Jazz.hu / MagyarJazz szakmai jazzportál
2025. április 25.
Több hely is számításba jöhetett volna, de volt, ahol már elfogytak a jegyek, mire észbe kaptam. Akadtak olyan helyek, ahol DJ-vel turbózott zenéket játszottak, amiket jazz-pop-hip hop-ambient és más varázsszavakkal címkéztek. Végül eljutottam néhány helyre, ahol egy hét alatt hat koncertet hallgathattam meg. Persze, ez egy kis csalással történt, mivel nem minden nap jártam jazzklubban. Az egyik fellépő, akinek 60 ezer követője van Instagramon, éppen a napokban érkezik Budapestre.
London 606
Az első koncertről, amelyet a legendás 606-ban hallgattam meg, Pallai Péter méltánl zengett ódákat a beszámolójában, mert fantasztikus összhang alakult ki a négy zenész között, akik korábban még nem játszottak együtt. Ráadásul magyar részről a többszörösen díjazott, fiatal zongorista, Horváth Balázs képviselte az országot.
Péter beszámolója szerint egyikük sem számít világhírű zenésznek, mégis sokan eljöttek meghallgatni őket csütörtök este. A bőgős Misha Mullov-Abbado volt, aki novemberben Budapesten járt, hogy felvegye az Iain Ballamy és Szabó Dániel nevével fémjelzett lemezt a BJC-ben, ami mostanra már a fizikai megvalósulás szakaszába lépett.
A szaxofonos Matt Anderson a beálláson meglepő visszafogottságával, de a koncerten már teljes erőbedobással játszott.
A dobos, Sophie Alloway, aki művészetét tanítja is, rendkívül kifinomult technikájával nyűgözött le, és elmondta, hogy ott is hiányoznak a női hangszeres zenészek a zenekarokból. Ugyanakkor, ahogy egyre több példakép lép színre, különösen Nyugat Európában és Amerikában, úgy nő a jazz iránt érdeklődő és koncertezni vágyó női zenészek aránya. Az angol-magyar zenekar, amely a MusicXchange program révén állt össze, jól összekovácsolt, színes és felejthetetlen estét nyújtott a közönségnek.
Pizza Express
Egy nap szünet után jutottam el újra jazzkoncertre, mégpedig a Soho-ban található Pizza Express-be. Miután az esti előadásokra már minden jegy elkelt, a délután egy óraira jutottam be. Érdekes a helyszín: az utcaszinten étterem található, ahol cseverésző vendégek lakmároztak, a jazzkoncerteket az alagsorban - vagy mondjuk pincében - tartják, elszigetelve a nagy zsivajtól. Az alagsorban is ebéddel várják a vendégeket, akiket asztalokhoz ültetnek, és rögtön az étlapot is a kezükbe nyomják, hogy fogyasztásra ösztönözzék őket. Amúgy nagyon hangulatos a hely: fotókkal díszített falak, kényelmes fotelek sűrűn, de egymástól még pont megfelelő távolságban elhelyezve. A félhomály pár perc alatt olyan érzést kelt az emberben, mintha egy esti jazzbuliba csöppent volna.
Pizza Express kintről és a jazzklubba vezető lépcső.
Pizza Express jazzkoncert terme.
Két ötvenperces előadást hallgattam meg egy fantasztikus amerikai harsonástól. A háromszor Grammy-díjra jelölt Conrad Herwig lépett fel, aki már olyan ikonokkal játszott együtt, mint Miles Davis, Joe Henderson, Tito Puente, Frank Sinatra és a lista még korántsem teljes. Herwig egyben zeneszerző, hangszerelő és oktató is, de olyan harsonás, amilyet még nem hallottam. Játéka szinte dalolt, mintha nem is harsona lenne, hanem egy lágyan szóló szaxofon. Minden szám előtt megosztott valami érdekes történetet.
Elmondta például, hogy a nagymamája templomi orgonista volt, és egyszer azt mondta: „A harsona vagy Isten hangja, vagy a legrosszabb rémálmod, attól függ, ki játszik rajta.”
A zenekar többi tagja: Barry Green – zongora, Joris Teepe – bőgő, Gene Calderazzo – dob, az utóbbi a világhírű amerikai zongorista, Joey fivére.
A repertoárjukban két Herwig-szerzemény is helyet kapott: a „Dedicated to Frank Rosolino”, ami nem meglepő, miután a néhai Frank Rosolino mindmáig a pozanosok bálványa, Conrad Herwig pedig a Frank Rosolino Emlékalapítvány elnöke. A második saját kompozíció egy gyönyörű, sodró darab volt, a „Black Vision”, amit akkor játszott Herwig másodszor közönség előtt.
