A múltidézés már a kapunyitás után elkezdődött, régi barátok találtak újra egymásra, és egymás után idézték fel közös emlékeiket, majd Schön György köszöntőjével „hivatalos keretek” között folytatódott. Kezében az első Hálóban rendezett jazzkoncert plakátjával foglalta össze a működését társbérletben a Kolta Galériával, a Ferenciek terén, a Kárpátia udvarban kezdődő klub történetét. A havonta keddenként rendezett különféle zenei programok 2007 elejétől indultak, de közülük csak a következő évben a második keddre került jazz bizonyult életképesnek. A zenei tanulmányokba is belekóstoló Schön Györgynek sikerült megnyernie egykori tanárát, Deseő Csabát művészeti vezetőnek, és egy ma már történelminek számító keddi napon, 2008. október 14-én egyikük se gondolta, hogy az Easy Jazz Band kíséretével fellépő Antal Tibor koncertjét 149 követi majd.
Egyre többen várták a második keddeket, kialakult a törzsközönség, de az idilli állapot 2011 végén megszakadt. A Kárpátia udvar túl jó helynek bizonyult, az önkormányzat felmondta a bérleti szerződést, 2011. december 13-án, az emlékezetes 33. jazz klubest, Vukán György szólókoncertje után a Hálónak költöznie kellett. Vukán utolsóként a „Last Message” című szerzeményét játszotta, és akkor nem sejtettük, ez valóban az egyik utolsó üzenete volt.
Néhány hónapnyi keresgélés után a Horánszky utcában, a jezsuita Párbeszéd Házához tartozó Loyola Caféban leltek új albérleti otthonra, és egy hosszú és szép időszak következett. Különleges alkalmakkor a Párbeszéd Háza nagytermében is tarthattak koncerteket, ilyen volt a Háló Jazz Klub 50. rendezvénye és egyben Deseő Csaba 75. születésnapi gálakoncertje is. A Párbeszéd Házában 2014. február 11-én Illényi Katica, Gyárfás István, Berkes Balázs és az év júliusában közlekedési balesetben meghalt Mohay András lépett fel.
A nyári szüneteket leszámítva továbbra is a minden hónap második keddjén jelentkező jazzkoncertek 2018 óta a jóval tágasabb, felújított Semmelweis utcai S4-be költözhettek. A következő év februárban itt ünnepelték a 96. klubesten Deseő Csaba 80. születésnapi, majd májusában a Háló 100. koncertjét is, melyen felelevenítve az addigi 99 legemlékezetesebb pillanatait, megemlékeztek azokról is, akik sajnos már nem lehettek ott. Vukán György, Mohay András, Csepregi Gyula… A jubileumon a gitáros Gyárfás István vezetésével a HÁLÓ ALL STARS együttes lépett fel, Szalóky Béla trombitán, Elek István tenorszaxofonon, Orbán György bőgőn játszott, és Kőszegi Imre dobolt.
Még mielőtt a jelenbe érkeztünk volna, meglepetésként egy a legnagyobb videómegosztón is fellelhető bejátszás következett az egykor nézettségi rekordokat döntő „Egymillió fontos hangjegy” 1979-ben készült felvételéből, melyből kiderült, Tony Lakatos 45 éve is méltó partnere volt Póka Egonnak, Pogonatosz Nikosznak, és a játszott fúziós „Lóverseny” szerzőjének, Pataki Lászlónak a Deseő Csaba vezette zenekarban. A legendás Syrius billentyűsét nagy tapssal fogadta a Háló közönsége.
Az újabb bejátszásban ugyancsak régi tévéfelvételekből láthattunk egy remek összeállítást, benne a Háló hőskorszakának néhány emlékezetes koncertjeinek emlékezetes pillanatáról. Bizony, mennyi kiváló muzsikus megfordult itt, és ha csak villanásokra, de jó volt felidézni Joe Fritz, Tommy Vig, Micheller Myrtill, Révész Richárd, Lajos Dudás, Gyafi, és a feledhetetlen Fábián Juli, valamint a blokkot záró Vukán György koncertjeit. Áhítat után áhítat, mintha az összeállításra utalna, a zenekar Victor Schertzinger „I Remember You” című szerzeményével kezdett. A filmrendezőként is jeleskedő szerző után a Broadway egyik legsikeresebb, nagy kudarcokat is megélt zeneszerző-producere, Vincent Youmans műve, a „Without A Song”, majd Billy Strayhorntól a „My Little Brown Book” került feldolgozásra. Mint Tony megemlítette, ezt a Strayhorn szerzeményt tudtával eddig csak két szaxofonos játszotta, az egyik John Coltrane volt, a másik ő. Persze elnevette magát, de ez minden bizonnyal fedi a valóságot, és az elhangzottak alapján megállapíthattuk, nem profán a párhuzam, az ő megközelítése is hasonló magasságokba repített. A katarzis után veretes oldás, Cole Porter szerzemény, a „Just One of Those Things” zárta az első részt, megtoldva a 35. születésnapját ünnepelt Pecek Lakatos Krisztiánt köszöntve a „Happy Birthday” dallamaival.
