Egyenesen a Ferenc körúti sex shopig kóvályogtam, de nyugi, nem kell ám mindjárt kombinálni, ugyanis a koncert kezdetekor az ominózus műintézmény előtt volt az egyetlen szabad parkolóhely a környéken. Beültem az autóba, de indulás helyett még hosszú percekig a koncert hangulatát próbáltam újból felidézni és rögzíteni.

Ezen a tényleg telibe talált estén a költői nevű EBBB, azaz az Electric Bebop Band Budapest játszott a Jedermann színpadnak kinevezett részén. Várakozással érkeztem, a zenészeket ismervén ötven évnyi koncertlátogatás után általában kialakul egy előzetes kép bennem, mire számíthatok. A felállás különösen bizsergetőnek tűnt. Már a hangszer-összeállítás is jónak ígérkezett, de elsődlegesen természetesen a zenészek személye miatt gondoltam úgy, hogy ezt az estét most hiba lenne kihagyni. A két szaxi, két gitár és a ritmusszekció már eleve jól hangzott, de a háromgenerációs felállású zenekarban olyanok muzsikáltak, akiket ismervén, reménykedtem valami különlegesben.

A Jedermannban teljes teltház közepette kezdődött a varázslat 21:00-kor. Nagy nehezen kaptam még egy helyet a zenekar asztala mellett, aztán megszólalt a zene. A mai estén a nagy bebop idők hangulata köszönt be az ablakon, a műsor javarészt Thelonious Monk és Bud Powell kompozícióiból állt össze. Ezeket a jobbnál jobb számokat a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején írták az akkor még nagyon fiatal nagymesterek, de ma ugyanolyan frissnek és elementárisnak hangzanak – már ha úgy játsszák őket. Nos, ezúttal úgy játszották.

Gyakran visszagondolok a régi jó koncertélményeimre, ilyenkor mindig előttem van a zene és az adott pillanat által fényképként megőrzött hangulat képe. Amint ott ültem az ablak mellett és hallgattam a sodró erejű zenét, tudtam, hogy ez a hangulat megér annyit, hogy betegyem a nagy archívumba, mint azokat a koncerteket, amelyeken sokkal többet kaptam az elvártnál.

A helység igazi jazzklubos feelinggel bír, ezúttal is tömve volt, a zenészek egymástól centiméterekre játszottak a mikroszkopikus méretű színpadon, és mindezt belengte valami kortalan, mindent elsöprő dögös hangulat. A két szaxofonos Mester Dani és Raboczky Balázs mindketten bebopban fogant cirkalmas szólókat fújtak, Cseh Péter és Gyémánt Bálint a két gitárral már modernebb sounddal, egymáshoz képest is nagy kontraszttal játszottak, de pont ez adott további pozitív feszültséget a zenének. A muzsikusok majd’ minden számban egymást inspirálóan labdázgattak oda-vissza, űzték egymást még feljebb és feljebb. Gyányi Marci és Baló Pista is nagy tűzzel kísértek egész végig.

Sok jazzlegenda gondolta úgy, hogy a zenekarban legyen meg a dinamit, mindenki feszegesse a határokat, meg a mennyországot a pokoltól elválasztó ajtót. Ilyenkor sok minden belefér, semmi baj, ha a nagy elszállásban valami nem úgy jön ki, mint ahogyan azt korábban elképzelték Még a párhuzamosok is találkoznak, de ha minden igaz, csak úgy a végtelen környékén. Most is előfordult olyasmi, hogy a zenekar egy része pár pillanatra némileg más irányt vett volna, de aztán megtörtént a nagy találkozás, innentől megint másként lobogott a tűz.

Lassú ballada igazából csak a Pannonica volt, amelyet Gyémánt Bálint kezdett el szólóban. Csodálatos, meghitt játéka az est egyik legszebb pillanata volt számomra.

Még egy dolog feltűnt. Mindig figyelem a közönség összetételét és itt a Jedermannban sokkal több fiatalt láttam, mint az aznap délelőtti MAO jazzbeavató matinét leszámítva bárhol máshol. Bartók konzis zenész fiatalok, szerelmespárok, vidám társaságok, de jó volt látni, hogy többnyire a középgenerációtól kezdődő életkorú közönség mellett a legifjabbak is eljönnek egy ilyen koncertre.

A ráadás szám végén a közönség vastapsa csak lassan akart csitulni. A zenészeken is látszott, tudatában vannak, hogy mennyire elkapták ezt a mai koncertet. Ezek a nagy pillanatok a zenében és a közösségben is. A művészet célját idéztem az írás elején. Itt most a hat zenész nagyon odatette magát, ezáltal nem kevés érzelmet is kiváltott, ugyanakkor el is varázsolt és maradandó élményt adott a jelen lévő szerencséseknek.

A sajnos ritkán fellépő zenekar nevében ott van a bebop és a korszerű elektromos szó is. Ha hihetünk a bölcs mondásnak és képzeletben lebökünk egy-egy gombostűt a bebop szülőháza, a késői 1940-es évekbeli Minton’s Playhouse, illetve a 2024-es Jedermann apró színpadára, a kettő közt kihúzott egyenes mutat is valamit és kiadja a jövőt. Ha ez valóban így lenne, jó kezekben van a művészet.

Az ilyen koncertekért szeretek jazzklubokba járni.

Az EBBB:

Raboczky Balázs – altszaxofon
Mester Dániel – tenorszaxofon
Gyémánt Bálint – gitár
Cseh Péter – gitár
Gyányi Marcell – basszusgitár
Baló István - dob

A műsor:

1. Thelonious Monk - Oska T
2. Thelonious Monk – Brilliant Corner
3. Bud Powell – Blue Pearl
4. Charlie Parker – Birdfeathers
5. Thelonious Monk – Pannonica

A szünet után pedig:

1. Thelonious Monk – Jackie-ing
2. Bud Powell – Wail
3. Thelonious Monk – Boo Boo’s Birthday
4. Thelonious Monk – Wee See
5. Herbie Nichols – 2300 Skiddoo

Ráadás is volt ám:

1. Bud Powell – Parisian Thoroughfare - John Coltrane – Syeeda’s Song Flute

Jedermann, 2024. október 26. 

 Fotó: Sztraka Ferenc