A Nemzetközi Jazznap eseményeiről kezdetektől tudtam, de - talán nem vagyok egyedül - a Covid alatt mélyültem el abban, hogy külföldön milyen lehet ez a jazzparádé. Osztom Márton Attila véleményét, hogy a jazzt élőben kell hallgatni, ezért inkább a hazai koncerteket látogattam, mintsem az amerikai rendezvényt kövessem. Az bizonyos, hogy minden évben az amerikai jazzélet kiválóságai léptek fel, valamint annak az országnak a képviselői, amely éppen otthont adott a jazznapnak.
Az évek során Párizsban, New Yorkban, Isztambulban, Oszakában, Washingtonban, Havannában, Szentpéterváron, Sydneyben és Melbourne-ben, Fokvárosban, Tangerben, idén pedig Abu Dhabiban ünnepelték a jazznapot (#JazzDay).

Az esti All-Star Global Concert előtt minden évben több kisebb esemény hívja fel a figyelmet a jazzkultúrára az adott városban. Idén is voltak mesterkurzusok, múzeumi koncertek és foglalkozások, gyerekeknek szóló előadás a városi könyvtárban.
Abu Dhabi az elmúlt években óriási fejlődésen ment keresztül - társadalmilag, építészetileg, technológiailag és politikailag egyaránt. Emiatt rengeteg külföldi él az országban, a fővárosban a bevándorlók biztosítják a nyugodt, kényelmes életet. A sivatagi ország fejlődő, már-már paradicsomi hellyé vált.
Ami számomra elszomorító volt, hogy Abu Dhabiban egyetlen plakátot vagy reklámot sem láttam az eseményről, pedig többször elhaladtam a stadion mellett. A fényreklámokon sem jelent meg, sőt a hotelekben sem tudtak róla.

A mesterkurzusok elérhetők a JazzDay Youtube oldalán, angol nyelven - egy kivétellel (Melissa Aldana). Különösen ajánlom azt a zenés előadást, amelyben a Herbie Hancock Institute idén diplomázó tanulói vezették be a fiatalokból álló közönséget a jazz fejlődésébe. Az egy óra nagyon kevés volt erre, de néhány részletet kiragadva, zenével mutatták be, hogy a ragtime-tól a fusion jazzig miként változott a jazz. Számomra érdekes volt a végén az interaktív kérdezz-felelek játék, amiben az egyik diák elmesélte, hogy először egy számítógépes játékban találkozott jazzel. Érdemes még meghallgatni a Financial Times igazgatójának interjúját Herbie Hancockkal, amelyben érdekes kérdésekre kaphattak választ a hallgatók.

       A fesztiválon beszédet mondott az Abu Dhabi Kulturális és Turisztikai Minisztérium elnöke, Mohamed Khalifa Al Mubarak, Ernesto Ottone az UNESCO kulturális főigazgató-helyettese, valamint az est zárásaként, az UNESCO jószolgálati nagykövete és a jazznap ötletgazdája, Herbie Hancock, aki Audrey Azoulay-val, az UNESCO főigazgatójával közösen vezeti az éves ünnepséget. További felszólalók között volt Marcus Miller, aki az oktatás fontosságára hívta fel a figyelmet.

       Hogyan jutottam el az International Jazz Day-re? Mivel hosszú évek óta küldöm nekik a magyarországi anyagokat, a háttérben egy jól működő kapcsolat alakult ki. Ennek ellenére két hónap kellett ahhoz, hogy minden részletet véglegesítsünk. A helyszínen szigorú biztonsági intézkedések voltak, ezért sajnos nem fotózhattam (6 képet kaptam), és interjúkat sem készíthettem, pedig ez a nagyobb nyilvánosság szempontjából fontos lett volna.

