Márton Attila Makoto Ozonnal és Szaniszló Richárddal

Ahogyan ő mondja: aki sokáig fiatal akar maradni, az hallgasson sok jazzt és írjon is róla – és persze mindezt lehetőleg élőben hallgassa, mert ahogyan ezt írni szoktuk, Márton Attila szerint „a jazz élőben az igazi”.

A Pernye András-díjas jazzrajongó írót kérdezem a korai évekről és olyan érdekességekről, amelyek talán már csaknem feledésbe merültek. Jöjjön egy kis időutazás.

• Irk Réka / Jazz.hu: Mikor kezdődött rajongásod a jazz-zene iránt? Melyik volt a legelső jazzkoncerted itthon és melyik külföldön?
• Márton Attila: Természetesen pontosan nem tudok erről nyilatkozni: 1940-ben születtem és Miskolcon éltem át a háborút. 1946-ban voltam első elemista és 1949-ig, a „fordulat évéig” még a szórakozóhelyeken (szabadtéri éttermek, sörkertek) remek szving zene szólt, a mozikban pedig amerikai filmeket játszottak. Emellett „világvevő” rádiónk volt, így a nyugati adók zenei műsorait is tudtam hallgatni. (Ez még fontosabb lett 1949 után.) Lebilincselt a szving, Glenn Miller, Benny Goodman, Artie Shaw, Tommy Dorsey és többi szvingkirály amerikai zenéje szólt, az ismeretségi körben is akadt olyan, akinek voltak amerikai lemezei (ezek a 78-as fordulatú rendkívül törékeny, úgynevezett normál lemezek voltak). Gimnazistaként, 1955-től már hallgattam az Amerika Hangja (Voice of America) jazz adásait, a Willis Conover bársonyos bariton hangján elhangzó „special English” kommentárokat, amelyek arra ösztönöztek, hogy magánúton angolul tanuljak.
  Élő jazzt vagy még inkább jazz-orientációjú tánczenét itthon Holéczi Ákos, Tabányi Mihály és mások zenekarával már az 50-es években is hallhattam a miskolci Népkert szabadtéri színpadán, mert Miskolc akkoriban az ország második városa rangot kapta, ami azzal az előnnyel járt, hogy szinte mindent mi is láthattunk, ami a fővárosban történt. 1957-től ez még inkább kiteljesedett, láthattuk Karel Vlach vagy Karel Krautgartner zenekarát, Gustav Brom együttesét Edmund Hall klarinétossal (aki évekig Louis Armstrong All Star zenekarának tagja volt), a Belgrádi Rádió Big Bandjét, a lengyel Zygmund Wychary zenekarát egy Elisabeth Charles nevű fekete énekesnővel, vagy pl. Josephine Bakert. Jellemző, hogy a Chris Barber zenekart nem merték a fővárosban felléptetni, hanem csak Miskolcon és Pécsett, miközben a Qualiton stúdióban nagy sikerű LP készült velük.
  Külföldön viszont csak 1965-ben láttam élő jazzt, de akkor aztán a legnagyobbakat – mégpedig a Prágai Jazzfesztiválon. Ez szó szerint hihetetlen élmény volt, hiszen olyan ikonokat láthattam-hallhattam élőben, akiket lemezekről már évek óta ismertem: a Modern Jazz Quartet-et, Don Cherry-t Gato Barbieri-vel, Ted Curson-t, a Swingle Singers-t és számtalan európai muzsikust.
  A rend kedvéért el kell mondani, hogy az első amerikai együttes, amit láttam, az röviddel ezelőtt itthon volt: Louis Armstrong zenekara játszott a Népstadionban 1965 júniusában, de külföldi jazzélmény először az említett prágai „derby” volt.

 Márton Attila Berkes Balázzsal, Borbély Mihállyal, László Attilával, Tony Lakatossal, Kőszegi Imrével

• Irk Réka / Jazz.hu: Ha most lennél fiatal, választanál magadnak hangszert, amin szívesen játszanál? Ha igen, melyik lenne az?
• Márton Attila: Ezen ezerszer elgondolkodtam egész életem során. Persze a számomra legjazzesebbnek vélt hangszer a tenorszaxofon, de az feltehetően nagy fizikai igénybevételt jelent. Igaz, hogy ez nem jelenti azt, hogy kistermetű személy nem lehet nagy tenoros, lásd Johnny Griffint, akit nem véletlenül neveztek „Little Giant”-nek. De a bőgő, mint a zene fundamentuma is lenyűgözött, ebben biztosan része volt annak, hogy Vajda Sándor volt a legközelebbi zenészbarátom, akinek hangszerét olykor kipróbálhattam. Ma is rajongója vagyok a bőgőnek, miközben a legtöbb ember oda sem figyel rá. Én még olyan „hallgatózást” is teszek, hogy kifejezetten a bőgő játékára figyelve hallgatom a koncertet vagy a lemezt, miközben persze a többi hangszer játékát is követem.

