–  A big band jazz előfutárai II: Korai Duke Ellington

Fletcher Henderson felülbecsülhetetlen munkássága mellett a Nagy Alma jazzvilága újabb színnel gazdagodott, amikor Washingtonból áttelepült az ötletektől hemzsegő, leleményes, hihetetlen kompozíciós készségekkel megáldott fiatal zongorista, Edward Kennedy Ellington, akit választékos öltözködésének hála, már akkor a Duke (Herceg) becenévvel illettek zenésztársai.

A húszas évek első felében, mint tehetséges stride zongorista alapozta meg a hírnevét, de – tehetségének hála – egyben zenekarvezetővé is avanzsálódott a vele együtt Washingtonból áttelepült maroknyi fiatal zenész élén. Az együttes akkor a Washingtonians nevet választotta és New York-i pályafutásának kezdetén, 1924-ben Barron Wilkins harlemi klubjában játszott. Innen kerültek át a Hollywood klubba, amely később a Kentucky Club néven vált ismertté.

1) DUKE ELLINGTON/THE WASHINGTONIANS: Choo Choo (1924)

Ellington is a fekete amerikai középosztályból származott, édesapja első komornyik volt a Fehér Házban, édesanyja művelt asszony, aki gyönyörűen zongorázott. Ezzel együtt a Duke már zenekarvezetői pályafutását megelőzően sokkal többet magába szívott az afro-amerikai zenéből, mint a hasonlóan jó családból származó pálya- és későbbi vetélytársa, Fletcher Henderson. A Washingtonians noha alkalmazta a Whiteman és más fehér zenekarvezetők által kidolgozott hangszerelési elveket, de jóval nagyobb teret adott a szólistáinak, mint abban az időben Henderson. És nyilván bátorította ezeket a szólistákat, mint a Washingtonból vele érkezett szaxofonos Otto Hardwickot és a trombitás Bubber Mileyt, hogy rekedtes, „piszkos” hangokat is játsszanak. Már ezekből is kihallatszott a blues szelleme, noha Ellington nem blues-alapú zenész volt. Első felvételük, a vonat hangjait utánzó című „Choo Choo” már előre vetíti Ellington életen keresztül tartó zenei vonzalmát a vonatok iránt.

2)  DUKE ELLINGTON/WASHINGTONIANS: Rainy nights (1924)

A Washingtonians legfontosabb embere - a Duke mellett - a trombitás Bubber Miley volt, aki egy WC pumpára emlékeztető tompítóval manipulálva a hangszerét, sírós, nyöszörgős, néha majdnem beszédes emberi hangokat produkált. A harsonán akkor még Charlie Irvis játszott, C-melody szaxofonon a szintén washingtoni Otto Hardwick, a bendzsós George Francis és a dobos, aki évekig megmaradt a Dukekal, Sonny Greer volt.

Dukenak is megvolt az a tehetsége, mint Jelly Roll Mortonnak, hogy hat emberből kihozzon egy közel nagyzenekari hangzást. A különbség közte és Morton között abban rejlett, hogy míg Morton, aki zenei mikromenedzser volt, jóformán minden hangot leírt, a Duke nem csak hagyta rögtönözni a zenészeit, hanem igyekezett úgy komponálni, hogy kihangsúlyozza a zenekar különböző tagjainak adottságait.

3)  DUKE ELLINGTON:  Washington Wobble (1927)

Ez a stílus volt az úgynevezett „dzsungel jazz” előfutára. 1927-re testet öltött Ellington első klasszikus zenekara. A háromtagú rezes szekcióban két zseni is helyet foglalt, a trombitás Bubber Miley és a pozanos Joe „Tricky Sam” Nanton személyében. Miley és Nanton szinte emberi hangon tudta megszólaltatni hangszerét, hihetetlen érzelmi skálán mozgott mindkét zenész. Megjelenik a zenekarban a klarinéton, altszaxofonon és baritonszaxofonon is játszó Harry Carney, aki nem csak a baritonszaxofon atyamesterének, de Ellington legkitartóbb leghűségesebb zenészének is tekinthető, a zenekarvezető életének végéig vele maradt.

De legalább ilyen fontosnak bizonyult a már a Washingtoniansben is játszó zseniális dobos, Sonny Greer és a New Orleansból importált nagyszerű, invenciózus bőgős, Wellman Braud jelenléte. Ők ketten együtt szabadabbá, lebegőbbé tették a tempót. A swingtől még messze van a hangzás, de érdemes meghallgatni, hogy milyen – korához képest – rafinált hangsúlyokat kombinál a dobjátékába Sonny Greer, és hogy helyenként mennyire modern már Wellman Braud bőgőzése, aki részben már az erőteljes, 4/4-es, folyamatos játékot, az úgynevezett walking bass-t („sétáló basszust”) produkálja, ami később a swing ritmikájának egyik alappillérévé vált. De figyelemreméltó az is, ahogy Ellington, rá jellemző módon, zseniálisan kombinálja a tíztagú zenekar összhangzását a zenészek egyéni megszólalási lehetőségeivel. Nagyszerű példa erre a sok New Orleans-i hatást is hordozó, de már akkor is igazi ellingtoni hatást tükröző „Washington Wobble”.

