Először megpróbáltam értelmezni ezt az eddig szokatlan meghatározást, de aztán rájöttem, hogy ugyan a mai Magyarország a fotelforradalmárok és a fotelszakértők földje, de én inkább maradnék a régi, bevált módszernél, miszerint jobb, hatékonyabb és főleg hitelesebb eljárás, ha odamegyek személyesen és megnézem, mi a nyavalyát hagytam volna ki, ha el sem megyek.

Az idők folyamán meghallgatott és megkedvelt lemezeim közt sok élő felvétel van jobbnál jobb zenékkel, de a zenén kívül mindig érdeklődéssel tanulmányoztam a lemezborítók többnyire rosszul megvilágított fotóit a koncertekről, vagy éppen a stúdiókból. Már rögtön az elején rájöttem, hogy itt egyfajta tendenciáról van szó, a stúdiókban készült képeken mindenképpen szükséges szerepeltetni bizonyos rekviziteket, ezek nélkül ugyanis egyáltalán nem lenne hiteles a miliő. Hogy mire is gondolnék ilyenkor? Nos, a legfontosabbak: a stúdióban rendszerint minimum másnapos, tehát meglehetősen leharcoltnak kinéző, slamposan öltözött borostás zenészek tevékenykednek vagy dumálnak egymással. A zárt tér és a sok elektronika miatti nagy hőség ellenére gyakran sapkában vagy feltűrt gallérú dzsekiben. Nem hiteles a kép nagyméretű, gépi gyártású hangfogó perzsaszőnyeg nélkül, amelyet színültig borítanak az átláthatatlan, őskáoszt is lazán überelő mérföldnyi kábelkötegek, továbbá alaptartozék még a mindent behálózó mikrofonerdő, meg a kismillió állvány is. Mindenképpen szükséges az alapból bálnányi méretű, de hogy még monumentálisabbnak látszódjon, ezért jó közelről és nagylátószögű objektívvel fényképezett keverőpult, mögötte a kigombolt ingű, többnyire bagózó és papírpoharat tartó hangmérnökkel, aki a másik kezével éppen tekergeti az egyik gombot, de nem az ingén, hanem a keverőpulton. Lényeges még, hogy ezeken a képeken alaptartozékként majdnem mindenütt felbukkannak csajok is, bizonyára barátnők, feleségek, anyósok, nem tudom pontosan, de az biztos, hogy nagyon VIP-k, nyakukban földet söprő hosszúságú sállal törökülésben ülnek a perzsaszőnyegen, vagy a stúdió partjánál ringatózó kanapék egyikén terpeszkednek, és közben empatikusan bámulnak.

Hozzá tartozik, hogy az általam személyesen megtapasztalt stúdiófelvételek környezeteinek egyike sem ilyen volt, nem számítva a drabális keverőpultot és a kábeleket, épp ezért nagyon kíváncsian indultam el a workshopnak helyt adó Magyar Zene Háza felé. Az épület kívül-belül csodálatos, bár voltam itt már olyan világklasszis zenész koncertjén, ami nem szólt valami jól, de azért bíztam benne, hogy ezúttal jobb lesz a hangzás.

Kiderült, hogy a New Fossils egy számot rögzítene a workshop keretében, tehát máris amolyan stúdiókoncertbe diffundált át a rendezvény, de végül is, nem a megfogalmazás számít, hanem a végtermék. A gyönyörű koncertterembe érve legelőször a két perzsaszőnyeget láttam meg, azaz a mesebeli repülőeszközök kábelektől éppen nem takart középső részeit. Gondoltam is, hogy innentől már csak jó a csapásirány, helyben vagyunk. Igazi kiemelkedő színpad nem volt ezúttal, a szőnyeg, illetve a lényegi rész sík részen, a hagyományos színpad közönség felőli részén volt. A hangszerek körbevették a szőnyeget, a nézőtérrel szemben állt a gitár erősítője, mellette jobbra a basszusgitáré, és az ellenség megtévesztése céljából a jobb sarokban egy nagybőgő is ott pihengetett végig. Nem tudom, Gyányi Marci éppen fasírtban volt-e a bőgővel vagy sem, de egy árva hangot nem csalt elő belőle az est folyamán. Egyszerűen rá sem nézett a hangszerre, mint amikor éppen truccolunk a kedvesünkre, aki lányos zavarában odakozmálta a flekkent. Jobbról egy asztal szegélyezte a nagy szőnyeget, rajta laptopok, fülesek és vizes palackok, az asztal mellett és alatt pedig az elmaradhatatlan erősítő felhőkarcoló a rajta piócaként élősködő kábelrengeteggel. Két méretesebb műanyag koffer is terpeszkedett az asztal előtt, bennük ütő- és ritmushangszerek várták, hogy valaki koptassa már őket.

