Mivel „csak” egy trió-lemezről volt szó, ezúttal csupán a zenekar mindenkori ritmusszekciója szerepelt. Persze ez a hármas mind a big bandnek, mind pedig az alkalmanként különböző összetételű kamaraegyütteseknek stabil motorja. Aki kicsit is otthon van a hazai jazzben, az jól tudja, hogy a szóban forgó felállás így fest: Cseke Gábor (zongora), Barcza Horváth József (nagybőgő) és Csízi László (dobok).

Szokatlanul hideg, havas estén gyűltünk össze a barátságos klubban, hogy „ott folytassuk, ahol tavaly abbahagytuk” a jazztörténet legnagyobb jazzalbumainak felidézését. A lemez még 1951-ben született, és a találó cím arra utalt, hogy a műfajban akkor feltűnő „új arcok” új jazz-hangzásvilágot prezentáltak a műfaj rajongói számára. Ez még akkor történt, amikor a hanglemezgyártás technikája is forradalmi változásokat élt meg: ekkor dőlt el, hogy a mikrobarázdás lemezalbumok a kisebb 10 inch (25 cm) vagy a 12 inch (30 cm) átmérővel készüljenek. Az utóbbi győzött, hiszen még ennek a formátumnak sem volt hosszabb játékkapacitása, mint ¾ óra. Nos, a bemutatandó lemez még a 10 inch-es kategóriába tartozott, nyolc „nyúlfarknyi” számmal. Ebből készített a hazai csapat egy félidőnyi briliáns triózenét, majd a második órában is folytatták a korszak jazz örökzöldekből álló repertoárját. Az egész program maximális élvezetet nyújtott, mert egy úgymond „hagyományosan” játszó zongoratrió, pláne ha sztenderdeket ad elő, biztosan megnyeri a tetszését még azoknak is, akik számára a zene csak háttér zajt jelent. De az Opus közönsége nem ilyen, így aztán viharos tapsokkal ismerték el a szólókat. Ezekben nem volt hiány, mert szinte kivétel nélkül minden számban gyönyörűen felépített bőgőszólókkal lepett meg minket Barcza Horváth Józsi. (Pedig, mint megtudtuk, egyenesen egy miskolci vendégszereplésről jött, még otthon se volt.)

Cseke Gabi nem csak briliáns játékával bűvölte meg a közönséget, de érdekesen konferált is Wynton Kelly-t illetően. A fekete pianista rövid pályafutása során Miles Davis és Wes Montgomery társaságában szerepelt. Milesnak egy fontos korszakában volt a zongoristája, így a nagy sikerű „Someday My Prince Will Come” c. albumán ő játszik John Coltrane és Hank Mobley mellett! Montgomery-vel pedig a Smokin' at the Half Note c. album került be a jazztörténetbe – és a „Legendás albumok” sorába. (Lásd 2025. március 17-i beszámolónkat.) Kelly csak 40 éves volt, amikor 1971-ben egy torontói hotelszobában egyedül lévén epileptikus rohamot követő szívinfarktusban elhunyt. A lemezen a ritka amerikai indián származású jazz zenészek egyike, Oscar Pettiford és egy – számunkra ismeretlen Frank Skeete nevű – muzsikus bőgőzött, Lee Abrams dobolt. Pettiford az 50-es évek végén pár évig Koppenhágában élt és játszott, sőt lemezt is készített Németországban és Ausztriában Hans Koller, Zoller Attila és az ugyancsak Európában letelepedett híres afroamerikai dobos Kenny Clarke társaságában.

Ahogyan említettem a „kis LP” nyolc számából hetet adtak elő az első félidőben, egyet (Gordon Jenkins Goodbye c. balladáját) pedig a másodikban. A további (a ráadással együtt) hat dal a legkedveltebb örökzöldek közül került ki: a „Come Rain or Come Shine”, a Nagykanizsáról Amerikába került Sigmund Romberg  „Softly, as in a Morning Sunshine” c. csodaszép melódiája (személy szerint egyik nagy kedvencem), és a mindenki által „nyúzott” „Dolphin Street”. Viszont az est hősének „Kelly Blue” c. számát, valamint a „Sötét szemek” c. orosz népdalt még sohasem hallottam magyar jazzmuzsikusok előadásában. (Ez utóbbi nagyon népszerű volt az egész világon már a 20-30-as években, Fjodor Saljapin is népszerűsítette. Az 50-es években Louis Armstrong is feldolgozta egy remek stúdiófelvételben.)  És Romberg, valamint Zoller mellett még a ráadás számnak is volt magyar vonatkozása, hiszen Kozma József „Hulló levelek”-étől eltekintve nem sok magyar dal került amerikai zenészek repertoárjára (azért akad néhány Lehár szerzemény, no meg természetesen Seress Rezső „Szomorú vasárnap”-ja). De – szerintem – az „Autumn Leaves” a rekorder, kérdés, hogy hányan tudják, hogy magyar a szerző. (Akárhány amerikai zenészt megkérdeztem, mindenki franciára tippelt.)

Hát így zajlott le a MAO-sorozat januári „adása”. Nagyon remek volt, kár lett volna kihagyni a zord időjárás miatt. Februárban aztán három fúvós is lesz a pódiumon, amikor J. J. Johnson Clifford Brownnal készített lemeze kerül górcső alá. Ott a helyünk, ha esik, ha fúj!        

A koncert programja: 

I. félidő 

• Cherokee   (Ray Noble)
• Crazy He Calls Me   (Carl Sigman – Bob Russell)
• Blue Moon   (Richard Rodgers – Lorenz Hart)
• There Will Never Be Another You   (Harry Warren – Mack Gordon)
• Moonlight in Vermont   (Karl Suessdorf – John Blackburn)
• I've Found a New Baby   (Jack Palmer – Spencer Williams)

II. félidő 

• Come Rain or Come Shine (Harold Arlen – Johnny Mercer)
• Softly As in a Morning Sunshine (Sigmund Romberg – Oscar Hammerstein II.)
• Kelly Blue (Wynton Kelly)
• Goodbye (Gordon Jenkins)
• On Green Dolphin Street (Bronislau Kaper – Ned Washington)
• Dark Eyes /angol fonetikával Ochi chyornya/   (orosz románc, műdal)

Ráadás:  Autumn Leaves  (Joseph Kosma – Jacques Prévert – Johnny Mercer /angol szöveg/)

Közreműködtek: 

Cseke Gábor   zongora
Barcza Horváth József    nagybőgő
Csízi László    dobok

Opus Jazz Club,  2026. január 13.

Fotók:  Csíkos Gábor