4)  DUKE ELLINGTON: Creole Love Call (1927) with Adelaide Hall

1926-27-ben kezdett istenigazából kibontakozni Ellington zeneszerzői képessége. Ebben óriási szerepe volt Bubber Miley-nak és Joe Nantonnak. Ez a két zseniális zenész inspirálta a Duke-ot, hogy az ő speciális tehetségükre, az ő tónusukra szabja a kompozícióit. Ekkor alakult ki a csodálatos kölcsönhatás a zenekarvezető és zenészei között, ami az évek során a változó felállású Ellington zenekarok közös nevezőjének tekinthető. Ezt kiválóan illusztrálja az ugyancsak 1927-ben fogant „Creole Love Call”, amelyen az énekesnő Adelaide Hall szöveg nélküli betétje, ami éppenséggel Bubber Miley sírós, rekedtes trombita tónusát utánozza, gyönyörűen fonódik össze Rudy Jackson klarinét játékával, amelyet viszont – talán éppen a vicc kedvéért – Bubber Miley trombitája követ emberi hangú tisztasággal.

5)  DUKE ELLINGTON: East St.Louis  Toodle-oo (1927)

Ellington karrierjében a fordulópontot az hozta, hogy 1927. december 4-től az ő zenekara lett a legendás New York-i Cotton Club házi együttese. Volt ugyan egy kis gond Ellingtonék premierjével, mivel a Duke már előzőleg aláírt egy szerződést aznap estére egy philadelphiai színházzal, amelynek tulajdonosai ragaszkodtak a szerződés betartásához. 1927-ben a klub azonban éppen az angol születésű gengszter, Owney „The Killer” /A Gyilkos/ Madden és egykori riválisa, majd bűntársa, Big Frenchy De Mange tulajdonát képezte. Ők tüstént leküldték néhány megbízottjukat Philadelphiába, hogy „tárgyaljanak” a tulajdonosokkal, akiknek tettek is egy – a maffiában dívó eufémizmussal szólva – „visszautasíthatatlan ajánlatot.” Ellington premierje a Cotton Clubban nem maradt el.

A Cotton Club Harlemben volt, ahol akkoriban, noha túlnyomórészt afro-amerikaiak laktak már a kerületben, de szép számmal akadtak még fehérek is. Maga a hely drága volt, és csak a kifejezetten jómódú fehérek engedhették meg maguknak, hogy a Cotton Clubba járjanak szórakozni. A feketéket, ha nem voltak történetesen celebek, amúgy is kinézték volna onnan.

Így aztán előállt a szegregációnak az a sajátos formája, hogy a pódiumon afro-amerikaiak játszottak általában fehér közönségnek. A sztereotipizálás pedig része volt a show-nak. A fekete táncosnők rájátszottak a rájuk osztott jó ritmusérzékkel rendelkező, erotikus csáberővel rendelkező rabszolganő vagy vadember szerepére, és ehhez kellett a „dzsungel jazz”. Ellington zseniálisan megoldotta, hogy az exotikumot és a - faji előítéleteknek hála - tiltott erotikát kereső fehér közönség érzékeit csiklandozza, művészileg kivitelezett zenével.

6)  DUKE ELLINGTON:  The Mooche (1928)

1928-ra, ha az énekes Baby Coxot is beleszámítjuk, 12 főnyire növekedett Duke Ellington zenekara. Ebben a felállásban,  bátran állíthatjuk, minden zenész sztár volt. A már említett zenekarvezető, Bubber Miley, Joe Nanton, Wellman Braud, Sonny Greer és Harry Carney mellett, már ott van klarinéton, szoprán- és altszaxofonon a legendás Johnny Hodges, az ikonikus New Orleans-i klarinétos/tenorszaxofonos Barney Bigard, a bendzsós Fred Guy és a jazzgitár egyik alapító atyja, Lonnie Johnson is. Velük fejezzük be a mai ajánlást egy olyan számmal, amely különböző átdolgozásokban Ellington élete végéig része maradt a repertoárnak.

Folyt. köv.

Fotó: Youtube, A felhasznált képekkel kapcsolatban: William P. Gottlieb ikonikus jazz fényképei ingyen letölthetőek a US Library of Congress tárából és szabadon használhatóak Gottlieb végrendelete értelmében., NPR, Grunge, Synvopated Times, Wikipédia, THe Saturday Evening Post, Artists Info, New York City History, The Syncopated Times, Asosciacio´n Apolo y Baco

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<