Ez az énekesnek indult zongora fenomén teljes ismeretlenként érkezett a brit fővárosba, ahol egyedül az ikonikus 606 Club tulajdonosa, Steve Rubie tudott róla, mert tagja volt a szakmai zsűrinek a legutóbbi néhány MÜPA Jazz Showcasen, ami Magyarországon a műfaj legrangosabb tehetségkutató-parádéja. Innen a váratlan meghívás a 606-ba, ahol osztályon felüli angol zenészekkel társították.

Mi lenne, ha a változatosság kedvéért feje tetejére állítanánk azt az íratlan és roppant igazságtalan törvényt, hogy kiváló európai zenészeket aszerint értékelünk, melyik amerikai nagyságokkal játszottak már együtt? Akkor így nézne ki a csapat: a dobon Chris Higginbottom, aki már játszott Horváth Cintiával, Oláh Krisztiánnal, Jónás Rezsővel, Lakatos Sosoval és Zana Zolival is. Emellett állandó tagja Kyle Eastwood zenekarának, a Ronnie Scotts All Starsnak és kísérte Mark Murphyt, valamint Seamus Blakeet.

A bőgős Steve Watts olyan sztárok társaságában is megfordult, mint Bolla Gábor, Gayer Mátyás, Fekete-Kovács Kornél, Tóth Viktor, Zana Zoltán, Dés András, Lantos Zoltán és Vörös Niki. Mellékesen Kirk Lightseyval, Norma Winstonenal és Joe Lovanóval is zenélt.

A szaxofonos Julian Siegel zenei skalpjai között tudhatja Szabó Dánielét, Szandai Mátyásét, Oláh Dezsőét, Jónás Rezsőét, Sárik Péterét, Oláh Péterét és Jeszenszky Gyuriét - az utóbbi hárommal a BJC-ben játszott együtt 2010-ben, előtte pedig 2008-ban, a London Jazz Festiválon hármasban szaxofonozott Bolla Gáborral és a néhai Pete Kinggel, de néhány hete is Budapesten volt, ahol Oláh Krisztián csapatával állt össze. Csak zárójelben teszem hozzá, hogy 2007-ben megnyerte a legjobb hangszeres zenésznek kijáró BBC Jazz Nagydíjat, majd lenyűgöző kortárs jazz albumot készített két amerikaival: Greg Cohen bőgőssel és Joey Baron dobossal.

Alapjában véve erről szól a szóban forgó koncert társszervezője, a non-profit Harmónia Jazzműhely hídépítő munkája a brit és a magyar jazz-zenészek között, amely jelenleg a Petőfi Kulturális Ügynökség támogatását élvezi.

De akkor térjünk rá a lényegre: mi történt zeneileg a 606-ban 2023. május 11-én? Egy órás próbát tartottak, melynek során átfutották Jancsika négy szerzeményét, és ha jól emlékszem, két sztenderdet. Jancsika a jazz nyelvét sokkal jobban beszéli, mint az angolt, de a kommunikáció ezen a szinten kiváló volt. Biztosítottnak tűnt a koncert sikere.
Nagyon jó ház előtt kezdtek, bemelegítésként egy 1936-ban szerzett örökzölddel, a "There's No Greater Love"-val. A játékban azonban nyoma sem volt a tapogatózó zenei bemelegítésnek. Fejest ugrott az egész banda szédületes tempóban. Jancsika pergő bebop szólóját Julian Siegel tenorja váltotta egy kortársabb hangulatú, de az alapérzéstől nem eltérő rögtönzéssel. Minden szakzsargont mellőzve, Juliannak nem csak ezt, de a koncerten számos szólóját úgy jellemezném, hogy a Jancsi által kibontott téma fonákját használta kiindulópontként, néha azt a benyomást keltve, hogy jóformán visszafelé, noha teljes koherenciával játssza azt, amit Jancsitól hallottunk. Persze nem erről van szó, hanem ugyanannak a témának a hangjait csoportosítja, roppant invenciózusan, másképp. Chris Higginbottom ördögmotollaként hajszolta a dobokon az együttest, majd élvezetes párharcot vívott Juliannel.

A második szám már Jancsika saját szerzeménye volt, a középtempójú, de balladisztikus hangulatú "What The Future Brings?" Általában megfagy az ereimben a vér, amikor roppant tehetséges fiatal szólisták saját szerzeményt konferálnak fel, mert sajnos az esetek nagy részében a zeneszerzés nem az erős oldaluk, de tanulmányaik során nagyon nagy nyomás nehezedik rájuk, hogy álljanak elő "eredeti anyaggal". Képzeljük el, mekkorát bukott volna ilyen körülmények között Stan Getz, Zoot Sims vagy Ben Webster, hogy csak néhányat említsünk az óriások közül, akiknek nem volt erősségük a komponálás. Annál nagyobb öröm volt Jancsika négy remekbe szabott szerzeményét hallgatni az első szettben. A "What The Future Brings"-en mintha Jancsika és Julian szerepet cserélt volna. A zongorista hozta a rögtönzött részeken a zabolátlan szenvedélyt, míg Julian gyönyörű melódiákat varázsolt elő, Chris pedig jóformán melódia hangszerként használta a dobot. Steve Watts emberileg és zeneileg is diszkrét karakter, kinek harmónia- és időérzéke teszi kíséretben és szólóban egyaránt feledhetetlenné a játékát.
"Blues For McCoy", a következő, szintén Jancsika által készített csemege, címéből, de megközelítéséből ítélve is, főhajtás volt a fiatal zongorista egyik bálványa, McCoy Tyner előtt. Itt is megtapasztalhattuk, hogy Jancsikát követően Julian az eredeti "szókincset" használva, de átírja a témát, ami nagyon élvezetes zenei keresztrejtvény, de a végén szépen visszavezet bennünket a kiinduló ponthoz.

