De nem is Amerikában készült volna ez a „tribute”, ha nem ilyen kacifántos nevet kapott volna az alkalmi együttes. Először is inkább a jövőben lehet All Stars a csapat (na tegyünk kivételt Nicholas Payton tényleg sztármuzsikus), persze Louis is szerényen így hívta összes szextett formációját évtizedeken át. De az, hogy egy zenekar a „The Wonderful World of Louis Armstrong” nevet kapja, ez már tényleg Amerika. (A magam számára is csak a kísérőfüzet szövegéből derült ki, hogy tényleg ez a zenekar neve.) Egyértelmű a célzás Louis legnagyobb sikerére, ami persze nem nagyon volt jazz, inkább nevezném világslágernek.

A kísérőfüzet négyoldalnyi szövege igen érdekes olvasmány. Szerzője George Wein, a Newport-i Jazzfesztivál és még számos nagy horderejű rendezvény alapítója. Aktív zongorista és zenekarvezető is volt, Newport All Stars nevű együttesével  még egy Impulse albumot is készítettek. (A szeptett négy fúvósa: Ruby Braff, Pee Wee Russell, Bud Freeman és Marshall Brown voltak.) Wein 96-ik születésnapja előtt néhány héttel hunyt el idén szeptemberben. Nagyon érdekes nekrológ jelent meg honlapunkon Pallai Péter tollából! Szinte meghatóak Wein sorai, különösen egy olyan veterán olvasónak, mint jómagam, bár másfél évtizeddel volt idősebb, meg Amerikában kicsit közelebb volt a jazz tüzéhez, mint jómagam…

A lemezt illetően megtévesztő az is, hogy a borítón elől, hátul és belül mindenütt csak Louis fotói láthatók, ami szintén amerikai szokás, számos évfordulós emléklemez volt ilyen megtévesztő Gershwintől Ellingtonig. Mindezt még fokozza az, amivel eddig még nemigen találkoztam, hogy a tizenhárom trackből az első egy eddig ki nem adott 1964-es nevadai koncertfelvétel az Armstrong zenekarral, az utolsó pedig egy rövid interjúrészlet Louis-tól. A voltaképpeni emléklemez tizenegy száma közöttük helyezkedik el.

A 64-es koncertfelvétel, a híres New Orleans-i nóta a „When It’s Sleepy Time Down South”, amivel minden koncertjét indította Louis, és többnyire ezzel is fejezte be. (Azért amikor a faji diszkrimináció „felhúzta” az egyébként békés természetű nagy jazzikont, a „sleepy” (álmos) szó helyére a „slavery” (rabszolgaság) szót tette.  Számunkra pedig azért érdekes maga a formáció, mert a pozános, bizonyos Russell „Big Chief” Moore volt, aki csak rövid ideig játszott az All Stars-ban, viszont 1965 márciusában, amikor egy hétig(!) voltak a prágai Lucerna Hall vendégei, ő játszott velük. A bőgős pedig az eredeti híresség, Arvell Shaw volt, aki a turné után végleg elhagyta őket. 1965. június 9-én azután a Népstadionban a felállás így alakult: Eddie Shu klarinét, Tyree Glenn pozán, Billy Kyle zongora, Buddy Catlett bőgő és Danny Barcelona dobok. Itt mondom el, hogy amikor pár évvel később Joe Murányi lett a klarinétos, minden jazzszakértő újságíró, mint Armstrong egyetlen fehér klarinétosát emlegette (és azóta is) . Hát, Eddie Shu is fehér volt, de ez semmit nem számít.

De térjünk rá arra a tizenegy trackre, amely az Armstrong repertoárt hivatott feleleveníteni a Mester emlékére. A repertoár megválasztása nem lehetett könnyű, mivel Louis felvételeinek száma nemhogy több száz, de talán egy-két ezerre is rúghat, hiszen a kedvenc számait többször rögzítették stúdióban is, nem említve a számtalan (legális és illegális) koncertfelvételt a világ minden részén. Ami személy szerint nekem is azonnal feltűnt és nagy örömet jelentett (aztán a kísérőszövegből kiderült, hogy George Wein sem hallotta már évek óta) az a „The Peanut Vendor” volt. A korai időket idézte még a „Struttin’ with Some Barbeque”, a „St. Louis Blues” (W.C. Handy örökbecsű darabja) és a "Swing That Music” (Louis saját szerzeménye), a többi viszont tényleg a mindenki által kedvelt jazzslágerek világa. Két Hoagy Carmichael melódia (Up a Lazy River és Rockin’ Chair), egy Fats Waller (Black and Blue), az "I’ll Be Glad When You’re Dead" (You Rascal You), az „A Kiss to Build a Dream On” és persze a „What a Wonderful World”.