 Márton Attila Charles Lloyddal, Joachim Kühnnel, Joshua Redmannal, Mark Turnerrel

• IR / Jazz.hu: Az évek alatt mennyire változott a jazz-zene itthon? Mely korszakok voltak azok, amelyeket kiemelnél, mint jelentős változásokat?
• Márton Attila: Természetesen nagyon sokat változott, hiszen világszerte is újabbnál újabb stílusirányzatok követték egymást, amelyek viszonylag hamar eljutottak hozzánk is. Annak ellenére, hogy az aczéli három T-ből a jazz csak lassan került át a „tiltott” majd „tűrt” kategóriából a „támogatottba”, a hazai muzsikusok igyekeztek követni a trendeket. Ha másképpen nem ment, akkor „kagylózás” révén. Ez azt jelentette, hogy lemezekről, magnetofonra felvett rádióadásokból igyekeztek lejegyezni a témákat, megfigyelni a hangszereléseket és ötleteket meríteni. Mondanom sem kell, hogy ebben volt óriási szerepe a Music USA adásoknak csaknem négy évtizeden át. Jómagam is sok LP kölcsönzésével segítettem pl. Vajda Sanyi modern jazzt játszó formációit, amelyekben olyan fontos hazai zenészek tűntek fel, mint Lakatos Tóni, Dresch Misi, Kimmel Apó, Réti Jancsi vagy Baló Pista.
  Szóval én a legfontosabb változásként ítélem meg a 70-es évek első felét, amikor végre itthon is tért nyert a modern jazz. Ez megmutatkozott abban is, hogy egyre-másra láthattunk olyan modern zenészeket, mint Stan Getz, Charles Mingus, Art Pepper, Stan Kenton vagy az akkor huszonéves Keith Jarrett.
  Aztán a 80-as évektől még inkább megnyílt a világ a hazai zenészek előtt is. Ebben persze az enyhébb légkörnek, az internet elterjedésének, majd az évtized végén a rendszerváltozásnak volt óriási szerepe. Gyümölcsöző kapcsolatok bontakoztak ki, lehetőség lett külföldön tanulni, koncertezni, akár lemezfelvételeken is közreműködni. Persze nem könnyű Budapestről karriert csinálni, így inkább azok a magyar muzsikusok tudtak nagyobb hírnévre szert tenni, akik vállalták a kinti letelepedést.

