– A SWING /SZVING?/ FÉNYKORA - VI. – Ellington és a Swing Korszak

Jogos lenne a kérdés, hogy a Swing Korszak legendáriumában miért nem szentelünk nagyobb teret Duke Ellingtonnak, a big band jazz legmarkánsabb és legkreatívabb figurájának? A válasz egyszerű. Azért nem, mert Ellington, ha játszott is tökéletes swinget ebben a korszakban, de zenekara elsősorban nem erről szólt.

1) DUKE ELLINTON ORCHESTRA: Reminiscing in tempo (1935)

Ellington a premodern (és ha már van posztmodern, miért is ne használhatnánk ezt a kifejezést) korszakba sorolható, kiváltképp az 1940-ben átalakított, majd az azt követő zenekaraival.

De jazz formában hosszú lélegzetű, koncepcionális darabot már 1935-ben is felvett Ellington, “Reminiscing in tempo” /Visszaemlékezés tempóban/ címmel.

2) DUKE ELLINGTON: Caravan (1937)

Az angol zenekarvezető, komponista és kritikus, Spike Hughes hosszas, tekervényes szörnyűségnek minősítette a négy 78-as fordulatszámú lemezoldalra terjedő, közel 13 perces művet, pedig ez őszinte kitörési kísérlet volt a Tin Pan Alley által ontott sláger formulából.

1937-ben, abban az évben, amikor Basie New Yorkba érkezett, Ellington is javában szvingelt már, noha az év legérdekesebb és legmaradandóbb újdonsága a zenekar repertoárjában, a Puerto Rico-i harsonás, Juan Tizol orientális című, de inkább latin-amerikai ízű szerzeménye, a „Caravan” volt.

3) DUKE ELLINGTON: Harlem speaks (1933)

Persze olyan kiugróan tehetséges szólistákkal megáldva, mint a trombitás Cootie Williams, az altszaxofonos Johnny Hodges vagy a baritonos Harry Carney és egy olyan dobossal, mint Sonny Greer, miért is ne tudott volna szvingelni a táncoló közönségnek is folyamatosan játszó Ellington-csapat. Szvingelt is. Ennek bizonyítására elegendő kibányászni az olyan akkori darabokat, mint pl. a “Harlem Speaks”.

4)  DUKE ELLINGTON: Cotton tail (1940)

Az ellingtoni szólisták és az ellingtoni hangszerelés első osztályú volt, de a ritmusszekció nem volt olyan lazán életerős és lendületes, mint Basie-é. Az 1940-ben felállt Ellington zenekart azonban három új hang uralta: a Kansas City-i tenorszaxofonos Ben Websteré, az ismeretlenségből kiugrott fiatal bőgős Jimmy Blantoné és az Ellingtont gyakran mindhárom funkcióban helyettesítő zongorista-zeneszerző-hangszerelő Billy Strayhorn.

Webster, aki hangszerén hozta magával szülővárosának sajátos swing dinamikáját (és Coleman Hawkins, valamint Lester Young mellett ő vált a tenorszaxofon harmadik alapító atyjává) lendületbe hozta az Ellington zenekart.

5) DUKE ELLINGTON: Take the "A" train (1941)

Ennek az 1940 és 42 között játszó Ellington zenekar kontextusában érdemes behozni a képbe Billy Strayhornt. A fiatal zongorista hangszerelő, aki istenítette Ellingtont, de nem volt szégyellős 1938 decemberében egy pittsburghi Ellington koncert után odamenni a mesterhez és elmagyarázni, sőt bemutatni neki, hogy ő, Billy Strayhorn miképp hangszerelte volna az egyik számot. A Duke elég nagy ember volt ahhoz, hogy ne csináljon hiúsági kérdést az ügyből. Megkérte Strayhornt, keresse fel majd New Yorkban. Ez meg is történt a rákövetkező évben, és a következő egynegyed évszázadban ő lett Ellington jobb keze, ami a zeneszerzést és a hangszerelést illette. Illetve, ha szaván fogjuk magát Ellingtont, még annál is több volt, mert a mester így nyilatkozott róla: Billy Strayhorn a jobb kezem volt, a balkezem volt, mindkét szemem ő volt a tarkómon is, az én agytekervényeim az ő fejében voltak, az övéi az enyémben. Strayhorn, az Ellington zenekar szignáljának tekintett „Take the „A” Train” szerzője gyakran a zongoránál is helyettesítette munkaadóját. Mindent egybevetve Ellington zenei alteregója volt.