A szervezők azt javasolták, hogy érkezzem a kezdés előtt egy órával a modern, 18 ezer embert befogadására alkalmas Ethiad Arénába. Az esti kiváló közlekedésnek hála másfél órával korábban megérkeztem. Ekkor már beengedték a meghívottakat, és a regisztrációt követően csatlakozhattam hozzájuk. Az emeletre felérve, hosszú sorok álltak az ajtók előtt, amiket éppen akkor nyitottak ki. Az aréna alsó részét a kiemelt vendégeknek tartották fenn, de fölöttük sikerült helyet foglalnom a harmadik sor közepén. Fél órával később szinte teljesen megtelt, így az oldalsó részeket is megnyitották. Több amerikai zenészt is felismertem a tömegben, de talán a legmeghökkentőbb pillanat az volt, amikor az előttem lévő sorban ülő férfihoz odarohant egy kamerás stáb egy óriás fénycsővel, és interjút készítettek vele. Mint később kiderült, nagy valószínűséggel az Egyesült Arab Emírségek kulturális minisztere, Salem Bin Khalid Al Quassimi lehetett, aki egyszerűen a nézők közé ült.

A Youtube-ra feltöltött videón úgy tűnik, mintha kevés néző lett volna jelen, valószínűleg azért, mert a meghívott vendégek nem érkeztek meg időben. Valójában azonban teljes telt ház volt az arénában.
A büfében vásárolt ételt be lehetett vinni, de folyékony italok közül csak az ott vásárolt vizet. Örültem, hogy bőrkabátot vittem magammal, mert a 40 fokos hőségből belépve a 20 fokra lehűtött koncertterembe, a forró hangulatom azonnal „jégcsaposra” hűlt. A légkondicionálás eltúlzása az országban megszokott, de ez még így is extrém volt.

Három perccel a koncert előtt minden zenész már a színpadon állt, és megkezdődött a visszaszámlálás. Pontban 8 órakor felcsendült Herbie Hancock zongorajátéka az iraki oud-művésszel, Naseer Shamma-val, ezzel kezdetét vette az ünnepi jazzkoncert. Két és fél perc után átadták helyüket Dee Dee Bridgwaternek (ének), John McLaughlinnak (gitár), Marcus Millernek (basszusgitár), John Pizzarellinek (gitár), Terri Lyne Carringtonnak (dob), valamint a délutáni jazztörténeti előadás három fúvósának: Alden Hellmuth-nak, Sasha Ripley-nek, Mike Cottone-nak. A billentyűs hangszereknél az est zenei igazgatója, John Beasley ült, aki márciusban lépett fel a Müpában Dianne Reeves-szel és Snétberger Ferenccel.

Csak később derült ki számomra, hogy a műsort nem élőben közvetítették, hanem pár órás csúszással, az átállások kivágásával. Így a Jazz.hu Facebook oldalán előbb lehetett látni a koncertet, mint a hivatalos nemzetközin, ráadásul azt is, ami végül nem került adásba.

Nem írom le részletesen, hogy kik léptek fel, hiszen bárki visszanézheti a Youtube oldalon, de kiemelném azokat az élményeket, amelyek igazán maradandóak számomra.

Az est házigazdája volt kedvenc színészem, a jazzrajongó Jeremy Irons, aki rögtön az elején elmesélte, hogy pár napja Párizsban francia-magyar zenészeket hallgatott, akik gipsy jazzt játszottak.

Az este folyamán számos kiemelkedő művész lépett színpadra, köztük azok is, akiket a közelmúltban Budapesten láthattunk: Emmet Cohen (2024), John McLaughlin (2023), Danilo Pérez és John Patitucci (2025), valamint Kenny Barron (2024). Külön említést érdemel Dee Dee Bridgewater, aki tavaly júniusban adott koncertet. Nemcsak kivételes énekesnő, hanem az ENSZ jószolgálati nagykövete és a női egyenjogúság elkötelezett szószólója. Ez alakalommal is kikiabálta a világba, hogy a jazz már nem csak a férfiak klubja, hiszen a Nemzetközi Jazznapon már évek óta számos női jazz-zenész lép fel. Idén többek közt Elham Al Marzooqi, az Emírség első hivatásos női csellistája, Terri Lyne Carrington GRAMMY-díjas jazzdobos, Darynn Dean énekesnő, Ruthie Foster énekes-gitáros, Tia Fuller szaxofonos, Hélène Mercier zongorista, Linda May Han Oh bőgős, Elena Pinderhughes fuvolista, Dianne Reeves énekesnő, Janis Siegel énekesnő, Varijashree Venugopal indiai énekesnő lépett színpadra, aki énekhangját hangszerként használja. Bár szerintem Emma Smith még rajta is túltett Budapesten.