 Gary Burtonnel és Szaniszló Richárddal

• IR / Jazz.hu: Mennyit változott a jazz-zenei ízlésed az 50-es évektől mostanáig?
• Márton Attila: Csak annyit, amennyit maga a műfaj is. Röviden: sokat! De komolyra fordítva a szót, valóban így van. Ha valaki imádja ezt a műfajt és megpróbálja követni is a történéseket, akkor aligha marad meg annál, amit a korai időkben nagyra értékelt. Az én esetemben a legjobb példa az, hogy – miközben már az 50-es évek elejétől megismertem és megszerettem a modern jazzt, sőt az évtized végére már számos együttest és stílust (pl. West Coast) megismertem (rádióadások és lemezek révén), mégis „elkapott” a brit Trad Mad, amit nálunk egyszerűen dixieland néven emlegethetünk. (Trad Mad = tradicionális őrület, amit Chris Barber, Acker Bilk, Terry Lightfoot stb. neve fémjelez.) Rövid időn belül már viszolyogtam tőle, miközben szinte az egész világon, így itthon is egy időre a legnépszerűbb irányzatnak bizonyult, gondoljunk csak a holland Dutch Swing College Bandre vagy a dán Papa Bue's Viking Jazz Bandre. Jellemző, hogy egyik délkelet-ázsiai utamon a több hónapos hotel-szereplés céljából Szingapúrba tartó dán zenekarral egy gépen utaztam. A dixie-ben, de még az általam nagyon kedvelt szvinges modern jazz esetében is idegesít, amikor hatásvadász zenei patterneket hallok, amitől viszont a hallgatóság jó része rettenetesen boldog. Azt szoktam mondani, hogy a sörözés és a művészet nem feltétlenül találkoznak... Erre vonatkozóan csak egy példát mondanék. Amikor egy Blindfold Test során (mi talán „vakrepülésnek” nevezzük), amikor valakinek lejátszanak egy zeneszámot és lehetőleg fel kell ismerni, illetve véleményt mondani róla, Thelonious Monknak egy Oscar Peterson lemezt tettek fel, Monk a toalett hollétéről érdeklődött. Hja, ízlések és pofonok....
  Én – azt hiszem – zenei mindenevő vagyok. Alighanem több száz vagy egy-kétezer muzsikus művészi tevékenységéről vannak ismereteim, de ehhez kell hét évtized, ami nekem – Istennek hála – megadatott (úgy 1955-től napjainkig). Ahogy mondani szokás: „Zene nélkül lehet élni, csak nem érdemes”. A zene világa óriási, mindenki megtalálhatja benne a saját ízlésének, lelki alkatának megfelelő stílust, irányzatot. Nem is lehet olyat állítani, hogy én a fúziót vagy a nagyzenekari jazzt nem szeretem, hiszen mindegyikben találhatsz jó és rossz zenét, vagy pusztán olyat, ami tetszik, illetve olyat, amit elutasítasz.

 Archie Shepp-pel

• IR / Jazz.hu: Melyik zenekart alkotnád újra, ha lehetne?
• Márton Attila: Erre nem tudok válaszolni, mert ez a műfaj annyira gazdag és annyira sok olyan felállás volt, amely (jazz)történeti fontossággal bírt, hogy biztosan tudnék vagy harminc-negyvenet említeni. Ahogyan már mondtam: zenei mindenevő lévén Goodmantől Coltrane-ig, Bill Evanstól Keith Jarrettig, Ornette Colemantól Archie Sheppig hatalmas a választék. És akkor még nem említettem egyetlen énekest sem, meg a nem amerikai muzsikusok egyre növekvő táborát.
  De mégis mondanék egy szenzációs, egyben rövid életű vokáltriót, amit viszonylag kevesen ismernek, hiszen az 50-es és 60-as évek fordulóján működtek Amerikában. Egyébként ők is a „vocalese” feltalálóinak számítanak, azaz annak az irányzatnak, amelyben a korábban már megvalósult hangszeres szólókat „vokalizálták”, az esetek többségében szöveggel is, de akár anélkül, mindenesetre az emberi hangot instrumentumként használva. Ez volt a Lambert-Hendricks-Ross, majd Annie Ross kiválása és Yolande Bavan megtalálása után a Lambert-Hendricks-Bavan trió. A hangszeres kíséret többnyire csak zongoratrió volt, legfeljebb egy-két fúvóssal. Igaz, hogy éppen a legszenzációsabb lemezük a Count Basie nagyzenekarral készült. Ha ezt meghallgathatnám, akár majd egy mennyei jazzklubban is... Hadd dicsekedjem el, hogy az összes felvételeik mindössze kilenc nagylemezt tesznek ki, amiből hét megvan nekem.

 Dave Liebmannal és Balázs Elemérrel, valamint Tommy Viggel

• IR / Jazz.hu: Neked mit jelent a jazz?
• Márton Attila: Már évtizedek óta nincs olyan nap, hogy nem hallgatnék jazzt. Szerencsére alig két-három alkalommal voltam kórházban (utoljára 16 éve), de természetesen ott volt velem a fülhallgatóval ellátott (éppen CD méretű) lejátszó, meg vagy 30 korong. Aztán pár nap múlva kértem, hogy másokat hozzanak. Ahogyan koncertbeszámolóim szlogenje is az, hogy „Az élő zenét, az előttünk születő csodát semmi sem pótolja”. Így aztán alighanem én vagyok az egyik legnagyobb „fogyasztó”, (ha nem a legnagyobb), éves szinten 50-60 (ha nem több) koncerttel, de ez így is átlag heti egy alkalom, miközben a nyár azért „uborkaszezon”. Mi több, én Miskolcon nőttem fel, és egyetemi éveim elején olyan meggondolásból kötöttem ösztöndíj-szerződést fővárosi üzemmel, hogy itt óhajtok letelepedni, éppen a viszonylagos kulturális bőség okán. (Ez éppen a legendás Dália-korszak idején volt, de mire 1964-ben Budapestre költöztem a Dália már régen megszűnt.)