6) DUKE ELLINGTON: Jack The Bear (1940)

De nem hagyhatjuk magunk mögött az 1940-42-es Ellington zenekart annak említése nélkül, hogy a Duke-nak köszönhetően a nagybőgő is szólóhangszerré nőtte ki magát. Ellington fedezte fel, szerződtette és több felvételen a középpontba állította a modern jazzbőgő atyjának méltán tekintett, sajnálatosan rövid életű Jimmy Blantont. Mint olvashatták, előtte is voltak már mesteri nagybőgősök, mint Pops Foster, Wellman Braud vagy Walter Page, de ők mindössze egyenletes ritmikát és harmóniai erősítést kölcsönöztek a zenének. Blanton kontradallamokat, szokatlan díszítő elemeket, sőt mi több, elképesztő szólókat is produkált a hangszerén. Rezonáns tónusával, a maga korában utolérhetetlen technikájával, nem egészen két esztendő alatt megalapozta mindazt, amit az ő esetében a hálás utókor bőgősei produkálhattak. És mindezt erősítő nélkül érte el.

Hogy halljuk, miként érvényesült a bőgője nagyzenekari közegben, érdemes kibányászni az internetről az Ellington zenekar „Jack the Bear” című 1941-es felvételét, melynek az elején és a végén Blanton szólózik, de közötte olyan ellingtoni titánok is hallhatók, mint a klarinétos Barney Bigard, a trombitás Cootie Williams, a baritonos Harry Carney, a harsonás Joe „Tricky Sam” Nanton, és persze maga Ellington is.

7) DUKE ELLINGTON ORCHESTRA: Black brown and beige (1943)

Ugyancsak Ellington alkotott először tudatos narratíván alapuló jazz művet a „Black, Brown and Beige” című, eredetileg ötrészesre tervezett, monumentális opuszával, amely az afro-amerikaiak történelmének zenei ábrázolása. Noha Ellington nem törekedett klasszikus elemek beemelésére, de terjedelmében, struktúráját és gondolati tartalmát tekintve kimutatható a párhuzam a klasszikus művekkel. A Duke, aki sok érdekes kijelentést tett már élete során – nem ritkán önellentmondásosakat – egy alkalommal elutasította, hogy a zenéjét jazznek minősítsék. A „Black, Brown and Beige” azonban jazz volt a javából, noha változó ritmikájú részekkel, vagyis kifejezetten nem táncoló közönségnek szánva. Bemutatójára 1943. január 23-án került sor a New York-i Carnegie Hallban.

/az első percben Ellington konferál/

A „Black, Brown and Beige” meglehetősen vegyes kritikai fogadtatásban részesült. A műfajban új utakon járókat bátorító szaklap, a Metronome megállapította: „Mind a mai napig ez a Duke legambíciózusabb munkája, erről beszél a legtöbbet a közönség, de a zenészek is. Ez az úgynevezett „tonális párhuzam” az amerikai négerek történetével (1943-at írunk, amikor a „negro” kifejezés udvariasabbnak számított a „black”-nél, vagyis a feketénél – szerző), nagy követelményeket támasztott az Ellington zenekar tagjaival szemben...elképesztő szinten tartotta a szerző ambícióit a nagyon jó melódiák gazdagságával, a rezesekre és a szaxofonokra írt friss, ütős részekkel, valamint a kérlelhetetlen ritmikai meghajtással.” Ezzel szembe helyezhető Paul Bowles, a Herald Tribune kritikusának megjegyzése, miszerint „bátortalanítani kell ezt az egész kísérletet, hogy a jazzt, mint kifejezési formát ötvözzék a művészi (értsd klasszikus - a szerző) zenével.” 

Folyt. köv.

Fotó: Youtube, A felhasznált képekkel kapcsolatban: William P. Gottlieb ikonikus jazz fényképei ingyen letölthetőek a US Library of Congress tárából és szabadon használhatóak Gottlieb végrendelete értelmében., NPR, Grunge, The Syncopated Times, Wikipédia, Wikimedia, THe Saturday Evening Post, Artists Info, New York City History, The Syncopated Times, Asosciacio´n Apolo y Baco, WBSS Media, Discogs, NPR, A Jazz évszázada, Drummer World, National Museum of the United States Airforce, IMDB

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<