Régóta tart a barátságom Hajdu Klárával. Én még arra a kellemes beszélgetésre is emlékszem, amely 2014. febr. 22-én zajlott le a Margit körúti Átrium színház előterében. Történt ugyanis, hogy jóval korábban érkeztünk a Budapest Jazz Orchestra koncertjére, amely aztán Ed Neumeister vendégszereplésével került sorra. Dennert Árpáddal (aki Klára unokatestvére) hármasban volt időnk egy jó kis beszélgetésre, közben a Tommy Vig házaspár is befutott. De ez csak egy szép emlék, a fontosabb persze Klára művészi tevékenysége, amelyet mindig figyelemmel kísértem. Hosszú évekig szerepelt a Balázs Elemér Group (BEG) énekesnőjeként, amelyben számos alkalommal láttam-hallottam, amióta pedig szólókarriert épít, még inkább érdeklődéssel követem pályáját. Lemezeiről is írok, és koncertjein is igyekszem jelen lenni. Nagyon emlékezetes számomra a Hajdu Klára Quartet + Fekete Kovács Kornél fellépése a BJC-ben 2015. karácsonyán, amikor Chet Baker emlékét idézték nagysikerű lemezbemutató koncertjükön. Persze írtam az Oláh Krisztiánnal készített duó lemezéről is. Ez év májusában is ott voltam az Opusban, amikor nagyjából ezt a projektet adták elő, de ezt nem lehet megunni. Így aztán pénteken, a BJC-ben landoltam, annál is inkább, mert a Harmónia Jazzműhely által rendezett pénteki programok – számomra legalábbis – egyfajta garanciát jelentenek a magas színvonalú szórakozásra.

Az attraktív megjelenésű énekesnő – a férfiszíveket megdobogtató, kissé merész – rövid szoknyában lépett a pódiumra, de egyáltalán nem csupán ezért kellett rá odafigyelni. Klára minden adottsággal rendelkezik, ami egy jazzénekesnőnél fontos.  Szép a hangja, amivel remekül tud bánni. Érzelmesen, de nem érzelgősen énekel, szövegmondása világos, scattelése ízléses és visszafogott. Kellemes habitussal bír, könnyen és természetesen kommunikál a közönséggel és zenésztársaival. Az már csak a „hab a tortán”, hogy kompozíciói és angol nyelvű dalszövegei is mennyire magas színvonalúak…

Elsőként Cole Porter „All of You” c. örökzöldje hangzott el, és ezt mindjárt két olyan szám követte, amely a csapat két tagját dicsérte. Először a „Come with Me /Sicily/”, Soós Márton szerzeménye, majd az „I Don’t Want to Lose my Faith in You”, amit pedig Klára jegyzett, következett.  Steve Kuhn érdekes „The Saga of Harrison Crabfeathers” c. számát Cseke Gabi hangszerelésében hallhattuk, majd ismét egy Klára és a BEG-ben énekes partnere, Szakonyi Milán által szerzett „You’re Gonna Rise” következett, amelynek igazán remek angol szövegét is Klára írta. Majd az énekesnő által „kissé megbolondítottnak” deklarált Gershwin-standard, a „Summertime” zárta az első félidőt.

A kiadós szünet után a lemezükön is hallható Bruno Martino-dal, az „Estate” (Nyár) következett olasz nyelven, amely a Klára által igazán favorizált Chet Baker repertoárján is szerepelt. (Ennek az volt az oka, hogy az önsorsrontó amerikai trombitás sok időt töltött Olaszországban, még börtönbe is került ott a kábítószer miatt.)  Ismét egy Gershwin örökzöld, a közkedvelt „But Not for Me” következett. Klára elmondta, hogy édesanyja nagyon szerette a Queen énekesét, Freddie Mercury-t, emiatt sokszor hallotta a „Love of My Life” c. dalt. Ezt a gyönyörű balladát hallgathattuk meg, majd a „Jonathan Livingston” következett Gadó Gábor szerzeménye. Ha már volt „Summertime” az első félidőben, és az olasz nyár is elhangzott („Estate”) is, akkor a magyar nyelvű „Nyár” is sorra kellett kerüljön.  (Ez Klára és Szakonyi Milán ez évben született klippje.)  Végül az ismert standard, a „Just Friends” zárta a koncertet. Pontosabban zárta volna, de a vastaps hatására még meghallgathattunk egy szépséges búcsú balladát, Klára „Lullaby” c. dalát. Ez bizony olyan nagyszerű kompozíció, hogy akár Bill Evans is írhatta volna.

A Hajdu Klára Quartet hangszeres zenészei is a hazai jazzelit képviselői, akik tökéletesen kísérnek, de egyáltalán nem „ragadnak le” ebben a szerepkörben. És ez az ami – véleményem szerint – kiemelkedővé teszi az egész produkciót. Egyáltalán nem korszerű az a hozzáállás, amikor az énekes rátelepszik a hangszeres kíséretre. És ebben a csapatban igazán egyenrangú és egyenértékű művészek játszanak!

 Cseke Gábor zongorajátéka nem igényel magyarázatot. Kedvenc zongoristám, pedig jó zongoristákban aztán igazán nincs hiány kis hazánkban. Már az „ősidőkben” is, pl. a Rádió tehetségkutató versenyein is felfigyeltem rá, pedig ott aztán – a dolog természetéből adódóan – nem volt lehetősége kifejteni a „mondanivalóját”. Nos, itt a vokális produkció ellenére briliáns szólói mindenkit, aki egy kicsit is konyít a műfajhoz, levették a lábáról. Természetesen Klára is szemlátomást nagyon értékelte Gábor játékát. Nála aztán megvan a harmónia a modernitás és a tradíció között, és a sokat emlegetett „jazz feeling”.

Soós Marci bőgő-soundja csodaszép, korrekten kísért, azt a „dögös” bőgőzést lehet hallani tőle, ami tűzbe hozza a hallgatóságot, akár akarja, akár nem. Amikor pedig szólózásra nyílt lehetősége szépen felépített játékával győzi meg a jelenlévőket, hogy nem csak a háttérben dolgozik kiválóan, de a reflektorfényben is helytáll, ha kell.  

Hoff Marcell kitűnő dobos, akit számos alkalommal hallottam már a legkülönfélébb formációkban. Nyilvánvaló, hogy énekest kísérve egy jó dobos aligha vetheti be teljes „arzenálját”. Persze nagyon szenzitíven kísért, de a hangszeres trió szakaszoknál, pl. Cseke Gabival szenzációs „párbeszédeket” adott elő.

 Nagyszerű, forró hangulatú koncert volt, nemcsak azért, mert három dal is a nyarat idézte a hideg őszben. Csak biztatni tudom olvasóimat, hogy járjanak koncertekre, mert ennek a műfajnak az ideális helyszíne a jazzklub! Azt meg már mondanom sem kell, hogy az élő zenét, az orrunk előtt megszülető művészetet semmi sem pótolja!   

Fotó: Irk Réka

Budapest Jazz Club, 2019. november  22.