 Chick Coreával

 Roy Hargrove-val

• IR / Jazz.hu: Szerinted miért fontos, hogy írjanak a jazzről minél többen?
• Márton Attila: Már annak is örülnék, ha kevesen ugyan, de írnának. Sajnos ez korábban is probléma volt, a 15 milliós magyar nyelvű közeg nem volt képes egy – csak jazzre „szakosodott” – lapot működtetni, ill. igazán gyér eredmények mondhatóak el erről. A nyomtatott sajtó válsága miatt még csak remény sincs a változásra, már ami a nyomtatott sajtót illeti. A jazz vonatkozású írásoknak éppenhogy manapság lenne igazán nagy terük, hiszen az elektronikus fórumok mindenki számára lehetővé teszik a vélemények közlését.
  Persze az az igazi, ha a kritikus világosan megindokolja véleményét. Nos, ehhez azért elvárás a műfaj ismerete, némi jazztörténeti tájékozottság, mivel ezeknek a hiányában legfeljebb emocionális élménybeszámoló készülhet.

• IR / Jazz.hu: Talán kedves Olvasóink nem tudják, hogy nem is olyan egyszerű egy-egy koncertről beszámolni. Egyrészt utazással, szünettel együtt akár 4-5 órát is igénybe vesz csak a részvétel. Eközben már szükséges néhány gondolatot felírni, majd hazaérve legjobb azonnal vázlatot készíteni, vagy még jobb „azon melegében” megírni, nehogy elfelejtsük a legfontosabb történéseket, kinek mikor volt kiemelkedő improvizációja stb. Nálad hogyan alakul ez? Milyen szempontok fontosak egy-egy kritika/ajánló megírásánál?
• Márton Attila: Külön kell választani a koncertbeszámolót és az egyéb cikkek (lemezajánló, nekrológ, évfordulós megemlékezés, koncertelőzetes stb.) megírását.
  A koncertekkel kapcsolatban még arra is oda kell figyelni, hogy legyen fotós, aki megörökíti az eseményeket, nem lustálkodik, hanem a terem különféle pontjairól is csinál képeket, és nem marad le a legfontosabb történésekről. Ebben szerencsére több kolléga is segít, de tisztázni kell, hogy ki lesz ott.
  Ami a cikk megírását illeti, én akár a sötétben is felírok kulcsszavakat, az improvizációk sorrendjét, a legkiemelkedőbb szólókat, az érdekesebb történéseket, a külföldi zenészek konferálásának különleges megjegyzéseit (pl. valami reakció arra, hogy éppen nálunk lépnek fel stb.) A megírás meglehetősen „feszít”, ezért rendszerint írok némi vázlatot itthon, mert nem tudnék jól aludni, ha zakatol a fejemben az ismeretanyag. Persze másnap, amikor nekiállok az írásnak, akkor még bőven van lehetőség utánanézni a zenészek életrajzi adatainak, korábbi művészeti tevékenységüknek, fontosabb lemezeiknek stb.
  Esetleg az úgynevezett kis színes infóknak: család, gyerek, rokonság stb. Pl. nem árt tudni, hogy Marcus Gilmore dobos Roy Haynes unokája, vagy mit kell tudni a kiterjedt Marsalis család tagjairól és így tovább. Ha sikerül egy-egy nagy névvel beszélgetni is, nagyon tudják értékelni, ha érdemben tudsz velük szót váltani és nem a jegy hátuljára kérsz autogramot tőlük. A gitárosok túlnyomó többsége ismeri Zoller Attila és Szabó Gábor munkásságát, ez jó apropó a beszélgetés indításához (így volt ez Jim Hall-tól John Abercrombie-ig és Kurt Rosenwinkelig). A nálunk gyakran vendégeskedő tenorosokkal már régi ismerősökként üdvözöljük egymást (Joe Lovano, Chris Potter vagy Tim Ries). Charles Lloyddal Szabó Gáborról beszélgettünk, és meg is ajándékoztam Gábor farkasréti sírjának fotójával. Szóval a koncertekre nem árt felkészülni, ezt még az elején elfelejtettem elmondani.
  A kapcsolatépítésre jó példa, hogy Joe Murányival egy egész délutánt töltöttem a szállodai szobájában, és nagyon jólesett, amikor azt mondta, hogy néhai barátom, Csányi Attilán kívül velem élvezte a beszélgetést, mivel a hazai zenészpartnerei alig tudtak valamit a pályájáról – leszámítva azt, amit mindenki tudott, hogy Armstrong klarinétosa volt. Vagy pl. ugyancsak a hotelben beszélgethettem Steve Grossmannel vagy Philipp Catherine-nel, nem is említve George (Jiri) Mrázt is felkerestem a hotelben, mert vele aztán élvezet volt beszélgetni, hiszen szinte mindenkivel játszott Amerikában. Mivel 1968-ban hagyta ott Csehszlovákiát, így azonosak voltak a tapasztalataink és úgy értettük egymást, mintha honfitársak lettünk volna. Tréfásan megállapítottuk, hogy egy országhoz, a Jazzlandhez tartozunk.
  És ha a nem zenészekkel való találkozásokat is számba veszem, ezen a téren is sok neves személyiséggel is sikerült találkoznom Willis Conovertől Leonard Featherig végtelen hosszú a sor. Ehhez kellett 70 év és a jazz háttere iránti érdeklődés is...

