Hat év óta, több mint félszáz lemez került górcső alá, és – legalábbis számomra – ezek a „rekonstrukciók” a legélvezetesebb jazzprodukciókat jelentik. (Nem ritkán még a hazánkban fellépő legdivatosabb külföldi jazzművészekkel történő összehasonlításban is…) Lehet, hogy ehhez olyan idős személynek kell lenni, mint jómagam, hiszen ezeket a lemezeket már megjelenésük idején megismertem, és feldolgozásuk természetesen felidézi az akkori időket. De alighanem többről van szó. Pallai Péter barátomtól kölcsönzöm a kifejezést: volt idő, amikor még létezett a „jazz-szerű jazz”. Nos, valami ilyet találok meg én – és mindazok, akik (pl. bérletet váltva) rendszeresen látogatják ezeket a „legendás jazz-keddeket”.
A közelmúltban több olyan lemez került sorra, amelyeknek az volt az apropója, hogy névadójuk éppen száz éve született. Ez nem csoda, hiszen a műfaj (legalább is általunk elképzelt) aranykora idején voltak aktívak a száz éve született jazzikonok. A most tárgyalandó lemez névadója, Ornette Coleman 94 éve született és 9 éve hunyt el, tehát nincs kerek évfordulója, persze ilyen lemezek is sorra kerültek az elmúlt időkben.
A sorra került lemez, az 1958-as Something Else! (Valami más!), amely már címében is utalt Ornette azon szándékára, hogy túllépjen az akkorra már vagy húsz éve működő bop idiómán. A kiadását felvállaló Contemporary-nál még egy albuma jelent meg a következő évben: a Tomorrow is the Question (azaz „A holnap a kérdés”) és ez már utal a hamarosan az Atlantic-nál kiadott további albumokra, amelyeknek címei ugyancsak a változás igényére utaltak (The Shape of Jazz to Come /A jövendő jazz formája)/ majd a Change of the Century /Századváltás/).
Érdekes, hogy a bemutatkozó lemezen felhangzó szenzációs Ornette opusok még a kiadás előtt annyira megnyerték a Contemporary főnökének, Lester Koenignek a tetszését, hogy mindenképpen szerette volna lemezre rögzíteni azokat, de – bármilyen meglepő – nem a komponista, azaz Ornette előadásában, hanem más – már „befutott” – muzsikusok játékával. Szerencsére mégis Ornette kvintettje készíthette el a kilenc saját szerzemény lemezfelvételét. Az öt muzsikusból hárman lettek igazán ismert, művészek: az altszaxofonos Ornette Coleman, a „pocket trumpet (zsebtrombita) megszólaltatója, Don Cherry és a dobos Billy Higgins. Walter Norris zongorista és Don Payne bőgős nem váltak a jazztörténet közismert figuráivá. Mégis el kell mondani, hogy az Arkansasból származó Norris számos nagynevű jazz muzsikus partnere volt különféle „projektekben”, eleinte a nyugati parton, majd keleten is. Számunkra még inkább érdekes, hogy a 70-es évek második felében, amikor a Nyugat-Berlini Rádió zenésze volt, 1978 és 80 között számos alkalommal turnézott Pege Aladárral Nyugat-Európa különböző városaiban. Az ugyancsak West Coast zenészként indult bőgős, Don Payne később Herbie Mann és több más híresség zenekarával járta be a világot.
Hogy mennyire megosztotta még a jazz-zenészeket is Ornette fellépése, arra jellemző, hogy Dizzy Gillespie kijelentette: „Nem tudom, mit játszik, mindenesetre nem jazzt…”. Másként vélekedett viszont John Lewis, a rendkívül képzett zenész és komponista (az MJQ alapítója) aki szerint: „az egyetlen újdonság a 40-es évek közepe, azaz Gillespie, Parker és Monk újításai óta”. És tegyük hozzá, hogy Ornette debüt-lemeze még nem is tükrözte igazán a bekövetkező óriási változást. Még a felállás is ezt mutatta, hiszen ezúttal még igen, de ezután évtizedekig nem alkalmazott zongoristát (már a második Contemporary lemezén sem).