"God Shows The Way", megint csak Jancsika tollából, roppant gyönyörű, kissé klasszicizáló, de ritmikailag töretlen ballada, ahol Julian is teljesen besímult a hangulatba, Chris indokoltan visszafogott volt, míg Steve Watts, a maga csendes, diszkrét módján földöntúli szépségeket csiholt ki a bőgőből.
Ezt valóságos gátszakadás követte, nem is lehet Jancsika "Johnology" című opuszát máskép jellemezni. Hatalmas klasszikus, vad bebop téma, kissé Jimmy Giuffre 1947-es "Four Brothers" témájára hajazva (ugyanaz a melódia, mint a fantasztikus magyar rajzfilm, a Macskafogó "Négy Gengszter" betétje). Julian és Jancsi abszolút csúcsra ért ezen a számon, melynek az volt a gyönyöre, hogy teljesen koherensnek hangzott, miközben az embernek az volt a benyomása, hogy érzelmileg bedobták a gyeplőt a lovak közé. Itt is kiderült, hogy angol vagy nem, Chris minden idők egyik legjobb hard bop dobosa.  Addigra már az egyébként fűtetlen nézőtéren is ugyanaz a forróság uralkodott, mint a pódiumon. (A "Johnology" a Harmónia Jazzműhely Alapítvány facebook oldalán látható és hallható élőben ezen a koncerten - Kádas Pósa Éva jóvoltából.)

A második szettet Wayne Shorter "Yes or No" című klasszisával nyitották. A bevezetőt Chris melodikus és poliritmikus bevezetője szolgáltatta, majd a négy zenész egybefonódó szólókat produkált, ami a próbán nem szerepelt. Talán itt érdemes említeni, hogy ez a négyesfogat, így együtt, aznap találkozott először, noha Julian a BJC-ben egyszer már játszott néhány számot Jancsikával egy hajnalba nyúló jam sessionön. Amikor ezt meséltem a koncert végén a közönség egyik érdeklődő tagjának, jóformán hazugnak nevezett. Egyszerűen hihetetlennek vélte, hogy egy órányi próba elég ilyen zenei együttérzés, együtt légzés kialakításához.

Jimmy Van Heusen feledhetetlen balladája, a "Here's To That Rainy Day" volt a következő fogás. Jancsi gyönyörű bevezetőt rögtönzött hozzá, ami egymagában is megállt volna a maga lábán, Julian pedig teljesen híven a hagyományhoz, a modernizmus minden árnyalata nélkül, jóformán könnyfakasztóan érzelmes, gyönyörű tónusú tenorszólót produkált, hatalmas zenei szimbiózisban Jancsival. Nem szégyellem bevallani, könnyekkel küszködtem - és azt hiszem, nem voltam egyedül.

A következő, jóformán mindenki által játszott sztenderdhez, az "All The Things You Are"-hoz Jancsika ismét a helyszínen odaköltött egy roppant ötletes, finoman játékos bevezetőt, Julian pedig fantáziadús, elképesztő variációkat villantott fel a témára, majd Jancsikával együtt még egyszer átköltötték az egészet a végén. Annyi rejtett csemege volt ebben a számban is, hogy az ember csak kapkodta a fejét.

Hallottunk utána még egy Wayne Shorter számot, a jól ismert "Footprints"-et, melynek már az elején lenyűgözött mindenkit Steve Watts hipnotikusan kígyózó, poliritmikus bőgőjátéka, amit Chris roppant finoman és ötletesen dúsított a dobokon.

A finálé John Coltrane epikus "Giant Steps"-e volt, ahol mindenki fergetegesen játszott, de bennem ezen a ponton a legmélyebb nyomot Julian és Chris szaxofon-dob duettje hagyta.

Jancsikától teljesen oda volt a közönség, a sorokat jegyző botcsinálta kritikus, de a nálánál jóval tapasztaltabb angol zenésztársak is. Az egyetlen üröm az örömben számomra az volt, hogy ebben a kis londoni klubban majdnem háromszor annyian gyűltek össze, hogy meghallgassanak egy előttük teljesen ismeretlen, de roppant tehetségesnek (mint kiderült, joggal) mondott fiatal magyar zenészt, mint hat nappal korábban a Budapest Jazz Clubban, ahol nálánál sokkal kevésbé érdekes, de jól ismert amerikaiak telt házakat vonzanak. A jazz addig nem fog talpra állni, ameddig a közönség jelentős része a tekintélytisztelet helyett a fülére és a szívére nem hallgat, ami úgy látszik Londonban még megtörténhet.

606 Club, London, 2023. május 11.
Fotó: Kádas Tamás, Egri János Jr.
Videó: K. Pósa Éva