Chris Potterrel

 Joe Lovanoval

• Irk Réka /Jazz.hu: Sokszor mesélsz külföldi útjaidról is, mivel mérnök-üzletkötőként a külkereskedelemben is dolgoztál, ami sok lehetőséget adott akár koncertek szempontjából is, különösen az egzotikus országok zenei életének megismerésére. Néhány lenyűgöző történetet megosztanál olvasóinkkal? Akár olyanokat is, amelyek során távoli helyeken futottál össze hazai jazz-zenészekkel.
• Márton Attila: Hallatlan szerencsém volt, mivel az új gazdasági mechanizmus lehetővé tette, hogy a legkiemelkedőbb iparvállatok saját külkereskedelmi tevékenységet folytathassanak, függetlenül a rosszemlékű impexektől. Én évekig a délkelet-ázsiai térségben utazhattam, és ily módon tucatnyi távoli országban megfordultam, sőt Ausztráliába és Új-Zélandra is eljutottam (párttagság nélkül).
  Élő jazzélmények szempontjából India volt a legfontosabb, ahol Bombay-ben (ma Mumbai) minden évben megrendezték a monstre méretű és hosszúságú, India legrangosabb jazzfesztiválját, a Jazz Yatra fesztivált. Igyekeztem az évenként esedékes indiai utaimat úgy időzíteni, hogy Új Delhi és Calcutta felkeresése mellett Bombay-i tartózkodásom hogy-hogy-nem éppen a februári Jazz Yatra idejére essen. Ott persze a lehető legkellemesebb idő volt, és a hatalmas Rang Bhavan szabadtéri aréna a trópusi égbolt alatt igazi romantikus élményt jelentett, még a zenén túl is.
  1981-ben a Pege Quartetet meghívták a fesztiválra, de a tenorszaxofonos Csiszár Péter nem kapott útlevelet a magyar hatóságoktól. Szegény Ali joggal dühöngött, mert a hangszereléseket az utolsó pillanatban trióra kellett átalakítania. (Pege mellett Tornóczky Ferenc gitározott és Jávori Vilmos dobolt.) Annyi előnye persze volt a helyzetnek, hogy személyesen Ali még nagyobb lehetőséget kapott virtuóz játékának bemutatására – amivel élt is. Ennek tudható be, hogy a Mingus Dynasty-val jelen lévő Susan Graham (Sue), Mingus özvegye szenzációs bejelentést tett, amikor is Pegének adta férje számos hangszerének egyikét. Ezt Ali kalandos úton, évekkel később meg is kapta. Jómagam – a hazai zenészek nem kis meglepetésére – a koncertet követő fogadáson is jelen voltam, ráadásul ők csak ott tudták meg, hogy egy magyar szemtanú is volt. Régi barátom, Jávori Vili nem győzött csodálkozni, hogy miként is kerülhettem oda.
  Hivatalos útjaim egyikén Isztambulban Sonny Rollins koncertjét élvezhettem a Boszporusz partján lévő csodás szabadtéri színpadon.
  Az amszterdami Concertgebow-ban pedig a Mingus Big Band fellépésén 25 évvel később ismét találkoztam Sue-val és kaptam meghívást egy VIP helyre.
  Magánútjaim jazz élményei között megemlítenék egy brüsszeli koncertet, amit Bolla Gábor adott belga kísérettel a történelmi Grand Place melletti Music Village jazzklubban, vagy Joe Pass londoni fellépését a Ronnie Scott's-ban, amit az éppen ott tartózkodó Gyémánt László festőművész társaságában hallgattam meg.

