Pedig azt a fesztivált is felvették és szervezője az énekes-konferanszié Tony Lawrence mindenütt házalt a felvételekkel, de ajánlkozása egyetemesen süket fülekre talált. Ennek valószínűleg piaci és demográfiai magyarázata lehet. A résztvevők, elenyésző kivétellel, feketék voltak, a közönség pedig jóformán színfekete. 1969-ben az Egyesült Államok népességének csak 11%-át tették ki az afrikai-amerikaiak. Pedig a feketék zenéje már rég nem volt ismeretlen az amerikai vagy európai közönség előtt. A népi gyökerű blues vagy rhythm-and-blues, a jazz vagy akár a gospel mellett a hatvanas években kezdett hódítani a soul kommersz válfaja, főként a detroiti székhelyű, fekete tulajdonban lévő és fekete sztárokat felvevő Tamla Motown lemezvállalatnak köszönhetően. Onnan jött a Four Tops, Stevie Wonder, Gladys Knight and The Pips, a The Miracles és még sorolhatnánk a Detroitból kiindult, akkor már világsztároknak számító énekeseket, együtteseket. Ennek fényében már kevésbé érthető a fehér érdeklődés hiánya egy olyan fesztivál iránt, ahol nem csak ilyen formációk, de jóformán az afro-amerikai zenevilág teljes keresztmetszete fellépett.

A fesztivált Harlem szívében rendezték, a Mount Morris Parkban (manapság Marcus Garvey Parknak hívják) hat egymást követő vasárnap, 1969 .június 29-től augusztus 24-ig bezáróan. Ez a hatalmas koncertsorozat 300.000 embert vonzott. Fehér arc alig látható a felvételeken. Az amerikai nagyvárosok, New Yorkot beleértve, borzalmas faji villongásokon estek át az előző években. A déli államokban a polgárjogi mozgalom békés menetei, melyeknek fehér résztvevői is voltak, annak idején vérlázító erőszaknak és megaláztatásoknak voltak kitéve a fehér rasszisták és nem ritkán a rendőrség részéről is. De még északon is érvényesültek a faji megkülönböztetés kevésbé erőszakos formái. Meggyilkolták Kennedy elnököt, kinek személyéhez oly sok fekete remény fűződött. A 3. Harlemi Kulturális Fesztivál előtti évben, 1968-ban merénylet áldozatául esett a néhai öccse, az akkor már elnökjelölt Bobby Kennedy és a polgárjogi mozgalom ikonikus alakja, Martin Luther King Jr. tiszteletes is. Az Egyesült Államok fekete gettóiban sokak számára reménytelen volt az élet és nem kevesen a szervezett bűnözés által bőséges kínálatot biztosított kábítószerekbe menekültek. Elharapózott az erőszak. A 60-as évek második felében alig akadt fehér taxi-sofőr aki fuvart vállalt volna Harlembe. Fehér ember jóformán nem merte betenni oda a lábát sötétedés után.

Az erőszakra és megkülönböztetésre erőszak volt a válasz. 1967 és 68 az amerikai fekete gettók lázadásainak az éve volt, melyek olyan eszeveszett dühbe torkollottak, hogy elsősorban a gettók égtek, a lázadók saját kerületei. Közben folyt a vietnámi háború, melyben aránytalanul sok fekete szolgált. Mindez a háttér jóformán életre kel párhuzamosan ebben a „Summer of Soul” (A soul nyara) c. kétórás dokumentumfilmben, amelyben sokan a szervezők, a résztvevők és a nézők soraiból is megszólalnak, visszatekintve erre a fantasztikus fesztiválra.

Tony Lawrence, a szervező megpróbált szponzorokat szerezni és ugyanakkor a fekete zenevilág sztárjait rábeszélni a fellépésre, amikor a fesztivál sikere, de még a finanszírozása sem volt biztosítva. Hatalmas rábeszélőképességgel mindezt megoldotta és létrejött ez a fantasztikus zenei fesztivál.

A zene és a képek magukért beszélnek. Valóban hallhatjuk és láthatjuk a blues, a rhythm-and-blues, a gospel, a soul, de még a jazz vagy a másik harlemi kisebbség, a Puerto Rico-iak salsa sztárjait ebben a csodálatos kavalkádban. Egy idő után kezd ráébredni az ember, hogy saját fekete vagy latin közösségükben az általunk is jól ismert művészek egész máskép hangzanak, mint a lemezeiken. Láthatjuk a fiatal Stevie Wondert olyan extázisban játszani, hogy meg kellett támasztani, nehogy leessen a székéről. Mahalia Jackson, minden idők legnagyobb, mindenesetre legismertebb gospel énekesnője a meggyilkolt Martin Luther King kedvenc zsoltárját, a „Precious Lord” (Drága Urunk) címűt a fiatal Mavis Staplesszel duettben olyan megrázó szenvedéllyel énekli, hogy az már, ha nem is szövege szerint, valóságos jajkiáltásba torkollik.

Látjuk a fehér világban legfeljebb vájtfülűek által ismert fekete templomi kórusokat, táncosokat és azonnal kiderül, hogy a gospel az eredeti forrása annak a könnyebben értékesíthető népszerű zenének, amit mi soul néven ismerünk. A fekete lelkipásztorok ritmikus prédikációját is mondhatnánk a rap előfutárjának.

