötvenes évek vége, hatvanas évek eleje közti időszak nagyjából hasonló felállású, eleve szextettekre írt darabjai kerültek repertoárjukba. A „nagyjából hasonló felállásban” a harsonás helyét még egy szaxofonos vette át, ahogy Miles Davis a jazz történetének valaha felvett legnagyobb, a zenére – beleértve a jazzt, a rockot és a klasszikus műfajokat – gyakorolt hatása miatt minden idők egyik legbefolyásosabb albumának tekintett remekművén, az 1958-ben megjelent „Kind Of Blue” lemezén is Coltrane és Adderley játszott Davis hatosában. A Neverever „All Blues” feldolgozása után ismét egy Shorter kompozíció, ezúttal a Jazz Messengers 1962-es „Caravan” lemezről a „This Is for Albert”, majd időben hat évvel visszább lépve, de továbbra is Art Blakey zenekaránál maradva, a „Horace Silver and the Jazz Messengers” albumról a legendás zongorista írta „Room 608” zárta az első részt.

A szünet után a „So What” a Kind Of Blue nyitószáma hatásos kezdésnek bizonyult, a nézőtéren a kezek és lábak önkéntelenül is az ismert ritmusokra kezdtek mozogni. A standardválogatásba egy kakukktojás is került, és Tálas Áron az itt a BJC-ben is fellépett zseniális trombitás, Roy Hargrove emlékére írt zseniális kompozíciója megállta a helyét a veretes klasszikusok között. Az eredetileg Áron „New Questions, Old Answers” trió lemezén megjelent „Hargrove” szextettre hangszerelve is megőrizte bensőséges intimitását, miközben mindenki megoszthatta a fiatalon elhunyt trombitásról őrzött emlékét.

 Johnny Green 1930-ban írt balladája a legtöbb feldolgozást megélt, legtöbbet játszott örökzöldek listáján az élbolyban szereplő „Body and Soul” ebben a hangszerelésben és előadásban jellegét megtartva is újat hozott, majd a jól eső andalító állapotból kizökkentve egyből készen álltunk Frédire, Hubbard 1961-es „Ready for Freddie” albumáról a „Birdlike” a végén alaposan megmozgatott mindenkit. A vastaps nem halkult, jött a ráadás, a Kind of Blue” előtt egy évvel megjelent bebop és poszt-bop jegyeket viselő „Milestones” Davis későbbi zenéjét meghatározó modális címadója.

A szextett formációhoz igazodó, többségében az év jazz nagyzenekarának választott MAO nagysikerű „Legendás Albumok” sorozatában feldolgozott művekből gondosan összeállított repertoár maradandó koncertélményt adott. A zenekar minden tagja alázatos összjátékkal és ragyogó szólókkal igazolta a szavazatok hitelességét, a játékot élvezve mutatták be különleges tudásukat.

A nagy fesztiválok, Newport, Montreux záróeseményein, gáláin régóta megszokott volt egy-egy sztárfellépőkből álló alkalmi zenekar felléptetése. Ezeknek a korántsem spontán létrejött jam sessionök népszerűségére a patinás kiadók főnökei is ráéreztek, és valamilyen évforduló alkalmával sorra jelentek meg a velük szerződésben álló húzónevekből összeállított formációk felvételei, melyek között a CTI All Stars, a Warner Jams, a Mac Avenue Superband, és persze a Blue Note All Stars valamint a Cobblestone Newport in New York lemezei minden gyűjteményben kincsnek számítanak. Bár a közelmúltban a JazzFest Budapest kurátoraiból összeállított formáció hasonlóképp jött össze, nálunk a felülről szervezett, csupa sztárból álló zenekaroknak nincs komoly hagyománya.

Remélhetőleg a Harmónia Jazzműhely főnöksége a sikeren felbuzdulva több Neverever zenekart hoz majd össze, és a jövőben hagyományt teremtve lépteti fel óévbúcsúztató Jazzpéntekein. Igény lenne rá! 

Fotó:  Somogyvári Péter