A koncert második harmadában lépett színpadra az a csodálatos hanggal és tehetséggel megáldott Diana Reeves, aki ismét feledhetetlen pillanatokat teremtett. Már a zenekar felállása is különleges volt, hiszen három briliáns női hangszeres jazz-zenész is csatlakozott hozzá: Tia Fuller szaxofonon, Terri Lyne Carrington dobon, bőgőn pedig Linda May Han Oh játszott. Elementáris erejű előadás volt. George és Ira Gershwin „Someone to Watch Over Me” című balladája egy pillanatra lelassított az ünnepély tömény extázisát, érzelmileg mélyítve az est hangulatát.

Ezután lépett színpadra Dee Dee Bridgewater, aki köszöntötte a fellépő nőket, valamint azokat is, akik a háttérben segítették a JazzDay sikerét. Ekkor hangzott el az a mondat, amely talán egyszer hazánkra is igaz lesz: „A jazz egykor a fiúk klubja volt, ami felbomlott.” Megemlítette, hogy a JazzDay szíve-lelke egy nő a háttérben, aki évek óta a szervezés nehéz terhét a vállán cipelte: a Herbie Hancock Institute alelnöke, Michelle Day.
Mindezt abban az országban tette Dee Dee, ahol a nőknek a szerepe még csak most kezd megváltozni, átalakulni.

A két óra negyven perces koncert úgy söpört végig, mint egy hurrikán - egyetlen másodpernyi időt sem hagyva arra, hogy meghökkenjünk. Mi is sodródtunk a zenei szabadságban, örömben, boldogságban, amit a zenészek a lelkükből a közönségnek juttattak. A végén még megfejelték ezt a hatást egy adag boldogsághormonnal, amikor minden fellépő együtt zenélt a jazz szabadáságáért. Talán ez a Youtube-ra feltöltött videón is érzékelhető.

A szervezés lenyűgöző volt, csak gratulálni tudok. Percre pontosan zajlott minden, senki nem szólózott többet a másiknál, mégis minden fellépő kapott elég időt arra, hogy a Jazznap fényében tündökölhessen. Mivel a zenészek csupán egy nappal korábban érkeztek, sok idő nem maradt próbára, de a rövid időt is maximálisan kihasználták. Így olyan profi formációk léptek a színpadra, akik úgy játszottak, érezték egymás rezdüléseit, mintha már hosszú évek óta közösen zenéltek volna (persze volt, akinél ez tényleg így is volt).

Összegezve: Professzionális örömzenét hallhattunk a világ legjobb jazz-zenészeitől, akik jelenleg a jazzt alakítják, formálják és oktatják. A zenészeket pedig olyan kiváló stáb segítette, amely nemcsak a koncert lebonyolításáért, hanem az egész nemzetközi szervezésért is felelős volt. A hangtechnika csodás volt, közel Müpa Budapest színvonalú abban a hatalmas térben.
Jó lenne megérni, hogy egyszer Magyarország adhat otthont a világ legjobb jazz-zenészeinek, és magyar fellépők is megmutathatják magukat.
Köszönöm külön Lois, Alisse, Kamil és Manuel munkáját!
Hazafelé a repülőtéren örömmel hallottam, hogy jazz szól a lounge-ban, de az örömöm egykettőre elszállt, mikor kiderült, hogy az bizony AI generálta jazz; 3 perc gitár-fuvola, 3 perc gitár-szaxofon, 3 perc szaxofon dal körkörösen bejátszva. Nem hinném, hogy akkora kiesést okozna a költségvetésben a jogdíj, hogy ne lehetne élő szerzők felvételeit játszani.

A következő (2026) Nemzetközi Jazznapot Herbie Hancock szülővárosában, Chicagóban rendezik meg.

Összefoglaló:

Fotó: Irk Réka (mobil)