Természetesen nem csak Stevie Wondert halljuk a soul népszerűbb ágából, de fellép David Ruffin, Gladys Knight and The Pips vagy a Fifth Dimension is, mely utóbbi tagjai a visszapillantás tükrében elmondják, annak idején annyira „fehér” hangzást kultiváltak, hogy ezen a harlemi fesztiválon ébredtek rá, hogy zeneileg elszakadtak a saját közösségüktől és elkezdték keresni a visszautat.

Az afro-amerikai hívő közösségek mélységesen átérzett vallásossága pompás gospelekben nyert kifejezést. Az amerikai fekete zene gyökereit tárta fel ez a harlemi fesztivál. A blues akkor még élő, talán legnagyobb modern exponense, B.B. King bizonyította a pódiumon, hogy ez a műfaj örökéletű. Ütősöket és táncosokat láttunk Afrikából, sőt a sajátosan afrikai jazz nagy úttörője, az apartheid okán Dél-Afrikát elhagyott trombitás, Hugh Masekela is letette a névjegyét akkori slágersikerével, a „Grazin’ in the Grass”-szal, ami viszont sokkal afrikaibb és jazzesebb volt itt, mint a népszerű kislemezen. A jazzvilág nagyjai közül Max Roach és akkori felesége a csodálatos énekesnő, Abbey Lincoln is szerepelt a műsoron, de fellépett a „free” jazz világából a gitáros Sonny Sharrock is, kinek vad zenéje azt az elkeseredést és haragot visszhangozta, ami akkoriban nagyon sok feketében lakozott, nem is ok nélkül. Valójában vegyes üzenetek jöttek sok fellépőtől. Nina Simone felolvasott egy verset, amelyben kiáltva kérdezte a közönséget: „Készen álltok ölni?”, „Készen álltok gyújtogatni?” Mindkét kérdésre harsány igen volt a válasz. Ugyanakkor hatalmas és igenlő lelkesedést váltott ki az ütős és énekes salsa sztár, Ray Barretto is, aki viszont a fajok és etnikumok közötti megbékélést hirdette. Tony Lawrence felhívta a pódiumra New York akkori főpolgármesterét, a fehér és republikánus John Lindsayt is, akit hatalmas ovációval fogadott a tömeg. Ő volt egyike azon republikánusoknak aki nem csak politikai fogásból, de őszinte meggyőződésből is kiváló kapcsolatot teremtett a fekete közösséggel. Jesse Jackson baptista lelkész, Martin Luther King közvetlen munkatársa, aki az előző évben ott volt, amikor Kinget meggyilkolták, egyszerre fejezte ki az elkeseredést, a haragot és ugyanakkor a megbékélés vágyát.

Ami a közönséget illeti, életkort illetően sokkal szélesebbre vetette ez a fesztivál a hálót, mint a Woodstock. Kisgyerekek, kamaszok, fiatalok, meglett asszonyok, férfiak és öregek egyaránt voltak láthatók. Elvétve egy-két fehér ember is, de senki nem bántotta őket. Igazi közösségi esemény volt. A feketék megtalált büszkeségét, öntudatát tökéletesen kifejezte, és a bevágott korabeli dokumentumfilm klipek, a visszapillantók kommentárjai mindezt kidomborították. Charlayne Hunter-Gault a New York Times akkori egyetlen fekete riporternője, aki a fesztiváltról is tudósított, elmesélte, hogy 1969-ben egyik cikkének a címében a „negro” vagyis néger szó helyett a feketét használta. Ezt az egyik szerkesztő kihúzta és visszajavította négerre. Hunter-Gault panaszt tett a főszerkesztőnél, aki viszont neki adott igazat, és így került a „fekete” szó fehér közhasználatba. A fekete addig sértő volt, de az afrikai-amerikaiak büszkén vállalták, épp úgy mint az akkor egyre divatosabbá váló afro hajdivatot vagy az afrikai stílusú színes öltözékeket.

A fesztivál teljesen erőszakmentes volt. A rendőrség annyira tartott a rendbontástól, hogy a fesztivál zenei fő attrakciója, a fekete popmuzsikának és soulnak teljesen új irányt adó Sly & The Family Stone koncertjét nem volt hajlandó biztosítani, ezt – ironikusan – a militáns és nyíltan forradalmat hirdető Fekete Párducokra hagyta, akiknek nem sok dolguk akadt, mert a konferanszié Tony Lawrence tudott hatni a tömegre.

Számomra a nem zenei rész legérdekesebb motívuma a július 20-i koncerten a közönség soraiban szorgoskodó fehér TV riporterek kérdéseire adott válaszok voltak. 1969. július 20-án szállt le először ember a Holdra. A világ szeme ezen volt aznap, de nem a harlemieké. Amikor megkérdezték az embereket a fesztiválon, mit szólnak hozzá, jóformán kivétel nélkül úgy válaszoltak, hogy nagy esemény és fontos, de nekik ez a fesztivál többet jelent- és egyáltalán miért pocsékolnak ennyi pénzt ilyesmire, amikor itt a földön, magában Harlemben nagy a nyomor, borzalmas a lakhatás, finanszírozni kellene a kábítószerek elleni küzdelmet és sorolták a megoldandó problémák tömegét. Mindenkiből kijött viszont, hogy ez a fesztivál mennyire a szívügyük, mennyire jelentős a közösségük számára.

A film pergő, ötletesen, mondhatni ritmikusan szerkesztett kor- és zenei dokumentum, fantasztikus időutazás, de nem tudni, mikor kerül Magyarországra vagy itt is elérhető internetes felületre.

 Fotó: Youtube