The jazz must go on
A legeredetibb magyar vaudeville társulat lépett fel tehát Győrben. Berki a pályája elejétől hozza ezt a groteszk figurát: dumálós, ironikus, pikírt, de a lécet magasan tartja, ha a produkció nívójáról van szó. Ráadásul konokul kitart a teóriája mellett, hogy ez a zene magyarul is jól szól.
A performance másik tagja pedig a legkísérletezőbb kedvű és eredeti tehetségű magyar jazz-zongorista. Aki koncertjeivel jó ideje a legfontosabb és megkerülhetetlen kérdéseket teszi fel a magyar jazz kedvelőinek és zenészeinek is egyszerre. Nem is olyan könnyű a válasz. Ha fellép Illényi Katicával a Dohány utcai zsinagógában, Szőke Nikolettával Hévízen a bornapokon egy poposra hangszerelt és úgy is konferált műsorral, akkor mit játszanak? Vagy amikor Republicot vagy Quimbyt interpretál a nem véletlenül általa kitalált jazz-kívánságműsorban a BJC-ben? Ha Sárik Péter előadja tematikus Bartók és Beethoven műsorát mondjuk a Vigadóban (mert nem mellesleg kiválóan képzett klasszikus zenész is), adódik a kérdés: ha jó érzékkel hozzányúl a szerkezethez és a ritmushoz, és valami sosem volt izgalmas újdonság születik, akkor az klasszikus vagy kortárs zene? Vagy már jazz? Mert a jazz amerikai megszületésekor az Európából érkező muzsikusok pont a komolyzene kompozíciós elvét, hangszerelési gyakorlatát tették be a közösbe.
Cap, hat and sound show
Két embernek másfél óráig lekötni a figyelmet nem kis feladat. De a vaudeville ismerte a titkot: igényes produkció és humor. Ebben pedig mindketten jók. Mindig érdekel a fellépők megjelenése, mert aki színpadra lép, ne nézzen úgy ki, mint egy vetetlen ágy (hogy jó ízlésű és humorú szakértőmet idézzem). De a mostani fejfedőre koncentráló fashion show vitt mindent. Kiderült, hogy Zawinul ihlette az elsőt. Minden dalhoz más dukált, a marokkói, ciprusi, török, nepáli és shanghaji változathoz is akadt egy történet, hol vette, kitől kapta és mennyiért. A clown még azt is elárulta, melyiktől érzi szőkének és kék szeműnek magát (a „Bika” című Berki-klasszikus is elhangzott a műsorban), ami nyilvánvalóvá teszi, hogy varázssapkákról van szó.
A műsor pedig igazán változatos volt. Egy lapról silabizálta ki mindig a guru a következő számot, amit nem tudott elolvasni, az nem került műsorba. A régi poénnal, a koncertnyitónak kitalált „Legyen egy dal”-lal indítottak, de hallottuk a „Békés express blues”-t, aminek Sülysáp a világhírnevét köszönheti. Néhány sztenderd is elhangzott: Kozma ikonikus „Hulló levelek”-je, Jobim „So Dance Samba"-ja kapcsán például kiderült, hogy bármi, akár egy gyógyszer leírása is dalszöveg lehet. Richard Rodgers „My Romance”-sza pedig megmutatta, hogy bármilyen zenei anyag elemelhető az eredetitől. Hol ragtime átvezetést rögtönzött a zongorista, hol pedig barokk stílusú közjátékot illesztett a produkcióba. Virtuóz módon szörfözött a stílusok között, ebben Sárik Péter verhetetlen király. Mindezt széles mosollyal, mintha azt mondaná, csináljátok utánam. Az értő közönség közbetapsolása pedig jelezte, vevő erre a fajta szellemi játékra. Még azt is hallhattuk, hogy szól ugyanaz a dal funk és swing kivitelben.
Mi is ma a jazz?
A ráadásban még meghallgathattuk a „Kezeket fel” ismert és aktualizálható poénjait, ami érthetővé tette, miért nem játsszák mások Berki Tamás számait. Mert ezek csak tőle hitelesek. De térjünk vissza Sárik Péter már említett kérdésére, aki a másik ráadás szám, a „2020 búcsú blues” esetében még a szövegírásba is besegített, hogy összejöjjön végre egy rím. A jazz már régen nem az a világ, ahova angol klubok módjára csak a bennfentesek léphetnek be és fenntartásokkal méregetik a betévedőket.
Mondjak érvet? Ha azt mondom Newport, Monterey, Montreux, akkor még határozott a válasz, ezek a világ legismertebb fesztiváljai. Ha úgy folytatom North Sea Umbria, Marciac, akkor már egy bizonytalan Rotterdam… Perugia… talán francia… következik. Amikor pedig úgy folytatom: Cape Town, Jarasum, St. Lucia, Red Sea, Jakarta, akkor már nem biztos, hogy jön a precíz válasz. Pedig ezek is jazzfesztiválok, csak a helyszín Dél Afrika, Dél Korea, Antillák, Izrael, Indonézia. A világon mindenütt jazzfesztiválokba botlunk, ezerféle kínálattal. Ha valaki rápillant Newport idei plakátjára Norah Jones, Wynton Marsalis és Diana Krall esetén magabiztosan bólinthatunk, de a második sor már Khruangbinnal kezdődik. Nem véletlen, hogy évek óta olvasom a maliciózus megjegyzéseket, hogy Montreaux már nem a régi.
Erre a változásra érzett rá Sárik Péter. Mikor valaki kijelenti, nem szereti a jazzt, mindig meg szoktam kérdezni: melyiket? A ragtime-ot? A latin jazzt? A rhythm and blues vonalat? A jazz rockot? A dixielandet? A smooth jazzt? A klasszikus swinget? A bebopot? A coolt? A fusiont? A soult? Mert az emberiséget sem lehet szeretni. Csak néhány számunkra érdekes és értékes embert.
Szóval ha hozzányúl valaki a szerkezethez, a stílushoz, a ritmushoz, akkor az klasszikus zene? Vagy kortárs? Vagy jazz? Szerintem elég, ha szeretjük.
Romer Jazzklub - Győr, 2020. február 26.
Fotó: Gyarmati Balázs
Következő koncert: március 25., Nagy János trió