A címben említett „rendhagyó” jelzők azért indokoltak, mert a zenészek részéről „verbális kommunikáció” nem történt, így a beszámolóm is rendhagyónak minősíthető. De gyorsan hozzáteszem, hogy nem sok ennyire lenyűgöző jazzélményben volt részem hosszú életem során, pedig zenei „mindenevő” – sőt „hivatásos jazzrajongó” vagyok.

Jóllehet „sold out”-ként szerepelt a koncert, mégsem volt abszolút telt ház. Néhány asztaltól pedig elmentek a párok még az első szett alatt vagy a szünetben. Ilyenkor (bár teljesen felesleges) a dühroham kerülget, mert arra gondolok, hogy mennyire el vannak kényeztetve a mai emberek (utalok bevezető soraimra). Ugyanis meggyőződésem, hogy sok ún. jazzbarát számára a vibrafon-hangzás szokatlan és idegen, mert csak a leginkább megszokott hangszereket ismeri. A másik pedig, hogy az elképesztően tájékozatlan hazai közönség nagy részének fogalma sincs a műfaj új irányzatairól és azok képviselőiről, azaz arról, hogy ezen az estén a jazz fővárosának, New Yorknak – ha szabad ezt mondani – egyik „legmenőbb” jazzsztárját csodálhatta (volna) meg. (Mellesleg Joel Ross zsinórban nyeri a népszerűségi listákat.) Azt sem árt tudni, hogy a mai vibrafonjáték (és maga a hangszer) sem azt a korai, inkább a xilofonra emlékeztető, élesen csengő fémes tónust képviseli, hanem a Gary Burton óta megszokott „éteri” hangzást. (És még mindig a vendégseregnél maradva: számos olyan is betéved mindegyik fővárosi jazzklubba, akinek mindegy, hogy ki, mit és hogyan játszik, csak a vacsora legyen jó…)

Én abban a helyzetben voltam és vagyok, hogy számos kiváló vibrafonos játékát volt szerencsém „élőben” megcsodálni az elmúlt évtizedek során. Lionel Hampton az Erkelben lépett fel, Milt Jacksont a Modern Jazz Quartetben egyszer Prágában és kétszer Budapesten láthattam, Dave Pike-ot  Székesfehérvárott és ugyancsak Prágában is, Gary Burtont Makato Ozone-nal  a Zeneakadémián és Chick Coreával a Müpában, Karl Bergert Győrben a Mediawaven a Dave Holland Quintettel, Warren Wolf-ot két éve a MoM-ban Christian McBride-dal, az idén pedig pont az Opusban a Mary Halverson szextettjében játszó ifjú vibrafonos hölgyet, Patricia Brennant. De nem hagynám ki a felsorolásból Szaniszló Richárdot sem, aki – és ezt higgyék el nekem – világszínvonalat képvisel, mind Makoto Ozone, mind Al Di Meola véleménye szerint!

De mi is történt szombaton este? Előrebocsátom, hogy erre a koncertre jobban vártam, mint az idén eddig bármelyik másra. Pontosan tudtam, hogy a hangszer egyik óriása a raszta-frizurás ifjú fekete zenész. (1996-ban született Chicagóban, de most Brooklynban él, hiszen New York a jazz fővárosa. Mentora Stefon Harris, egy másik fekete vibrafonos volt, aki ugyancsak a hangszer elitjébe tartozik.) Megmondom őszintén, hogy direkt örültem, amikor arról értesültem, hogy a legújabb, „nublues” c. albumának bemutató koncertjén az egyébként világhírű (a lemezen is szereplő) Immanuel Wilkins altszaxofonos nem lesz jelen. Így ugyanis a vibrafonos még nagyobb időtartamban szerepelhetett, és jómagam erre voltam igazán kíváncsi. Akkor még nem tudhattam, hogy Joel Ross alig hagyja szóhoz (pontosabban billentyűhöz) jutni az egyébként kiváló zongoristáját Jeremy Corren-t. Tény, hogy a bemutatott lemez is szerzői produktumnak minősíthető, mivel a tíz tételből hétnek Ross a szerzője. Egyébként 2019 óta ez Ross negyedik Blue Note albuma! Művészete pedig a mai jazz és blues, a kortárs zene, a klasszikusok és – nem utolsó sorban – a fekete egyházi zene kombinációjából áll össze.  Ez utóbbit sem volt nehéz felismerni a himnikus, gospel inspirált megszólalásból, de a számok egy részének címei sem hagynak kétséget, akármelyik albumát is nézzük.

