Jazzlap lévén, rögtön tisztázzunk egy félreértésre kínálkozó lehetőséget! Zárójelben megemlítendő, a fesztivál szervezője, programjainak szerkesztője, és ez esetben narrátora is, nem a kiváló bőgős, bár az idősebb jazzrajongók az ősz hajú és nem bőgős Orbán Györgyöt is jól ismerhetik. Emlékezzünk csak a Ráday utcai,- igaz rövid életet élt- Könyvesházra, amelynek vezetőjeként befogadta a Pallai - Kerekes páros szervezte nagy lökettel indult jam session összejöveteleket, melyeknek aztán a lakók permanens tiltakozása vetett véget. Zárójel bezárva.

Jazzlap lévén, azért a tragikus sorsú, zsidókat mentő apácaként ismert Salkaházi Sára Istenhez vezető útjáról is idekívánkozik a wikipédiából pár mondat, a teljesség igénye nélkül. Sára Kassán, 1899-ben született, tanítói diplomát szerzett és egy évig tanított is. Amikor az első világháború után Kassa az újonnan létrejött Csehszlovákiához került, és a csehszlovák kormány hűségesküt követelt a pedagógusoktól is, ezt megtagadta, amiért el kellett hagynia a pályát. Könyvkötészetet tanult, húga kalapüzletében is dolgozott, majd többnyire a kisebbségbe került magyarokról, a szegény munkásokról és nyomorban élő munkanélküliekről írt életképeket, novellákat, tárcákat felvidéki magyar lapokba. „Önállóság, cigaretta, kávéház, csavargás a nagyvilágban hajadonfőtt, zsebre dugott kézzel, friss vacsora egy kis kocsmában, cigányzene” – írta később ezekről az évekről. 1927-ben ismerkedett meg a Slachta Margit alapította Szociális Testvérek Társasága rend kassai tagjaival, és ez új irányt szabott az életének. Szociális tanfolyamokat végzett a szerzetesrendnél, végül ellátogatott a budapesti anyaházba is, ahol a megszokott jámbor és alázatos apáca képtől eltérő stílusát túl modernnek találták, de nem voltak elutasítóak vele szemben, és végül 1929-ben elfogadták jelentkezését novíciának. A szegvári rendházhoz csatlakozhatott, de az 1930 pünkösdjén tett első fogadalma előtt néhány hónapot még Kassán töltött, ahol a helyi Karitászt szervezte. Két évvel később Komáromban végzett hasonló munkát. Eközben meg kellett küzdenie korábbi élete árnyaival: „Keresztül kellett gázolnom önmagamon… hogy önmagamat lerázva, megsemmisítve ráismerjek önmagamra, ráeszméljek énemre” – írta.

Hatalmas munkát végzett, a karitász vezetésén kívül heti huszonhat órában tanított, gyermekkonyhát, kegytárgyüzletet, szegényházat felügyelt, és szerkesztette a „Katholikus nő” című folyóiratot. Nagyon kimerülten, 1934-ben Kassára helyezték vissza, és mert fáradtságát bizonytalanságként értelmezték, nem engedték, hogy letegye örökfogadalmát. Missziós munkára jelentkezett a Brazíliában élő magyar bencések mellé, és Slachta Margit el is engedte volna, de ehhez magyar állampolgárságot kellett kapnia. Ezért 1937-ben végleg Budapestre költözött, a misszió azonban a második világháború körüli politikai események miatt meghiúsult. 1940 pünkösdjén letehette az örökfogadalmat, Alleluja! Ecce ego, mitte me jelmondattal (Íme itt vagyok, küldj engem!)

1944. december 27-én, a mai egyetem és a Szabadság híd között, a rakpart kövén álltak: Salkaházi Sára, Bernovits Vilma, Róna Andrásné Jónás Magdolna, Fischer Béláné Féderer Leontin, Bátoriné és fia Bátori István (a fűtő Pista). Rájuk emlékezünk. - hangzott el a négy tételből összeállított emlékest bevezetőjében. Az első tételben Orbán György Salkaházi Sára naplójából válogatott részleteket olvasta fel, kronológiai sorrendben. Minden kommentár nélkül, szigorúan a tények közlésére szorítkozva hallhattuk a bejegyzéseket, 1936 februárjától 1944. május 9-ig, a kegyelmi indítástól a sötétség hatalmának felismeréséig követve Salkaházi Sára életútját.

„…Milyen szomorú gondolni azokra, akik tévelyegnek, nem látják, nem akarják látni az igazságot, mert önzés, gyűlölet a más faj iránt elhomályosítja szemüket…Hogyan lehetne őket megmenteni? Hogyan lehetne az igazságot közel hozni hozzájuk? Elég, ha imádkozom értük? Ó, sokkal többet kellene tennem!...” idézettel zárult az első rész, és utána zene következett.