A szépséges gospel, a "Just a Closer Walk with Thee” nevezetessége az (erről röviden George Wein is megemlékezik a kísérőfüzetben), hogy 1958 nyarán a Newport-i Jazzfesztiválon vasárnap reggel fellépett Mahalia Jackson, aki valóban a gospel királynője volt (és maradt mind a mai napig). Nos, már a fellépés is szenzáció volt, mert Mahalia hevesen tiltakozott, ha bárki összefüggésbe hozta az ő mélyen vallásos művészetét a frivol jazzel és blues-zal. Mégis Weinnek sikerült rábeszélnie a két nagy művészt, hogy ezt az – Amerikában mindenki által ismert gospelt – együtt adják elő. Még annyit, hogy Louis is vallásos volt, „Louis and the Good Book” c. lemezalbumán tizenkét néger spirituálét ad elő, de a New Orleans-i temetéseket idéző dalai (köztük a Closer Walk) is gyakran szerepeltek koncertjein is.

Magáról a „szellemidézésről” el kell mondanom, hogy a dicséretes igyekezet ellenére ez az album aligha lesz a műfaj „alaplemeze”. Szinte úgy érzi a „fogyasztó”, hogy a 96 éves George Wein tiszteletére született, az ő emlékeit idézi Armstronggal kapcsolatban, azzal a megnyugtató érzéssel, hogy a szeretett műfaj folytatása is biztos kezekben van. Az biztos, hogy ha valaki, akkor Wein meg is érdemelte, hogy ily módon neki (is) kedvezzen a nagy múltú Verve kiadó.

A legváltozatosabb felállásban játszanak a mifelénk jobbára ismeretlen ifjú művészek duótól oktettig. A legismertebb nevek Wynton Marsalis (mindössze egy számban), aztán a legtöbb számban az ugyancsak New Orleans-i Nicholas Payton, egyben több számnak hangszerelője is, a pozános Wycliffe Gordon és a bőgős Reginald Veal.

Verve, 2021

1. When It's Sleepy Time Down South
2. The Peanut Vendor (feat. Wynton Marsalis)
3. Struttin’ With Some Barbeque
4. Up A Lazy River
5. I’ll Be Glad When You’re Dead
6. Rockin’ Chair
7. St. Louis Blues
8. A Kiss to Build a Dream on
9. Swing That Music
10. Black and Blue (feat. Common)
11. Just A Closer Walk With Thee
12. What A Wonderful World
13. Philosophy of Life

Közreműködik:

Louis Armstrong, trombita és ének (1), beszéd (13)
Russell „Big Chief” Moore, pozán (1)
Eddie Shue, klarinét (1)
Billy Kyle, zongora (1)
Arvell Shaw, bőgő (1)
Danny Barcelona, dob (1)

Wynton Marsalis, trombita (2)
Nicholas Payton, trombita (5,7,8,9,10), ének és szöveg (10)
Ashlin Parker, trombita (4,11)
Wendell Brunious, trombita (6)
Wycliffe Gordon, pozán (2,3,4,5,7,9,10,11), ének (4,5)
Roderick Paulin, tenor szaxofon (2,7,8,10), altszaxofon (3,5), szopránszaxofon (4,9)
Courtney Bryan, zongora (2,9,10)
Davell Crawford, zongora (4,5,6,7,8,11,12), ének (6,7), klarinét (7), Hammond B-3 orgona (8,11,12)
Derwin „Big D” Perkins, gitár (10)
Don Vappie, bendzsó (3,5,11)
Reginald Veal, bőgő (2,3,4,5,7,9,10,11), ének (5,11)
Herlin Riley, dob (2,3,4,5,7,8,9,10,11,12), ének (2,4,5,7)
Niki Haris, ének (12)
Menia Chester, háttérvokál (12)