Elhangzottak még Coltrane- és McCoy Tyner- számok, valamint a Miles Davis által is felvett „Devil May Care”, melyről Herwig elmesélte, hogy eredetileg karácsonyra kapta kislemezen, melynek egyik oldalán a valaha volt legdepressziósabb karácsonyi dal, a „Blue Xmas” volt található, de a „Devil May Care” egyik kedvence száma lett. A második részben még elhangzott Charles Lloyd „Sweet Georgia Bright” című darabja, majd a nemrég elhunyt Chick Corea „Tones for Joan’s Bones” című szerzeménye, amelyhez egy személyes emlék kötötte. Egy turné során elaludt a repülőgépen, és felébredve Coreát találta maga mellett, akivel a leszállásig tartó beszélgetés felejthetetlen élmény maradt számára. Az utolsó szám egy blues volt, mivel – ahogy fogalmazott – egy koncert sem érhet véget blues nélkül. Clark Terry „Blues” című dalát játszották el. A hosszú taps után még egyszer visszatértek, és Cole Porter híres szerzeményével, a „Night and Day”-jel kívántak további szép hétvégét a közönségnek.
Herwig mögött fantasztikus csapat állt. A trió már játszott együtt korábban is Londonban. A zongorista Barry Green könnyed, fantáziadús szólói élményszámban mentek, még akkor is, ha olykor kortárs elemekkel fűszerezte a játékát. A főszereplő harsonás mellett, az ő játékán volt a legtöbbször a hangsúly. A holland, de New Yorkban és Londonban karriert építő bőgős, Joris Teepe szintén sok improvizációs lehetőséget kapott, amit csodálatos bőgőhangzása csak még élvezetesebbé tett. A Londonban élő amerikai dobos, Gene Calderazzo azt a laza, de rendkívül kreatív ritmikát hozta, amit a közönség nagyra értékel.
Számomra Conrad Herwig azóta „a harsonások szaxofonosává” vált.
POSK
Aznap este egy különleges, kihagyhatatlan jazzfesztivál zajlott a lengyel kulturális intézetben, a POSK-ban, ahol négy énekes adott külön-külön koncertet, többségében lengyel muzsikusok kíséretével.
Közülük az egyik énekesnő, Heidi Vogel már ismerős volt, hiszen múlt májusban járt Magyarországon, és fantasztikus koncertet adott a Harmónia Jazzműhely szervezésében a Balázs József trióval.
A másik énekesnőre, Emma Smithre pedig Pallai Péter hívta a fel a figyelmemet. Érdekes módon, a híre előbb jutott el hozzá, mint a hangja, így videókészítésre kért meg, aminek eredményeként pár nap múlva meghívást kapott a Budapest Jazz Clubba. Április 11-én a magyar közönség is megcsodálhatja Anglia egyik legígéretesebb tehetségét, aki olyan profizmussal rendelkezik, hogy a fesztivál végén, éjfél után fél órával legalább harmincan álltak sorban, hogy dedikálja a lemezeit.
A Lengyel Kulturális Intézet, azaz POSK.
A POSK Festival of Jazz Voice egy kétnapos jazzünnep, amely énekesek koncertjeit helyezte a középpontba. Az első nap lengyel énekesnők, majd másnap lengyel zenészekkel angol énekesek léptek fel. Irigylésre méltó, hogy a lengyel kormány milyen odafigyeléssel próbálja kielégíteni külföldön élő honfitársai kulturális igényeit, miközben lehetőséget biztosít az angol közönségnek, hogy betekintést nyerjen a színes lengyel kultúrába. Náluk kiemelt szerepet kap a jazz. Havonta legalább 5-6 jazzkoncertet rendeznek sok más esemény mellett. Bár a lengyel intézet kicsit távolabb található a városközponttól, mint a magyar, amely London centrumában van, de a metrómegálló melletti lengyel intézmény is könnyen megközelíthető. A fesztivál műsora a sok fellépő miatt lendületesen zajlott, rövid átállásokkal követték a zenekarok egymást.
A POSK koncertterme.
A koncertterem elég nagy, három részre oszlik: az alsó szinten székek vannak, ahol 50-nél többen nem férnek el, a lépcsős részen párnákon lehet helyet foglalni, legfelül pedig egy nagyobb részen kis puffok vannak asztalokkal, nem túl kényelmes, kicsit deréktörős kialakításban. Az előadás, egy rövid beszédet követően, pontosan 8-kor elkezdődött. A Mauritiusról származó énekesnő, Rouhangeze lépett színpadra, aki műsorvezető, kulturális nagykövet, dalszerző, producer, énekterapeuta is egyben. A lengyel zongorista, Tomasz Bura kísérte, aki a pop- és jazzszíntéren is már jelentős sikereket ért el. Műsorában Wayne Shorter, Miles Davis, Herbie Hancock, Chick Corea balladák szerepeltek, amelyeket Rouhangeze kissé teátrálisan, de gyönyörűen énekelt.