A második tételben a Bokréta utcai Konyhafüzetbe Salkaházi Sára életének utolsó három napján írt decemberi bejegyzéseit tolmácsolta továbbra is puritán egyszerűséggel Orbán György. Menüsorok, december 25., 26., és 27.-éről. Az utolsó, szerdai nap menüje: Bableves * Lucskos káposzta. Soha nem gondoltam volna, hogy a lucskos káposzta drámai feszültséget hozhat. A bejegyzések folytatódtak, de már az egyik tanú, Tyukodi Mihály szatmári pap beírásaival. „Azt mondják, hogy este kilenckor a Duna-parton agyonlőtték. Most itt ülök a szobájában. Ő már biztosan az égben van; piros vére lemosta nemes lelkét. Krisztus magához vette Sára testvért, hűséges jegyesét. Ma reggel érte miséztem.” Zene következett.

A harmadik tétel a Salkaházi Sárával együtt elhurcolt és Dunába lőtt hitoktatóra, Bernovits Vilmára emlékezett. Rendhagyó módon egy 1944. július 19-i dátummal feladott, a „Tekintetes és Főtisztelendő Érseki Általános Helytartóságnak” címzett feljelentés teljes tartalmát ismerhettük meg. A zsidók tömeges kikeresztelkedésének veszélyeire, és az egyház túlzott engedékenységére hívta fel az illetékesek figyelmét a buzgó feljelentő. 1944 júliusa és októbere között Bernovits Vilma 24 üldözöttnek volt a keresztanyja. A feljelentő kiléte ismertté vált, de a család nem kezdeményezett eljárást ellene.

A negyedik tételben Orbán György egy soha meg nem jelent újság sport rovatából vett elképzelt idézettel versbe szedve játszott a gondolattal, hogyan juthatott el mégis Sára az óceán túlsó partjára. A Duna folyását Csepeltől a főbb állomásokon át egészen a tengerig, majd innen az óceánig, a brazil partokig követve kiszámolta, óránként 3 kilométeres sebességet tartva, egy szentföldi pihenővel (2500 km, 833 óra, 35 nap), majd 10.164 km megtétele után (3583 óra, azaz 147 nap), 1945. június végére érhetett Sao Paulo partjához, ahol a magyar bencések boldogan várták.

Mikor a zsidók után kutató nyilasok körbevették az otthont, Sára nővér az akció végén érkezett, de nem menekült el. Halálának pontos körülményei húsz évvel később, a zuglói nyilas-per egyik vádlottja vallomásából derültek ki. A foglyokat este a Fővámház elé terelték, levetkőztették és a Duna partjára állították őket. Mielőtt a sortűz eldördült, egy alacsony, fekete hajú nő – Sára nővér – a kivégzők felé fordult, a szemükbe nézett, letérdelt, az égre nézett, és keresztet vetett. Mivel holttestét a folyóba vetették, esetleges sírjának helye ismeretlen. 2006. szeptember 17-én a budapesti Szent István-bazilika előtti téren avatták boldoggá, tízezres tömeg előtt. Ez volt az első Magyarországon celebrált boldoggá (illetve szentté) avatás 1083 óta.

Minden közösségnek van emlékezete, abban az értelemben, hogy emlékezik és abban is, hogy emlékezni fognak rá. Az emlékezet eseményekhez kötődik, az eseményekben szerepet kapott személyek emlékezete főleg és leginkább az emlékező közösség mindenkori állapotának hű tükre: kire, mire, hogyan emlékezünk? Hogyan viszonyulunk a megtörtént eseményekhez, mennyire és hogyan „használjuk – hasznosítjuk” a korábbi tapasztalatokat? Az emlékezés egyik módja az átélés, ennek eredménye lehet megrendülés is. A megrendülés segíti a történtek megértését, megnyitja-erősíti az (ön)kritikus értelmezést. Lehet a megrendülés felületes, amikor inkább elfedi a tapasztalatot, egy-egy ilyen lelki élménnyel tulajdonképpen feloldást adunk magunknak. 1944 – 45 sötét időszak volt, elképzelhetetlen mélységét hozta gyűlöletnek, pusztításnak. Az akkori gyűlölködésben ráismerhetünk saját korunk veszélyeire. Akikre emlékezünk, „a sötétség óráiban” is helyesen ismerték fel a törvényt. Reményt hagytak ránk a reménykedésre. Ezek az est során érintett gondolatok kavarogtak bennünk, mikor Borbély Mihály szertartásszerűen elindult, és körbejárta a termet, tárogatójával mindenkit megigézve. Födő Sándor finoman adta hozzá a ritmust, majd amikor Borbély körbeért, a zene elhalkult, a fények kialudtak, csak a közben meggyújtott mécsesek világítottak. Pár másodperc múlva visszakapcsolták a világítást, a csend tovább tartott. Aztán kitört a taps.

Fotó: Somogyvári Péter
Bakáts téri Assisi Szent Ferenc-templom, 2020. október 2.