Még nagyon régen, 1975 nyarán kezembe akadt egy hanglemez, nevezetesen a Weather Report 1973-as „Sweetnighter” című albuma. Akkor némileg másként mentek a dolgok, nem volt lemezjátszó a közelben, így amíg hazaértem, folyton a lemezborítót bámultam és próbáltam kitalálni, miféle zene jön majd szembe a lemezkorongról, ha végre hazaérek a délutáni dugóban és meghallgathatom. A Weather Report nevét láttam ugyan addigra pár újságban, de konkrétan még egy árva hangot sem hallottam tőlük. Csak néztem a borítón lévő furcsa, felhőkből kirajzolt portrékat, aztán a hátsó oldali fotókon olvastam, hogy Miroslav Vitous. Na, gondoltam, hogy kerül egy csehszlovák zenész az amerikaiak közé? Valahogy az jött le, hogy ez a zene vagy a legjobbak közé tartozik majd, vagy pedig ellenkező végletként orbitális kamu lesz. Nos, a Sweetnighter és a teljes Weather Report hangzás azóta is megunhatatlan kedvencem, még ma is hetente hallgatok valamit tőlük.

Mindezt azért mondtam el, mert az év eleji koncertprogramot tanulmányozva megakadt a szemem egy felálláson, amelyben a zenekar két magyar tagját eddig nem ismertem, ellenben furcsa módon a bőgős Danny Ziemann-t és az ukrán, kijevi születésű dobos Oleg Markovot már láttam-hallottam játszani. Danny Juhász Marci Focusyear című 2018-as kiváló lemezén bőgőzik, Oleg pedig nagyszerűen dobolt a Gayer Mátyás Trióban a három fiatal zongoristát – Oláh Krisztiánt, Tálas Áront és Gayer Matyit – bemutató 2016-os Müpa-béli koncerten. Mivel Danny és Oleg neve garantálta a minőséget, így kíváncsian vártam a Harmónia Jazzműhely prezentálásában rendezett fellépést.

2016, Müpa

A koncert előtti hangbeállást követően alkalmam nyílt találkozni a négy zenésszel. Legelőször Olegbe ütköztem a backstage-ben, akivel felemlegettük a Müpás koncertjüket. Közben bejött egy srác is az öltözőbe, akiről nem tudtam, kicsoda, de Oleg rögtön mondta, hogy Danny Ziemann helyett ő lesz a ma esti nagybőgős, az osztrák, wolfsbergi születésű Philipp Zarfl. Megismerkedtem a magyar zenészekkel is, a zenekarvezető, a Belvárosi Jazzversenyen a „Legjobb szólista” díjat elnyerő Jámbor Árminnal és a zongorista Bartha Mátyással. Hamar kiderült, hogy a Quartet tagjai Grazból ismerik egymást, együtt jártak a méltán jó hírű Kunstuniversitätre. Történelmi vetületben, ha ezt a koncertet még 1918 előtt, azaz az Osztrák-Magyar Monarchia idején rendezték volna meg, akkor csak korlátozottan mondhatnánk nemzetközinek a felállást. Lényeg, mind a négyen Ausztriában élnek, ott tanultak, illetve tanítanak, és többnyire Bécsből járnak koncertezni szerte Európában.

Bartha Mátyásról még előzőleg olvastam, hogy az 1928-ban született, idén 97 esztendős Sheila Jordan-nel is játszott és csak reméltem, hogy nem valamikor a negyvenes-ötvenes években, mert akkor egy, a történelem viharában megöregedett zongorista bácsit kellett volna a színpadra támogatni. Szerencsére nem így volt, Matyi elmondta, hogy kábé 10 éve játszottak együtt egy emlékezetes koncerten.

Ennyi bevezetés után beszéljünk a zenéről is egy kicsit. A Quartet egy standarddel kezdett, George Gershwin egyik megunhatatlan szerzeménye, a „But Not For Me” volt a nyitószám.

Ármin elfújta a témát, majd a színpad szélére ment, onnan figyelte a trióvá avanzsált zenekarát. Volt ám mit figyelnie: már az első hangoktól kezdve hatalmas tűzzel játszottak. Pont az ilyen zenékre illik tökéletesen Pallai Péter találó bonmot-ja, miszerint igazi „jazz-szerű jazz” szólalt meg. Ismervén a Harmónia Jazzműhely szervezésében megvalósuló koncertek stílusát és színvonalát, az előjelek alapján jó zenét vártam, de már a zongoraszóló első hangjaitól nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az utóbbi idők egyik legjobb koncertjére volt szerencsém eljutni. A trió, majd természetesen a kvartett tényleg úgy szólt végig, mint a mesében. Más volt a hangzás a megszokotthoz képest, véleményem szerint csodálatosan játszottak mind a négyen. Valahogy a jazz aranykorának klubjaiban éreztem magam (szerencsére senki sem bagózott a teremben), az igazi fősodort játszották, nagyon ízesen, mindenféle művészkedéstől mentesen. Elsodort, de nem is tiltakoztam. A jazzben mindig kell valami izgalom, ami pozitívan felpiszkálja az érzékeinket, de bármilyen furcsa, ugyanakkor nyugalmat is éreztem, ahogyan a zenekar szvingelt. Időtlennek tűnt a hintázó lebegés, mintha a valós időn kívül helyezték volna magukat és csak reméltem, hogy ez még sokáig így marad.

Bartha Matyi fülbemászó, rendkívül dallamos, fantáziadús zongorázásáról, Philipp Zarfl csodás nagybőgő tónusáról és muzikalitásáról, Oleg Markov végtagokat beindító izgalmas, klasszis dobolásáról csak felsőfokon beszélhetek. Ármin is gyönyörű, tüzes sounddal szaxofonozott végig. Sok más, kiemelkedően jó koncerthez hasonlóan, ezt a mait is lemezre kellett volna venni.

A műsoron standardek, valamint Jámbor Ármin nagyszerű számai hangzottak el. A közelmúltban megjelent Absence című lemezről is játszották a gyönyörű címadó számot.

A csaknem teltháznyi közönség vevő volt a zenére és a hangulatra, még a ráadás után is nehezen engedtük el a zenekart.

• George Gershwin – But Not For Me
• Michel Legrand – You Must Believe In Spring
• Frank Foster - Simone
• Jámbor Ármin – Sonnytude

Szünet után:

• Billy Strayhorn – Flower Is A Lovesome Thing
• Jámbor Ármin – Absence
• Jule Styne – Time After Time
• Jámbor Ármin – Quartet No. 4
• Ráadás:
  Jámbor Ármin – Heart At Home

Jámbor Ármin Quartet:
Jámbor Ármin – tenorszaxofon
Bartha Mátyás – zongora
Philipp Zarfl – nagybőgő
Oleg Markov – dob

Harmónia Jazzműhely / Budapest Jazz Club, 2025. január 17.

 Fotó: Sztraka Ferenc

Pontos leírást ITT talál.