Nem elég, hogy Pataj Gyuri barátom a remek zongoristákban egyáltalán nem szűkölködő hazai jazz szcéna egyik legjobbja, de mint zenekarvezető és hangszerelő a műfaj leginkább időtálló stílusának csaknem egyetlen, de vitathatatlanul legjobb hazai éltetője. (Azért nem szabad elfelejteni az Orbán Gyuri által alapított Coltrane Legacy zenekart sem, ami Pataj Gyuri nélkül csaknem azonos felállású.) Mindkét Gyuri makacs következetességgel tartja életben a jazz legendás „aranykorszakának” zenei világát, amivel ma már világszerte és persze hazai viszonylatban is fájóan ritkán találkozhatunk. Ez pedig nem más, mint az 50-es évektől számítható hard-bop, a jazz minden szépségét felvonultató irányzata, amelyet több tucat jazzikon neve fémjelez Sonny Rollinstól Horace Silverig, Herbie Hancocktól Wayne Shorterig. Jazzberkekben „Blue Note sound”-ként is emlegetjük, mivel a korábban egyetlen független jazzkiadó jelentette meg jazztörténeti fontosságú albumok tucatjait ebben a stílusban.
Több mint elégszer említettem már ezeken a hasábokon is, hogy mennyire ritka az általunk konzervatívaknak gondolt jazzbarátok által „jazz-szerűnek nevezhető jazz” ebben a zenei kavalkádban. De vitathatatlan, hogy ahogyan az opera műfaj sem fog olyan csodákat produkálni, mint Puccini, Verdi, Mascagni vagy Rossini művei (csak az olaszoknál maradva), valahogy így van ez a jazzel is. Csak van egy óriási különbség: amíg az operairodalom remekműveit nem „ciki” előadni manapság sem, és az újabb generációknak is módjukban áll élőben megismerni azokat, a jazz esetében csak rendkívül ritkán lehet a legmaradandóbb értékekkel találkozni. Így sikerült az ifjú generációt a korszerűnek kikiáltott stílusirányzatok révén – talán minden hátsó szándék nélkül – meglehetősen félrevezetni.

El kell mondani, hogy Gyuri 2009 óta végzi ezt a „missziós munkát”, és a több mint negyedszázad alatt a hazai jazzelit számos képviselője megfordult az alkalmanként változó kvintettben, amely nem mindig két szaxofonnal állt a pódiumra, hanem a hagyományosnak számító trombitás és szaxofonos volt a két „frontember”. A trombitások közül csak két nagy név jut eszembe hirtelen: Fekete-Kovács Kornél és Subicz Gábor, de az immáron stabilnak minősülő Soso és Molnár előtt  Zana Zolit és Nagy Balázst is hallhattuk. A ritmustandemben is korábban találkozhattunk már Oláh Péterrel vagy Balázs Elemérrel is, de az utóbbi „stabil” formációban Orbán Gyuri és Pecek Lakatos Andris a két „ritmusember”.

Pataj Gyuri a repertoár megválasztásának is mestere. Minden alkalommal újabb és újabb zenei „remekműveket” mutat meg számunkra. Alig akad olyan szám, amit már játszottak valamelyik korábbi koncertjükön, én aztán tudom, mivel minden jelenésükön ott vagyok. Itt és most is csak azt tudom mondani, hogy tiszteletre méltó az a munka, amit a „leader” és a zenekari tagok végeznek, amelynek során a műfaj igazi gyöngyszemeit adják elő világszínvonalon. Ezt is számtalanszor megírtam már, hogy a magyar jazzelit képviselői egy ilyen frenetikus előadásban messze túlszárnyalják a húsz-harminc állomásból felépített koncertturnék olykor fáradt és enervált amerikai muzsikusait, akiktől persze minimum el kellene ájulnunk... A művészet nem feltétlenül hírnév kérdése.

A koncert egy hihetetlenül dinamikus Hancock szerzeménnyel indult, ami nem véletlenül hallgat a „Hurrikán szeme” címre. Ezt a szerző több lemezén is eljátszotta, közülük az 1965-ös a Maiden Voyage-on elhangzó verzió a legismertebb. (Nem vagyok egy meteorológus, de a hurrikán szeme nem más, mint a közepén lévő legveszélyesebb rész, ahol a szél sebessége a legnagyobb.) Hát ennél hatásosabb kezdést elképzelni sem tudtam volna: mint az apokalipszis, úgy csapott le a hallgatóságra. A második egy Fats Waller szerzemény volt, amely egy faramuci keringő, de a modern jazz kiemelkedő képviselői is repertoárjukra vették pl. a Charles Mingus Sextet Eric Dolhy szólójával játszotta az 1964-ben a Cornell egyetemen felvett lemezen. A rövid életű Duke Pearson (1932-1980) nemcsak kitűnő zongorista és komponista volt, de a Blue Note kiadó egyik vezető munkatársa is (A&R man, azaz zenei rendező). „Empathy” c. szerzeménye Patajék kedvence, mert januárban is előadták. (A darab Pearson Sweet Honey Bee c. albumán szerepel.) A Count Basie zenekar egyik nagy sikere volt a „Broadway”, amiből Gyuriék előadásában vérbő hard-bop lett.

A második szett Horace Silver „Strollin'”-jával indult, majd Joe Henderson „Afro-Centric” c. száma következett, amit én még magyar zenészek előadásában sohasem hallottam. Ron Carter „Könnycsepp” c. balladája képviselte a melankolikus attitűdöt, ezt is kedveli a zenekar (meg kell is egy ilyen szép, lassú ballada egy ilyen dinamikus műsorban.) Nos, Bob Mintzer „Children's Song” c. szerzeménye tette fel a koronát a koncertre, csak az indító számhoz lehet hasonlítani.

A „kivitelezés” óriási volt. Mind az öt zenész annyira élvezte a játékot, olyan tűzzel játszottak, ami egészen magával ragadó volt. A két szaxofonos szinte versengett szólóik hosszát és intenzitását illetően. (Na ez az, ami miatt nem győzöm hangsúlyozni az élő előadás fontosságát a legkitűnőbb konzervzene ellenében!) Gyuri szemkontaktussal irányította a zenekari tagokat, a hangszer pedig úgy zengett a keze alatt, mintha McCoy Tyner játszott volna. Olyan „drive”-ot diktált, ami annyira hiányzik a hazai színpadról. Orbán Gyuri vehemens játéka minden produkciót feldob, néhány remek szólójával is megmutatta „oroszlánkörmeit”. Andris kemény dobolása itt aztán abszolút illik az előadott műsorhoz, mintha Art Blakey reinkarnációja lett volna.                  

A koncert műsora: 

1. félidő 

1.)  The Eye of the Hurricane    (Herbie Hancock)

2.)  The Jitterbug Waltz    (Fats Waller)

3.)  Empathy    (Duke Pearson)   

4.)  Broadway    (Wilbur H. Bird – Teddy McRae – Henri Woode)

2. félidő 

1.)  Strollin'    (Horace Silver)

2.)  Afro-Centric    (Joe Henderson)

3.)  Teardrop     (Ron Carter)

4.)  Children's Song    (Bob Mintzer)

Közreműködtek: 

Pataj György    zongora
Soso Lakatos Sándor    altszaxofon
Molnár Sándor    tenorszaxofon
Orbán György    nagybőgő
Pecek Lakatos András    dobok

Budapest Jazz Club,  2025.  október  17.

Fotók: Sztraka Ferenc