A nézőtér jobb oldalán állt a szaxofon részére előkészített mikrofon, és egy kottatartó állványon valamilyen kapcsolgatós kütyü is ott várta jobb sorsát. Háttal, közvetlenül a közönség előtt nem Miles Davis állt, hanem a Fender Rhodes zongora, rajta pedig egy pedánsan összehajtott eredeti frottír fürdőlepedő vagy takaró díszelgett. Erre a látványesztétika fokozásán kívül azért volt szükség, hogy a Rhodes-ra rápakolt szintetizátor és a kapcsolódó vezérlők stabilan kibírják a workshop végéig anélkül, hogy halálugrást hajtanának végre a parkettra. Végül, de nem utolsó sorban a nézőtér bal oldalán állt a gyönyörű dobszerelés, természetesen az őt megillető külön perzsaszőnyegen. Valamennyi hangszer előtt kontroll-hangszórók sorakoztak, ezzel vált teljessé a tartozékok listája. A szőnyeg túloldalán, lépcsőzetesen kiemelve még három üléssort is betettek, ez szerencsés ötletnek bizonyult, mint az egész elrendezés, illetve a koncertterem berendezése. A közönség szó szerint körbevehette a zenészeket, minden irányból adódott lehetőség megcsodálni mindent, ami érdekes, látványos volt ezen az estén.

Meglepően sokan eljöttek, ha jól számoltam, legalább százan voltunk. Rögtön jött is a jogos kérdés: ennyi embert csöndben tartani és totálisan leválasztani a telefonjától nem lesz egyszerű feladat, de ebben tévedtem. Miután a közönség lazán elhelyezkedett, bejött a New Fossils teljes létszámban, illetve kiegészülve a hangmérnökkel és a producerrel.

A producer. Persze, tudom, hogy egy felvételhez kellenek olyanok, akik vagy pénzt szereznek, és/vagy pedig meg tudják fogalmazni a zenészek számára, hogy ők mit hallanak és főleg, hogy mit is szeretnének hallani az adott felvételen, ez alapvető dolog. Ezt a feladatot gyakran maguk a zenészek végzik el, de egy jó fülű és stílusérzékű producer csodákat tud tenni, tele van jó példákkal a zenetörténet Norman Granz-től Teo Macero-n át Manfred Eicherig bezárólag. De azért benne van a pakliban a letagadhatatlan hasonlóság a kelet-európai párttitkárokkal is, akik legendásak voltak arról, hogy bármikor bármibe bele tudtak szólni, és ezt mindig meg is tették kéretlenül is, akár esett, akár fújt. A New Fossils erre a workshopra, illetve, mint ahogyan a legújabb lemezfelvételükre is, az itthoni zenei világban méltán megbecsült Weil Andrást kérte fel, aki nem a mainstream jazzisták, hanem a modern, alternatív zenék irányából sétált be a képbe. Még egy hang sem hangzott el, de már ezer dolog történt, kíváncsian vártam a nagy attrakciót.

Nyitányként András és a zenekar elmondták, hogy gondolták a mai workshop menetrendjét. Bemelegítésként játszanak egy keveset, aztán egy „Lejtő” fedőnevű számot szeretnének összerakni, pár variációt kipróbálni, és ehhez a közönséget is bevonnák a történésbe. Lehet mozogni a nézőtéren, sőt, kérdezni is a szünetekben, majd talán még valami közös alakítás, éneklés, satöbbi is kialakulhat. Mindezen felvezetés után a zenekar játszani kezdett. Felcsendült a New Fossils világa, ez a zene, mint mindig, azonnal elsodort, belemerültünk a dallamokba és az egyéni hangzásba, mintha már órák óta ezt a finom muzsikát hallgatnánk.

A bevezető zenélés után nekiálltak a mostani alkalommal műtőasztalra kerülő szám, a „Lejtő” felnyitásának. Végig rendkívül érdekes volt, csomó minden apró műhelytitkot el lehetett lesni, hogyan áll össze egy koncepcióból a majdnem kész, illetve keverésre kész zene. András végig vezényelte a műsort, időnként megállította a zenekart, és a Miles Davis nyomdokán kikövezett utat követvén rébuszokba csomagolt, de mégis, mindenki számára világos, egyértelmű instrukciókat fogalmazott meg, mint például: a gitárszólót próbáld kicsit parasztosabban játszani. Az oda-vissza kommunikáció nemcsak a Holdrepüléseknél hasznos, hanem az alkotásban is, ezek a néhol rejtelmes, máskor vidám, vagy profán beszúrások mentén farigcsálták a számot először még baltával, aztán már bicskával, majd a végén smirglivel polírozták szálkamentessé. Végig figyeltem, az egész zenekar teljes koncentrációban volt, nagy kedvvel és átéléssel játszottak minden pillanatban. Nem tudom miért, de még zaftosabb káromkodások sem nagyon hangzottak el, talán csak egyszer, amikor bizonyára kávészünetet vehetett ki a múzsa, de az is tolerálható volt az adott ihletett pillanatban.