A második rész előtti beszélgetés a fellépőkkel kezdet óta hozzátartozott a Háló koncertjeihez. Tonyról is megtudhattuk, édesapja soha nem tanította sem őt, sem hegedűvirtuóz Roby öccsét. Zárójelben megjegyzem, Szakcsi Lakatos Béla sem tanította fiait, de szelíden azért mutogatott lemezeket gyűjteményéből, ahogy a Tony édesapja is tette. Tony szintén hegedűsnek készült, azonban a papa gyűjteményében talált Coltrane lemezt hallgatva már csak a szaxofon érdekelte. Deseő Csabával felidézték a közös emlékeket, szó esett a Bostonban tanító Gárdonyi Lászlóval közös koncertjükről, az évtizedekig tartó frankfurti időszakról, és természetesen az ottani éveket megkoronázó Porgy and Bess lemezről, amelyre Michael Brecker betegsége, majd egyre rosszabbodó állapota miatt őt kérte fel szólistának a Frankfurti Rádió Big Bandje. A világpolgár Tony otthon érzi magát Spanyolországban és Németországban is, de az Egyesült Államokban sem téved el, szívesen jár haza, és ad koncertet, amikor teheti. Végül párat megemlített példaképei közül a jazz nagy korszakaiból, kiemelve, ők találták ki a jazzt, ő csak valahogy utánozni próbálja az óriásokat.
A felsorolásban Getz neve is elhangzott, a második részt nyitó, számos feldolgozást megélt Jerome Kern szerzemény, a „Nobody Else but Me” egyik legismertebb változata is hozzá kötődik. Azért ahogy az előzőekben, Tony most sem „csak” utánozni próbálta az óriást, ahogy a többiek is saját, egyéni hangzást hoztak az ismert darabba. Mindez még jobban megmutatkozott a folytatásban. Maradtak Kernnél, másodiknak a „Yesterdays” került a repertoárba. Már Szakcsi Jr gondolatgazdag intrója is a mennyekbe vitt, aztán megérkezett Tony Lakatos csodálatos szaxofonhangjával, és varázsoltak a többiek, a születésnapos Pecek Lakatos Krisztián, a szenzációsan doboló Éles Máté. Eljött a pillanat, amikor angyal szállt el fölöttünk. Ahogy a kezdésre, a befejezésre is Victor Schertzinger kompozíciót választottak. Az egy dél-amerikai szerelmi történetet bemutatott film betétdalaként slágerré vált Tangerine” 1942-ben a második világháború poklát egy pillanatra felejteni akaró amerikaiaknak köszönhette sikerét, de úgy tűnik, a vérbő latin ritmusok, ha csak pillanatokra is, bármikor minden náció számára segítenek a felejtésben.
Ezen az estén újra bizonyossá vált, a jazz tradícióit megtartva is lehet kortárs, mai zenét játszani, amely a közönséget is megérinti. A Háló 150. koncertjén fellépő négy fantasztikus muzsikus a Semmelweis utcába hozta New York jazz klubjainak általam csak lemezekről ismert hangulatát, amikor a hard bop korszak virágzásának tetőpontján legnagyobbak zenekarai játszottak az éjszakában. Hálás hálós vagyok, hogy élőben megtapasztalhattam azt az érzést, amely a korabeli lemezek hallgatása közben is lejött a korongokról. Más a „mintha látnám” elképzelt képsora, mint amikor látom a pár méterre tőlem játszó zenész homlokán megjelenő első izzadságcseppeket, látom, ahogy örül, ahogy a tekintete találkozik a másikéval, újabb inspirációt kapva vagy fogadva. Közben jó nézni a közönség soraiban ülők arcát is, ahogy a zene hatására egyre boldogabbá válik, összekacsintani, és együtt örülni egy ismeretlennel, aztán egy nagyot tapsolni. Testközelből figyelni, ahogy kialakul az a kölcsönhatás a játszók és a befogadók között, amely mindkét felet egészen euforikus állapotba hozza. Megköszönve Tonynak, Bécinek, Krisztiánnak, Máténak, valamint Deseő Csabának és Schön Gyötgynek, a Háló vezetőségének ezt az estét, abban a reményben zárom beszámolómat, hogy a 200. Háló koncerten újból találkozunk majd ugyanitt.
Háló Jazz Klub, 2024. szeptember 20.
Fotó: Somogyvári Péter