A filmmel kapcsolatos fő kérdés szerintem ez: kinek szól? A muzsikust csak hírből ismerő, a zenéjével legfeljebb futó ismeretségben álló outsidereknek semmiképp: a rendkívül gyors vágások és a minden irányból ömlő információ-rengetegből (kollégák emlékezései interjúrészletekben; FZ saját szavai különböző alkotói korszakaiban; családtagjainak közlései; a muzsikus személyét vagy zenéjét érintő tévéműsor-szilánkok stb.) az ismerkedő bajosan horgászhatja ki a valóban fontos tudnivalókat. De a régi rajongóknak se szól ez a film: ők az elhangzottak 90%-át már a film megnézése előtt is tudták, legfeljebb annak örülhetnek, hogy mozgóképeken láthatják viszont bálványukat és környezetét. Bár az internet és a YouTube korában már mindenki megteheti, hogy egy zenész életéről filmek alapján is tájékozódjon.

Nem tudom a választ az általam feltett kérdésre. Azt viszont igen, hogy az efféle dióhéjban adagolt filmes portrék szükségszerűen felületesek, fő értékük talán abban van, hogy az általuk használt laza időrendben olyan jelentős zenészek életén száguldanak végig, akik valamiért érdeklik a közönséget. Igaz ez azokra a talán valamivel jobban szerkesztett jazzfilmekre is (Miles Davis, John Coltrane), melyeket az elmúlt hónapokban lehetett látni szintén az Urániában.

Winter filmjének egyik szükségszerű hibája, hogy egyetlen érdekesebb zenei problémát se tud részletesebben kifejteni. Így utalásszerű marad például Zappa és a kortárszene kapcsolata: hogy ifjúkorában mi ragadta meg Edgard Varèse zenéjében, vagy hogy mi vonzotta kompozícióihoz Pierre Boulezt. A francia zeneszerző/karmester feltűnik egy-két percre egy Zappa-interjúban, de nem szólal meg. Kent Nagano szimfonikus Zappa-felvételeit legalább egy rövid koncertrészlet dokumentálja. Az Ensemble Modern előadásában felcsendült The Yellow Shark kapcsán sem zenei műhelytitkokat tudunk meg, hanem azt, hogy milyen költséges vállalkozás, amikor egy zeneszerzőnek állami támogatások híján saját zsebéből kell finanszíroznia egy efféle vállalkozást.

Hasonlóképp sajnálható, hogy a filmkészítők kapkodva intézték el a muzsikusnak a lányával, Moon Unittal felvett Valley Girl című különleges számát, mely a mai amerikai szlenggel foglalkozó nyelvészek számára is izgalmas alapanyaggal szolgál. Erről sajnos hallgat a film. Viszont a mondott számot Zappa legnagyobb slágereként mutatja be, ami egyszerűen tárgyi tévedés.

Csábítóak viszont azok a képsorok a film elején és végén, amelyek a Zappa-ház alagsorában berendezett egyedülálló archívumot mutatják be. Megtudjuk, hogy az 1966-1993 közötti huszonhét aktív év termésének egy jelentős része máig kiadatlan, ami főképp azért meghökkentő, mert az ember azt se képes felfogni, hogy e viszonylag rövid alkotói időszakban miképp termelhetett ennyi jelentős lemezt az amerikai gitáros. Ez csak munkamániásan volt lehetséges: a film több megszólalója meséli, hogy a zenész mélyebb emberi kapcsolatot csak a családtagjaival alakított ki, kollégáival tartózkodóbb volt a viszonya. Igazi és egyetlen szerelme alighanem a munka volt, legyen az komponálás vagy előadás. Ahogy egy korai zenésztársa fogalmaz, Zappa igazi maximalista volt, aki akár napi tizenkét órán át gyakoroltatta zenekara, a Mothers of Invention tagjait. Később beérte a napi hat órányi próbával is.

Az, hogy a Zappa-életmű több vonatkozásban teljesen egyedülálló a zenetörténetben, szintén elsikkad a filmben, bár természetesen sok szépet és jót nyilatkoznak róla pályatársai. Két emlékezőt emelhetünk ki a sok közül: az egyik David Harrington, a Kronos Quartet prímása, aki egykor vonósnégyest rendelt (és kapott) Zappától. A hegedűs finom megfigyelése szerint Zappa életműve Sun Ra munkásságához hasonlítható. Sajnos a vágó nem hagy időt Harringtonnak, hogy bővebben kifejtse, mire gondol. Ezért saját véleményemmel vagyok kénytelen kiegészíteni a mondottakat. A két életmű excentrikusságában is talán összevethető, de az utókorra hatalmas életművet hagyományozó jazz-zongorista rendezetlen archívumáról szintén úgy nyilatkoztak zenésztársai, hogy ott még rengeteg kiadatlan mű lappang a zenekarvezető több korszakából.

A másik emlékezőt szerencsére elég bőven idézi a rendező. Ruth Underwood a Juilliard School ütős növendékeként végzett, és huszonkét évesen került a Mothers of Invention csapatába. Több mint tíz éven át dolgozott Zappával, elsősorban marimbásként és vibrafonosként. Underwood, aki régóta visszavonult az aktív muzsikálástól, annyi szeretettel és alázattal szól volt főnöke művészetéről, hogy bizony nemcsak ő sírja el magát emlékezései közben, de a Frank Zappa zenéjén nevelkedett néző szemébe is könnyeket csal.