A rövid szünet után következett az est egyetlen férfi előadója, Sam Merrick, aki Michael Bublé stílusát idézte, csak jóval szofisztikáltabban, jazzesebben, szvingesen énekelt. Rendkívül kifinomult, ízléses műsora nem volt magamutogató, mégis betöltötte a színpadot. John Turville zongorán, Jakub Cywinski bőgőn és dobon Lester Ridout kísérte. Természetesen Frank Sinatrával kezdte az estet az énekes, de a Lambert, Hendricks & Ross repertoárból is merített, sőt a Willy Wonka és a Csokigyár című filmből is, de elénekelte Kenny Kirkland „ Dienda”-ját, Cole Porter „Love for Sale” dalát, majd egy Hoagy Carmichael balladával zárta volna a koncertet, de a vastaps visszahívta, és az „I Only Have Eyes for You” dallal búcsúzott a közönségtől.
A kíséret maradt a helyén. A fesztivál harmadik fellépője a már említett, múlt év májusában Budapesten is fellépő, magyar férjjel büszkélkedő, gyönyörű hangú énekesnő, Heidi Vogel volt. Hangjával és kifinomult előadásával lenyűgözte a közönséget. A lassabb, blues-os dalokra helyezte a hangsúlyt, amely különbözött a budapesti koncerttől, mint később elmondta, mert a helyi zenekarral ott először találkozott, és kevesebb tapasztalatuk volt, mint a Balázs testvéreknek. Bár Heidi idén májusban nem tud fellépni a Budapest Jazz Clubban, tervei szerint szeptemberben az érdi jazzfesztiválon láthatjuk viszont.
Emma Smith
A negyedik előadó, Emma Smith kicsi csúszással, 11 óra után kezdte a fellépését, és igazi dívaként vonult a színpadra, ami a messziről készített mobilos fotókon talán nem annyira érezhető. Szerencsére nemcsak a külsőségekkel nyűgözte le a főként férfiakból álló közönséget, hanem minden elképzelést felülmúló énekhangjával is. Éppen Japánból érkezett vissza, és nagy örömmel osztotta meg, hogy egy ottani kiadótól kapott szerződést. Sőt, New Yorkba is meghívták, és a közeljövőben számos helyszínt említett, ahol fellépéseket tervez. Emiatt még inkább örömömre szolgál, hogy Pallai Péternek sikerült megbeszélnie egy budapesti fellépést vele. Emma a nálunk telt házakat vonzó Liane Carroll tanítványa, aki méltóvá vált mesteréhez.
A saját zongoristájával fellépő énekesnő, többször hangsúlyozta, hogy sokat köszönhet Jamie Safirnak, aki a kezdetektől támogatta, segítette a zeneszerzésben, sőt producerként is közreműködött karrierje alakulásában. A trió tagjai voltak: Jamie Safir – zongora, Joseph Lee – bőgő, Luke Tomlison – dob.
Emma fellépését Judy Garland által híressé vált dallal, az “I don’t Care”-rel nyitotta, majd egy jól ismert régi slágerrel folytatta, a Glenn Miller és az Andrews Sisterrel is nagy sikert aratott „Don’t Sit Under the Apple Tree’-vel. Ezt követte George Michael „Faith” című dalának jazzes és balladásított feldolgozása. Visszaugrottunk az időben, és egy újabb feldolgozás következett J. Fred Coots és Haven Gillespie klasszikusából, a „You Go to My Head”-ből, amelyet Billie Holiday is énekelt. Emma feldolgozása már több százezer megtekintést ért el a zenemegosztókon. Egy másik 40-es évekből származó jazz standard, a „No Moon at All” után Emma és Jamie Safir egy saját szerzeménye következett, a „Sit On My Knee and Tell Me That You Love Me”. Ez a dal hatalmas sikert aratott a közönség körében. Ugyancsak egy 1950-ben készült, Patti Page által sikerre vitt dallal lepte meg a közönségét az énekesnő, az „Old Cape Cod”-dal, majd a Hegedűs a háztetőn című film egyik leghíresebb betétdalával, a „Matchmaker, Matchmaker”-rel zárta volna a műsorát. A közönség azonban nem engedte el ilyen könnyen: visszahívták, és stílusan Cole Portertől az „Ev'ry Time We Say Goodbye” című dallal búcsúzott a dedikálás előtt.
Nagyon várom az április 11-ei koncertjét – még ha nem is ez a kedvenc jazzkorszakom. Egy csodálatos hangi adottságokkal megáldott, épp a világhír kapujában álló jazzénekesnőt hallhat majd a magyar közönség. Nem tudom, látta-e esetleg az olvasóm a Netflixen futó A káprázatos Mrs. Maisel sorozatot, ami talán Emma Smith pályájára és sikerére emlékeztetett. Ahogy a sorozatbeli komikusnő lassan, de biztosan befutott, Emma is eléri karrierje csúcsát.
Nem szabad kihagyni a koncertjét - mert magával ragadó hangja és színpadi jelenléte garantálja az élményt. Érdemes beírni a naptárba.
London, 2024. október 3-5.
Fotó: Irk Réka (mobil)
Kapcsolódó cikkek: Jazzkalandok New Yorkban – 2/1.
Jazzkalandok New Yorkban – 2/2.
Jazzkalandok az Isztrián – New York az Adriára költözött
Jazzkalandok Dubajban és Abu-Dhabiban