A szakma csáberejét alighanem az is növeli, hogy a korábban egymástól szinte hermetikusan elzárt műfajok között mind általánosabb az átjárás. Szimfonikus zenekarok szólaltatják meg jazz-zenészek kompozícióit; jazzen iskolázott pianisták játsszák Bach és Mozart műveit; mások jazzfeldolgozásokat készítenek klasszikus darabokból; operaénekesek próbálják ki magukat a jazz műfajában; jazz-zenekarvezetők hívják meg különleges vállalkozásaikhoz rockegyüttesek kivételes képességű tagjait; a mai, főleg vokális jazzrepertoárba rendszeresen bekerülnek ismert popdalok; rocksztárok éneklik lemezre gyermekkoruk jazzszámait; és a világzene divatba jöttével további lehetőségek nyíltak meg különböző műfajokban alkotó zenészek együttműködésére. Immár hosszú sora van azon jazzmuzsikusoknak, akik észak-afrikai, közel-keleti, indiai, kínai vagy fekete-afrikai zenészekkel készítettek közös albumokat, Max Roach-tól John Handy-ig és Hank Jones-tól Pharoah Sanders-ig.
Míg a korai női hangszeresek zöme zongorista volt (Lil Hardin, Mary Lou Williams, Dorothy Donegan, Marian McPartland, Hazel Scott), akik nehezen verekedték fel magukat a legismertebbek közé, az 1950-es években Eddie "Lockjaw" Davis zenekarában játszó Shirley Scott orgonista már a Village Vanguardban is koncertezhetett. A 60-70-es években feltűnt neves női pianistákat (Carla Bley, Joanne Brackeen, Patti Bown, Toshiko Akiyoshi) pedig együtt emlegetik legjobb férfi kollégáikkal. Shirley Horn esete különleges: már 1954-ben saját kiszenekarát vezette, de az igazi világhírt csak 30-40 évvel később, idős korában érte el.
A női muzsikusok fokozott elismerése megnyilatkozott abban is, hogy mind több férfi zenekarvezető választott női szólistákat együtteseibe. Charlie Persip dobos Superbandjében jó néhány női hangszeres megfordult: Melissa Slocum bőgős, a franciakürtös/billentyűs Sharon Freeman, valamint a szaxofonos Sue Terry és Fostina Dixon. A rockzenéből és R&B-ből indult Patrice Rushen zongorista pályája Wayne Shorter zenekarában érte el egyik csúcsát.
Sokan üdvözölték, mások inkább óvatos távolságtartással kezelték a 70-es évektől kezdve megrendezett női jazzfesztiválokat. Az ilyen rendezvényeket kétségtelenül lehet úgy is értelmezni, mint a feminin jazz önálló létének bizonyítékát, s ez, mint láttuk, felettébb vitatható. Mindenesetre a talán legnevezetesebb női jazzfesztivál a Women's Jazz Festival volt, melyet New Yorkban Cobi Narita szervezett az 1970-es évek vége óta. Míg sok énekesnő és hangszeres művész a női egyenlőség kifejeződését látja egy efféle fesztiválban, mások kerülik az ilyen rendezvényeket és a csak nőkből verbuvált zenekarokat, mint amilyen a Diva, a Jazz Sisters, a Straight Ahead, a Winds of Jazz, vagy a Maiden Voyage, mivel a gettósodás rémét fedezik fel bennük. 

Az előzőekben több, genderkérdésekkel, illetve a női jazzmuzsikusok helyzetével foglalkozó irodalomra tettünk utalást. Az, hogy az immár könyvtárnyi jazz-szakkönyv között jó néhány a női előadókra fókuszál, már önmagában is jelzi, hogy e műfajon belül is gyorsuló ütemben megy végbe az elkerülhetetlen egyenjogúsodás. Az egyik legfrissebb, a témába vágó kötet a Darmstadt Studies in Jazz Research 14. kiadványaként látott napvilágot a hofheimi Wolke Verlag gondozásában 2016-ban. A tanulmánygyűjteményt Wolfram Knauer, a darmstadti Jazzinstitut igazgatója szerkesztette. A Gender and Identity in Jazz címet viselő kiadványban a Jazzinstitut fennállásának 25. évfordulója alkalmából 2015 októberében megrendezett 14. Darmstadt Jazzforumon elhangzott előadások kaptak helyet. Darmstadt nem bővelkedik jazzklubokban, mint a német nagyvárosok, viszont a városban jól ismert egykori vadászkastély barokk épületében lelt otthonra a nemzetközi jazzarchívum és jazzkutatási központ. Az intézet gyűjteményének alapját a néhai Joachim-Ernst Berendt producer és szakíró magánarchívuma szolgáltatta, mely 1983-ban került Darmstadtba. Az intézetben rendszeresen rendeznek jazzműhelyeket, koncertsorozatokat, és havonta tartanak jam sessionöket, melyeken főként környékbeli muzsikusok lépnek fel. Az intézetben kétévente tartják meg a Darmstadt Jazzforum néven ismertté vált nemzetközi konferenciát, melyet koncertek sora kísér.

****

Az alábbi hat körkérdés gender-problémákat érint (ebben a részben a negyedik kérdést és az arra adott válaszokat olvashatják - a szerk.). Ma is aktív külföldi jazzénekesnőknek és hangszeres zenészeknek tettem fel őket, mert érdekelt, hogy a gender-kutatók véleménye mennyiben tükröződik gyakorló előadóművészek tapasztalataiban. A szükséges következtetéseket vonja le az olvasó. Annyit azonban hadd osszak meg az érdeklődőkkel, hogy a levélben megkeresett művészek nagy részének reakcióiból azt szűrtem le, hogy aktuálisnak és fontosnak tartják az efféle nyilvánossá tett kérdéseket, a véleménynyilvánítás minden lehetőségét. Úgy tűnik, a szaklapokban, könyvekben és más fórumokon még mindig túl kevés szó esik a nők helyzetéről a jazzben, vagy más előadóművészetekben.