A MAO kisegyüttesében a Cseke Gábor (zongora), Barcza Horváth József (bőgő) és Csízi László (dob) felállású ritmusszekció szinte minden alkalommal „borítékolható”, most azonban trombitás is lévén a lemezen, Fekete-Kovács Kornél szereplése is esedékes volt, egyedül a „főszereplő” azaz Ornette Coleman „szerepét” betöltő muzsikus kiléte volt esetleg kérdéses. A választás Bacsó Kristófra esett, aki eredetileg altszaxofonos, bár számos „projektben” remekül tenorozott már.
Ahogyan ezt már megszokhattuk a MAO különböző felállású (mindig a bemutatandó lemezen szereplő formációt idéző) kisegyüttesei koncertjein, a művészek koncepciója mindig arra irányul, hogy a lemez zenei anyagát ne szolgai másolással, hanem saját értelmezésben, a mai színvonal adta lehetőségek felhasználásával adják elő. Ez alkalommal ezek a szempontok még inkább előtérbe kerültek, hiszen egy mai előadóművész nem könnyen tud elvonatkoztatni az olyan nagy ikonok, mint Davis, Coltrane vagy éppen Ornette későbbi teljesítményétől egész pályájuk ismeretében. De a MAO művészei mindig megtalálják a helyes megoldásokat. Nem patterneket játszottak, hanem igyekeztek megmutatni az Ornette első lemezén tetten érhető előremutató jelenségeket. Egymás után sorjáztak a remek kompozíciók, „blikkfangos” témák, nem csoda, hogy a vájtfülűek már akkor felfigyeltek ezekre, ma már persze ezek úgyszólván „belesimulnak” a modern jazz olyan kiváló előadói (egyben avatott komponisták) sztenderdekké nemesült szerzeményeinek sorába, mint Wayne Shorter, Horace Silver, Herbie Hancock és sorolhatnánk a végtelenségig. Mégis, ha ebből a repertoárból két könnyen emészthető számot említhetünk, az az első félidőben a „The Blessing”, a másodikban pedig a dögös „When Will the Blues Leave?” volt. A fúvósok végig remekeltek, Kornél olykor kétféle szordínót is használt, Kristóf pedig igazi „Ornette”-s altót fújt. A ritmusszekció – mint mindig – most is briliánsan játszott, a kíséreten túl mindhárman csodás szólókkal is elkápráztattak bennünket, mi több, még a zenekar többi tagját is, az elismerő pillantásokból ítélve… Cseke Gábornak persze minden számban volt szólója, egyik jobb volt, mint a másik.
Végezetül örömmel mondhatjuk el, hogy a „Legendás albumok” sorozat az őszi évadban is folytatódik. A felidézett lemezek pedig szeptember 10-én Bill Evans: Waltz for Debby, október 8-án Joni Mitchell: Mingus, november 12-én Frank Rosolino & Conte Candoli: Conversation és végül december 10-én Herbie Hancock: V.S.O.P. Live under the Sky c. albumai lesznek!
SOMETHING ELSE! The Music of Ornette Coleman
1. félidő
- Invisible
- The Blessing
- Jayne
- Chippie
- The Disguise
2. félidő
- Angel Voice
- Alpha
- When Will the Blues Leave?
- The Sphinx
Valamennyi szám szerzője Ornette Coleman
Közreműködtek:
Fekete-Kovács Kornél trombita
Bacsó Kristóf altszaxofon
Cseke Gábor zongora
Barcza Horváth József bőgő
Csízi László dobok
Opus Jazz Club, 2024. május 14.
Fotó: Csíkos Gábor (köszönjük a fotókat!)