Időnként a nézőtérre is kilestem ám, de ilyen lelkes, fegyelmezett és mindenben tökéletesen együttműködő közönséget még nem láttam. Senki sem ugrabugrált a zene közben rajtam kívül, de én is csak azután mertem mozogni, miután még a beállásnál megkérdeztem a zenekartól, hogy mennyiben zavarja őket a fényképezés közbeni ide-oda cirkulálás, másrészt a hangos zene amúgy is elnyomott minden lépést, kamerakattogást és krákogást, az epicentrumnak kinevezett perzsaszőnyegen kívüli világból a zenészek nem sokat érzékeltek játék közben. Szerencsére a jazzkoncerteken mostanában sajnos elmaradhatatlan, lepukkant telefonnal közvetített borzalmas minőségű, vartyogó hangú és remegő, életlen képű, kéretlen élőzésektől is mentes övezet volt az MZH koncertterme egész végig. Kíváncsi lettem volna, Keith Jarrett mit szólt volna egy ilyen felálláshoz?

Eljött aztán a nagy pillanat, amikor is András közös éneklésre, mi több, közös csörgő-zörgő ritmushangszerezésre csábította a magát nem sokat kérető közönséget. Pillanatok alatt kiürült a két hangszerekkel telipakolt nagy koffer, az élelmesebbek azonnal magukhoz ragadtak egy-egy kisdobot, csörgődobot, maracas-t, shakert, chekerét, és még csomó más apró izét, amelyekből értő kezek jó hangokat tudnak kinyerni. Én egy kis shakert nyaláboltam fel. Tóth Pisti elénekelte a dallamot, aztán a zenekar együtt is megmutatta, mit is szeretnének, András pedig vezényelte az énekkart és a ritmushangszer konklávét is. Érdekes volt, elsőre döcögősen sikerült a hangerő változtatása, de aztán finomodott valamennyit az egész. Még én is szakmányban rázogattam a chekerét a bal kezemmel, a jobbal pedig fényképezni próbáltam. De ez csak egy lényegtelen lábjegyzet volt a nagy mű szempontjából. A lényeg: egyszer csak azon kaptam magam, hogy a New Fossils gyönyörű íveket játszik, a nem szokványos kíséret pedig szépen hullámzik a zenével együtt. Jó pillanatok voltak.

Aztán egyszer csak befejeződött a hivatalos workshop, azaz a „Lejtő” rögzítése. A zenekar tagjai is kicsit fellélegeztek a hosszú koncentráció után. Ekkor következett a finálé, amely megint nem konvencionálisra sikeredett. András felhívást tett közzé, ha nem is keringőre, de arra igen, hogy a zenekar játszani fog egy hosszabb blokkot, és közben, aki úgy érzi, nyugodtan odamehet a zenészekhez és testközelből figyelheti az alkotás folyamatát. Még a szent perzsaszőnyeg is nyilvános lett, bárki bemehetett és beülhetett a dobok vagy bármely másik hangszer elé. Nekem nagyon tetszett ez a spontán happening, ráadásul, a már megdicsért közönség ezúttal is hozta az eddigi formáját, szépen befészkelődtek a szőnyegre, és láttam az arcokon, hogy őszintén belefeledkeznek a zenébe és ebbe az egész hangulatba, ritka szép jelenet volt.

Röviden összefoglalva: életemben nem voltam még hasonló koncerten vagy workshopon vagy esetleg zenei felvételen vagy ki tudja micsodán, de az biztos, hogy nagy élmény volt, és óriási köszönet mindazoknak, akik ezt kitalálták, megvalósították, helyet adtak mindehhez. Az MZH abszolút telitalálat volt ebből a szempontból is, jó volt időnként körbebámulni a teremben, nem tudnék jobb helyet elképzelni egy ilyen rendezvényre.

Most már csak az András által megígért küldeményt várom, ugyanis ő megígérte, hogy a feliratkozóknak átküldi a kész anyagot. Kíváncsi vagyok, vajon kihallatszik-e a rekedt orgánumom és a csörömpölésem. A srácok egyébként korrektek voltak, mert még ott, helyben megmondták, hogy a közreműködőknek nix jogdíj és kredit.

A New Fossils:

Varga Dániel – altszaxofon
ifj. Tóth István – gitár
Ocsovay Damján – billentyűs hangszerek
Gyányi Marcell – basszusgitár
Szabó Dániel Ferenc - dob

Weil András – producer

Magyar Zene Háza, 2025. február 23.

 Fotó: Sztraka Ferenc

Pontos leírást ITT talál.