4. Női mivoltából fakadóan akadt már problémája más zenészekkel?

KATHY KOSINS (amerikai jazzénekes, festőművésznő): …Természetesen… belemehetnék a részletekbe, de az órákig tartana.
  

CAT CONNER (amerikai jazzénekes): Más dolog énekesnőnek lenni, és megint más a helyzet a női hangszeresekkel. Minket sokkal szélesebb körben fogadnak el, mégis határozottan az az érzésem, hogy nőnek lenni a zeneiparban stigmát jelent: például amikor inkább a külsőnket, nem pedig a képességeinket használjuk.

 
ANNETTE GIESRIEGL (osztrák billentyűs és énekes): Énekesnő vagyok, ami különleges szerepet jelent a jazzvilágban. Mint énekest könnyen erőltetnek bele egy bizonyos szerepbe, s ezért aztán nehéz meghatároznod személyes jazzfelfogásodat. Ebben a vonatkozásban akadt néhány problémám.

DENA DeROSE (amerikai zongorista, énekes, grazi egyetemi tanár): Több mint harmincöt éves pályámon velem személyesen csak egy-két alkalommal éreztette férfi zenész, hogy nem játszom megfelelően, vagy hogy zeneileg nem ütöm meg az általuk képviselt magas színvonalat. (De mindez még azelőtt hangzott el, hogy a színpadra léptünk volna!)
  

 DEBORAH LATZ (amerikai jazzénekes, zeneszerző, műsorszerkesztő, színésznő, producer): Igen, rendszeresen tapasztalok szexizmust impresszáriók, szervezők és muzsikusok részéről. Természetesen nem mindenkire igaz ez, de mondhatok néhány példát nevek említése nélkül. Mintegy tíz évvel ezelőtt itt New York Cityben, miközben épp egy műsorra készültem, jeleztem az impresszáriónak, hogy egy halom újság fekszik a zongorán, mire rám ripakodott, hogy tüntessem el őket onnan. Nem tüntettem, ő pedig szándékosan a közelemben álló kis padra hajította az egészet. Lehet, hogy az illetőnek épp rossz napja volt, de egyértelmű, hogy nem profiként, a kellő tisztelettel viselkedett, és le merném fogadni, hogy egy férfi muzsikussal nem bánt volna ilyen lekezelően. Akadnak néhányan a zenészek között is, akik flörtölnek az emberrel, és amikor megkérdezem tőlük, miért csinálják, azt felelik, csak vicc volt. Számomra ez nem tréfa. Azt hiszem, általában sok nő, és köztük női muzsikusok is, találkozik a kettős megítéléssel, mely szerint ha egy asszony barátságos és udvarias, azt flörtölésnek veszik, és fordítva, amikor az asszony nyíltan és pontosan közli, mire van szüksége/mit vár el a zenéjében, azt mondják rá, hogy „nehéz együtt dolgozni vele”, ha pedig mindkét viselkedésmódot alkalmazza, muzsikustársai alkalmasint azt gondolják róla, hogy „szélhámos”.

 
ANDREA WOLPER (amerikai énekesnő, író): A legtöbb muzsikus, akivel kapcsolatban állok, nagyszerű ember, mindannyian tisztelettel és megbecsüléssel fordulunk egymás felé. Nem ez történik általában, amikor az emberek megismerkednek és egymás munkáját is megismerik? De olyan társaságbeli élményeim is vannak, ahol a férfiak nem igazán ismertek engem, sem a zenémet, és bár a beszélgetés olyan témákról folyt, amikhez hozzá tudtam szólni, mégis mintha ott se lettem volna. Ezek a férfiak a szó szoros értelmében egyszer se vették tekintetbe, amit mondtam, és nem is reagáltak rá. Nem lehetett nem észrevenni! Biztos vagyok benne, hogy nem tudatosan csinálták; azt hiszem, egyszerűen csak megszokták, hogy kirekesszék a nőket. Ha társaságban ilyen a modoruk, vajon hogyan viselkednek a munkahelyükön?

 
CARLA MARCIANO (olasz alt- és szopraninoszaxofonos): Nem, soha. Mindig is remek kapcsolatom volt a zenészekkel, akikkel együtt játszottam. Maguk közül valónak tekintettek, megbecsültek, tisztelettel, udvariasan bántak velem. Azt hiszem, a legtöbb muzsikusnak nagyon jellegzetes kulturális szemlélete van. Tudják, hogy a nemnek (sex) itt nincs jelentősége, csak a zene a fontos.
Ami azt illeti, pályám során magam is nagyon válogatós voltam, sokszor kellett nemet mondanom a felkérésekre. De mindez csak azért volt így, mert az energiámat szívesebben koncentráltam a terveimre, a saját utam követésére a kvartettemmel, mely, ha már itt tartunk, csupa férfiból áll (Alessandro La Corte zongorázik, Aldo Vigorito bőgőzik, Gaetano Fasano dobol), én pedig természetesen alt- és szopraninoszaxofonon játszom.

Folyt. köv. 

Kapcsolódó cikk:  Készíts salátát – Jazztörténeti esszék magas fokon

Gender-problémák I. rész // Körkérdések női jazzmuzsikusokhoz 

Női jazzmuzsikusok helyzete II. rész

Női jazzmuzsikusok helyzete III. rész

Megvásárolható: https://www.lira.hu/hu/kotta/keszits-salatat-jazz-tortenet-kritika-gramofon-konyvek