Először is csak gratulálni lehet a választást illetően. Ahogyan ezt a sorozat szeptemberi koncertjének beszámolójában is említettük Gőz László és Fekete-Kovács Kornél ötlete volt az, hogy a jazztörténeti fontosságú Blue Note kiadónak a modern jazz népszerűsítése érdekében az 50-es évek elején publikált (akkor újdonságnak számító) mikrobarázdás lemezeit idézzék fel. Így az őszi évadban sorrendben Monk, Sal Salvador, Bud Powell és Miles Davis egy-egy lemezét hallhattuk ill. hallhatjuk ízig-vérig korszerű előadásban, de a hitelességre is törekedve. Merész elhatározás volt a szimplán csak „Sal Salvador Quintet” c. lemez felidézése, hogy miért, arról mindjárt szólok. Salvadorról is korábban legfeljebb a (részletesebb) lexikonokban tudtam meg egyet-mást, a lemez anyagát magam is csak most hallottam először!

Salvador olasz-amerikai családban született 1925-ben (éppen 100 éve) és 1999-ben hunyt el. Eredeti neve Silvio Smiraglia volt. Tehetségét a modern jazz világának legnagyobb felfedezői, a független Blue Note jazzkiadó vezetői is felismerték és 1953-ban elkészíthette a most felidézett 10 inch (25 cm) átmérőjű mikrobarázdás LP-t.  Hogy miért kapott „gellert” Salvador karrierje, az rejtély, hiszen a bebop gitár egyik kiemelkedő képviselője volt, aki ebben az időben (az 50-es évek első fele) még Stan Kentonnal is dolgozott 5 nagylemezen! Valószínűleg nemcsak az játszott közre a további sikerek elmaradásában, hogy a kiadónál a legkiválóbb gitárosok vártak saját LP-k realizálására, mindenekelőtt Grant Green, akinek tucatnyi BN nagylemeze jelent meg saját nevén, de Kenny Burrell is itt volt szerződésben. Abban az időben még számos kiváló gitáros volt, akik már a „divatosabb” –  soul-jazz irányában mozdultak el, de a bebop hagyományokon nevelkedett gitárosok is sokan voltak (Barney Kessell, Herb Ellis, Tal Farlow, Charlie Byrd stb.)  A közönség pedig nem a kiadó, hanem az előadó szerint vásárolta a lemezeket. Száz szónak is egy a vége: szegény Salvador bizony nem futott be valami fényes pályát, de ezt a korai lemezét érdemes volt felidézni. (Egyébként a további, csaknem fél évszázad során mindössze 14 nagylemez készült vele kisebb kiadók gondozásában.) Jellemző, hogy az őt kísérő muzsikusok sem lettek különösebben ismertek, a lemezen Frank Socolow játszott tenorszaxofonon, Johnny Williams zongorázott, Kenny O'Brian bőgőzött és Jimmy Campbell dobolt.

Ahogyan az ezúttal a „házigazda” szerepét betöltő Cseke Gábor elmondta a koncert első felében a lemez mind a hat számát, az eredeti sorrendben játsszák, majd Salvador későbbi lemezeiből tallóznak a második szettben. Természetesen az 50-es évek szokásos gyakorlatának megfelelően a Sal Salvador Quintet lemezén elhangzó mind a hat szám a Nagy Amerikai Daloskönyv sztenderdjei közül került ki, legfeljebb annyiban volt szerencsésnek mondható, hogy mégsem az akkoriban leggyakoribb darabokra esett a választás. Ez volt elmondható a második félidő négy számára vonatkozóan is, mi több a Brubeck és a Silver szerzemény azt idézte, amikor a legkiemelkedőbb jazzikonok már saját számokkal gazdagították a jazz műfaj téma-készletét. Ezek egyébként Salvador későbbi lemezeiről valók voltak. A Brubeck opusz (In Your Own Sweet Way) érdekessége, hogy az a Salvador album, amin ez elhangzott egy kis szellemes átnevezéssel az In Our Own Sweet Way címre hallgatott. A Nica's Dream pedig Horace Silver tisztelgése Pannonica de Koenigswarter, a „jazz bárónő” előtt, akinek a tiszteletére 24 (!) jazz sztenderd született Rollinstól Monkig. 

Ennek a koncertnek a ragyogó „kivitelezése” (sőt ez elmondható az egész évad műsoráról) kitűnően illusztrálja azt a sokat emlegetett „alapigazságot”, hogy a jazzben nem a „mi”, hanem a „hogyan” a lényeg. Nem számít, hogy a felidézendő lemez 1953-ban, vagy 2010-ban készült, sem az, hogy éppen a Summertime vagy a Body and Soul az interpretáció tárgya. Avatott hangszerelésben és előadásban mindezekből zenei gyöngyszem hozható létre. Így volt ez most is. Komjáti Áron mélyen átélt gitárjátéka, Dennert Árpi öblös tenorja a legmagasabb szférákba repítette a hallgatóságot. Remek zenei együttműködésüket utoljára éppen ez év májusában, az előző évad zárókoncertjén élvezhettük, mégpedig Paul Desmond és Jim Hall művészetének felidézése kapcsán. (Lásd beszámolónkat 2025. május 22-én.)
A Cseke-Barcza-Csízi triumvirátus páratlan kísérőművészetét minden alkalommal ki kell emelnünk! Cseke Gábor briliáns szólói még a két frontember elismerő összekacsintását is kiváltották. Csak az Ellington sztenderd örök érvényű meghatározása jut eszünkbe egy-egy ilyen koncert kapcsán: It Don't Mean a Thing If It Ain't Got That Swing. Azaz: Mit sem ér az egész, ha nincs benne szving.

Nos, a MAO minden ténykedése tömény szving.

Nagy érdeklődéssel várjuk a Bud Powell és a Miles Davis estet is!

A koncert programja: 

I. félidő 

1.)  Gone with the Wind   (Allie Wrubel – Herb Magidson)

2.)   Get Happy   (Harold Arlen – Ted Koehler)

3.)   My Old Flame   (Arthur Johnston – Sam Coslow)

4.)   This Can't Be Love   (Richard Rodgers – Laurence Hart)

5.)   Too Marvelous for Words   (Richard Whiting – Johnny Mercer)

6.)   After You've Gone   (Turner Layton – Henry Creamer)

II. félidő 

1.)   I Love You   (Cole Porter)

2.)   All the Things You Are   (Jerome Kern – Oscar Hammerstein II.)

3.)   In Your Own Sweet Way   (Dave Brubeck)

4.)   Nica's Dream   (Horece Silver)

Közreműködtek:

Komjáti Áron   gitár
Dennert Árpád   tenorszaxofon
Cseke Gábor   zongora
Barcza Horváth József   nagybőgő
Csízi László   dobok

Opus Jazz Club,  2025. október 8.

Fotók: Csíkos Gábor