Herbie Mann-nel

• Irk Réka / Jazz.hu: Tudjuk, hogy hatalmas lemezgyűjteményed van. Melyik lemezt hallgattad rongyosra az évtizedek alatt? Melyik lemezt ajánlanád egy kezdő jazzrajongónak?
• Márton Attila: Nehéz erre válaszolni, mivel a műfaj is hatalmas, meg a gyűjteményem is az. Nyilván nem olyan lemezt említhetek, amely egy-két éve jelent meg, hiszen a kérdés nem erre irányul. Válaszom: John Coltrane Blue Trane lemeze lehet a „sarkcsillag”, hiszen a közérthető modern jazz magasiskolája, egyben az egyetlen Blue Note lemeze a Mesternek. Ha előveszem, még ma is átérzem azt az elemi erőt, ami ebből a címadó számból árad. (Lee Morgan trombita, Curtis Fuller harsona, Kenny Drew zongora, Paul Chambers bőgő és Philly Joe Jones dobok.) Persze ezt megelőzően is hallottam remek tenorosokat, Lester Youngtól Coleman Hawkins-ig, de ezt az elementáris energiát egyik sem tudta nyújtani. Mintha az apokalipszis lovasai vágtattak volna elő.
  Kezdőknek inkább a könnyebb dolgokat javasolnám, Stan Getz vagy Zoot Sims melodikus játékát, nem is beszélve a korai szvingről. Ne felejtsük el, hogy a jazz nem Ornette Colemannel vagy Sun Ra-val kezdődött. (Az a baj az ifjú generációval, hogy egyből a legmeredekebb zenékbe vetik bele magukat. Igaz a kínálat is gyakran ebbe az irányba mutat. A klasszikus zene ismeretét is inkább Bachnál és Chopinnél érdemes kezdeni, mintsem a kortárs zene nagyjaival.)

• Irk Réka / Jazz.hu: Utolsó kérdésem talán egyszerűnek tűnik, de azért megkérdezem: miért szereted a jazz-zenét?
• Márton Attila: A Nemzetközi Jazz Szövetség angol nyelvű folyóirata, a Jazz Forum 1976-ban, az Egyesült Államok alapításának 200-ik évfordulója kapcsán meghirdetett egy úgynevezett jazz kvízt, ami nem sorsolással, hanem a benyújtott pályázatok kérdéseire adott válaszok alapján döntötte el a helyezéseket. A pályázaton 32 országból 982 résztvevő közül sikerült elvinnem az első helyezést és a 100 nagylemezt jelentő díjat. Nos, a számos szakkérdés mellett volt két személyes kérdés is, amelyikből az egyik éppen ez volt:
  Mit jelent Önnek a jazz?
  Hosszú válaszomból a lap (sorrendben éppen az 50. számában) az alábbiakat közölte az eredményhirdetés alkalmából – amit ma is vallok:
  

  „A jazz a szerelmem. Felemel, amikor lenn vagyok, és magasabbra repít, amikor jól érzem magam. Úgy gondolom, hogy az egész világ a ritmuson alapszik... A jazz az emberi szellem győzelmének szimbóluma, áthidalja azt a szakadékot, amely hosszú ideig elválasztotta egymástól a népeket és a fajokat.”

  
  Még azt is hozzátenném, hogy a zene megszépítette az életemet, átsegített sok nehéz helyzeten, válságos életszakaszon. Elmondhatom, hogy mindez még fokozottabban érvényes ebben a magas életkorban. (Hiszen az említett pályázat kis híján fél évszázada volt.) Szóval röviden: „jazz mindhalálig”!

 Nagyon boldog születésnapot kívánunk Márton Attilának!

 Fotó: Márton Attila archívum, Irk Réka