Számomra a megmondóemberi állapot most nem játszik! Kritikusi életem folyamán ugyan volt néhány alkalom, amikor értékítéletet mondtam egyes zenészek megjelent lemeze vagy koncertje után, de erre a „hibámra” nem szívesen emlékszem. Nem vagyok ugyanis híve annak, hogy ledrongoljam egy szuverén alkotó aktuális érzelmi állapotát tükröző alkotást – amennyiben persze elfogadjuk az esztétika ezirányú tételeit. Sokszor inkább hallgatok vagy esetleg „érted haragszom, nem ellened” hozzáállással mondok el egy-két észrevételt. Mint ahogy most is…

Ha jól számolom, akkor 1977 februárjában, Zygmunt Krauze koncertjén jártam először Zeneakadémia – akkor még nem Solti nevű! – kistermében. Ott – és akkor – olyan zenét hallottam, ami valami más volt, mint a szokványos, „normális” koncerttermekben megszokott. Bár azóta – és ott – sok, főleg kortárszenei élményben volt részem, most mégis ez a régi kép, emlék úszott be elsőre a 2021. XI. 17.-i koncert előtt, az észt-magyar muzsikusok rítusán.

Néhány olvasóm most biztos felkapja a fejét erre a címre! Egyáltalán; jazzfesztivál Tiszakécskén? Ráadásul már a nyolcadik? Pedig ez így van évek óta: már 2014-től egy napra a tiszakécskei Arany János Művelődési Központ előtere, nagyterme – akár külön-külön vagy egyszerre, mint most is! – a jazz-zene otthonává vált (A címhez kapcsolódóan: 1 a 2-ben, azaz egy fesztivál 2 színpadon…). Magam eddig szorgalmasan tudósítottam – a tavalyi, csak hálón, közönség nélkül megtartott kivételével! – ezekről különféle fórumokon (Librarius, Facebook).

Kezdjük a kályhánál! Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij kevés zongoraművet írt. Viszont e kevesek egyike, az Egy kiállítás képei a zongorairodalom nagylélegzetű, grandiózusabb alkotásai közé számít. Az 1874-ben írott - eredetében! - 10 tételes, a Sétákkal együtt pedig 16 zenei részből álló mű klasszikus\romantikus zene: rokon a programzenékkel vagy a kor szimfonikus költeményeivel (nem véletlen, hogy a francia Maurice Ravel 1922-es keltezésű szimfonikus átiratát majd' mindenki ismeri!).