A koncert mindkét félideje egy-egy szünet nélküli zenefolyam volt, összesen közel két órában. Az egyes tételeket csaknem mindig a vibrafonos vezette át a következő számba, mégpedig úgy, hogy a közönség nem is észlelte, hogy mikor ért véget az előző, mivel a számokon belül is volt ritmus- és tempóváltás, szólókat pedig alig-alig kapott még a zongorista Jeremy Corren is, aki pedig briliáns játékkal kápráztatott el minket. Az internet jóvoltából tudhattam meg, hogy a Kanoa Mendenhall névre hallgató bőgős hölgy japán anyától és amerikai apától származik. Elképesztően szép sounddal, nagy vehemenciával játszott, egy másik mandulaszemű bőgős hölgyet juttatott eszembe: a nálunk már többször fellépett Linda May Han Oh-t.  De a lemezen játszó zenészek vonatkozásában Wilkins mellett még egy változás is akadt az európai turné stábjában: Jeremy Dutton helyett bizonyos Matheus Jardim dobolt, de hogyan… Nem hiába az a rögeszmém, hogy az amerikai dobosok a legjobbak a világon. (Korábban ugyan azt is hozzátettem, hogy az afro-amerikaiak, de ezt már évek óta „visszaszívtam”.) Hihetetlen szenzitivitással kísért, végül a második szettben kapott egy szólót is. Ő se nem amerikai, se nem európai, hanem egy Bécsben élő brazil dobos. 2013-ban jött Ausztriába, két évig Grácban, az ismert jazzakadémián képezte magát, majd az osztrák fővárosban telepedett le…   

Egyébként a fúvós nélküli együttes minden bizonnyal a lemez zenei anyagát játszotta, meseszép dallamok és szédületes gyors számok váltották egymást. A vibrafonjáték tette ki a műsoridő háromnegyed részét, de az biztos, hogy megérte, mert ilyen improvizációkat (ilyen terjedelemben) még nem tapasztaltam ezen a hangszeren. Érdekes volt egy-egy dallam monoton ismétlése a vibrafon részéről, ha történetesen mégis lehetőséget adott az ifjú titán pl. a zongoristának.  Sajnos, azzal nem „bajlódott”, hogy konferált volna, mindkét félidőben bemutatta a zenekart, ezzel a beszéd el is volt intézve. Két-három közismert szám biztosan elhangzott, ezek egyike a rövid ráadás szám volt, de ember legyen a talpán, aki ebben a hömpölygő zenefolyamban a rövid témabemutatásnál képes megfejteni a „blindfold test”-et. Nekem ez többnyire sikerül, tanúk rá ismerőseim és barátaim, de ebben az esetben úgy el voltam varázsolva, hogy nem is gondoltam erre. Egyébként akkor még azt hittem, hogy hoztak magukkal CD-ket, de kiderült, hogy nem bajlódtak ezzel. A koncert végén sikerült pár szót váltani velük és néhány emlékfotót is készíteni, de nem az a beszédes fajta volt egyikük sem. (Összevetve pl. Joe Lovano-val vagy pláne Chris Potterrel.)  Azért a bőgős hölgy jót nevetett azon, amikor azt mondtam, hogy majdnem Linda Oh-nak néztem. Mi több, még Joel Rossnak sem volt ellenére dicshimnuszom, hiszen a közöttünk lévő több mint félévszázadnyi korkülönbségre hivatkozva elrebeghettem, hogy kiket is láttam-hallottam a hangszer ikonjai közül.

Még visszatérve arra, hogy mi is hangzott el a két félidős zenefolyamban, a cikk végén felsorolom az új album számait, amiben két Coltrane és egy Monk szerzemény is van, ezek lehettek ismerősök, amikor a témák ismerőseknek tűntek. A csodás After the Rain c. Coltrane ballada is alighanem elhangzott, mivel ez is a kedvenc „hozott anyagukba” tartozik (szerepel a Who Are You c. albumukon is).

Csak a rend kedvéért mondom még el, hogy honlapunkon két olyan Blue Note albumról is jelent meg lemezajánló, amelyen Joel Ross szerepel. 2021. július 28-án a Who Are You ?, 2022. június 6-án pedig a The Parable of the Poet c. albumról publikáltunk részletes elemzést. Érdekes, hogy a korábbi albumon szerepel az a felállás, amely a „nublues”-t is készítette, míg a következő évben felvett lemez egy olyan nagyobb formációval készült, amelyben nem a szokásos kvintett tagjai játszanak. Viszont Immanuel Wilkins altszaxofonos mindkét albumon szerepel.

Végül elnézést a rendhagyónak mondható beszámolóért, az okokat „kimerítően” magyaráztam el.

És íme itt a lemez track-listája. Ezek bizonyára elhangzottak, hiszen a koncert (elméletileg) ennek a bemutatója volt:

NUBLUES           Blue Note

1. Early (Joel Ross)
2. Equinox (John Coltrane)
3. Mellowdee (Joel Ross)
4. Chant (Joel Ross)
5. What Am I Waiting for ? (Joel Ross)
6. Bach /God the Father in Eternity/ (Joel Ross)
7. Nublues (Joel Ross)
8. Ya Know ? (Joel Ross)
9. Evidence (Thelonious Monk)
10. Cenral Park West (John Coltrane)

Joel Ross Good Vibes együttese:

Joel Ross     vibrafon
Jeremy Corren      zongora
Kenoa Mendenhall       bőgő
Matheus Jardim    dobok           (a lemezen Jeremy  Dutton dobol)

Immanuel Wilkins  altszaxofon  (csak a lemezen játszik, a turnén nincs jelen)

Opus Jazz Club, 2024. április 13.

Fotó: Csíkos Gábor (köszönjük a fotókat!)