Verőfényes napsütés fogadta az elsőként fellépő norvég trió fiatal muzsikusait, Kjetil Mulelid, a névadó zongorista zenekarában Andreas Winther dobolt és Rune Nergaard bőgőzött. A tervezett kezdés időpontjában azonban a lemenő nap olyan verőfényesen sütött a színpadra, hogy meg kellett várni, még kicsit odébb vonul. Az előző este a Jedermannban a 48. születésnapját ünneplő Bacsó Kristóffal nagy sikert aratott zenekar így fél hatkor kezdhetett.
A kényszerű csúszás alatt a közönség is gyarapodott, de még csak a bátrabbak merészkedtek a színpad előtti nagy szemű kövekből álló murvatengerre. Az egyből felismerhető, jellegzetes skandináv hangzást a távolból is lehetett hallani a kitűnő hangosításnak, Gróh Ádámnak és Joubert Flórának köszönhetően. Az előzetesen kevésbé tájékozott vájt fülűek maximum azon morfondírozhattak a dánokat egyből kizárva, hogy norvég vagy svéd muzsikusok játszanak-e. Ami a közelebb állóknak a színpad melletti kivetítőn rögtön kiderült, a park másik felében legalább támaszkodási lehetőséget kínáló büfé előtt is hallhatták, mikor az első szám után Mulelid bővebben beszélt zenekaráról. Aztán mikor újra belekezdtek a legrangosabb jazzmagazinok között számon tartott All About Jazz, Jazzwise, valamint a Jazz Journal kritikusaival egyetértve megállapíthattuk, hogy érett, varázslatos, és leginkább Bill Evans és Keith Jarrett trióinak nyomdokaiban járó harmonikusan gazdag, lenyűgöző zenét hallhatunk. A fiatal norvégok nagy tapsot kaptak, ezért egy energikus ráadást adtak.
Az átállás után továbbra is fiatal zenekar, ezúttal a cseh zenei élet egyik legnagyobb felfedezettjének tartott Nikol Bóková kvartettje következett. A klasszikus zene megszólaltatójaként és zeneszerzőként is hazájában komoly elismeréseket szerzett zongoristanő formációjában a gitáros David Dorůžka többször is járt nálunk, Martin Kocián bőgőzött, és egy lengyel fiú, Michał Wierzgoń dobolt.
Ahogy az előző norvég trióban, a hangsúly az akusztikus zongorára helyeződött, de a számos műfaj iránt elkötelezett Bóková szerzeményeiben a gitárnak hasonló főszerep jutott. Földrajzilag ők is az első hangokból beazonosíthatóak voltak, Jiří Stivín, Rudolf Dašek játékos, önironikus világát olykor rockosabb, olykor a minimál zene felé kacsingatva a maguk Z generációs megfogalmazásában.
A klasszikus zenei képzettségére büszke Nikol Bóková sokoldalúságából ízelítőt adva még egy Chopin etűdöt is eljátszott szólóban, és mint szellemes konferanszaiban elmondta, a saját megérzése és a kíváncsisága vezérli a saját útján, mindig olyan zenét keresve, amit hallani és amit játszani szeretne. A ráadás bizonyította, tehetséges zenésztársaival megtalálta, amit a közönség is hallani szeretett, és a második meghajlás után már boldogan árulhatta lemezeit, melyek a Cseh Centrum és a Budapesti Tavaszi Fesztivál támogatásával létrejött koncert után igen kelendőek lettek.
Az üde színfoltok után eljött a katarzis, a Budapest JazzFest Jazznapja a fesztivál kurátoraiból és zenésztársaikból álló alkalmi zenekar koncertjével zárult. Kleb Attila még a tavalyi, Madách téri ünnepre toborzott egy hasonló álomcsapatot, a különleges, az alkalomra összeálló zenekarban Lukács Miklós, Borbély Mihály, Dresch Mihály, Oláh Krisztián, Orbán György, Mogyoró Kornél, Csízi László játszott és Lakatos Mónika énekelt, de sajnos a mondat végére a „volna” került, az eső elmosta a gálát. Most viszont az időjárás végig kegyes maradt, és a némi személycserékkel újból összeállt Dream Team felléphetett. A kurátorok, Borbély Mihály (szaxofon), Oláh Krisztián (zongora), Mogyoró Kornél (ütős hangszerek) mellett egy leendő kurátor, Gyémánt Bálint (gitár), valamint akikkel minden kurátor sokat játszott, Orbán György (bőgő) és Csízi László (dob) felállású zenekar egyáltalán nem mutatkozott alkalminak, és nem ismert standard feldolgozásokat, session zenét játszott.
Gyémánt Bálint „Indigó” című kompozíciója után Borbély Mihálytól az „Erdély Blues” következett, aztán két ifjúkori szerzemény, a „Peaceful”, Oláh Krisztián tinédzser korában írt, azóta háborússá vált darabja és a még zeneakadémista Borbély Mihály írta, anno félretett és elfeledett, majd a fiók mélyéről előkerült, kalandos múltú „Szignál” is bekerült a repertoárba. Fantasztikus szólók, csodálatos összjáték, igazi fesztivál hangulat, mindez szerencsére már az estére, és kifejezetten erre a koncertre érkező, a zenével együtt hullámzó népes közönség előtt.
Az instrumentális blokk után színpadra lépő Lakatos Mónika énekével elvarázsolt mindenkit, ősi cigány dalokból indult ölelés fonta be a jazzt, előttünk született a csoda, a lelkeket érintő, repítő, szabadságot hozó zene.
A ZENE, amely összehoz minket, amelyre egyformán dobban szívünk. Döbbent csend, majd zúgó tapsvihar. A katarzist oldandó, a végére örömzene a zenekarral, a „Bye, bye, Blackbird” dallamai és fergeteges szólói késztették újra mozgásra a földbegyökerezett lábakat.
A Nemzetközi Jazznap búcsúzott, de éjféltől újabb ünnep jött, itt a fesztiválon, és remélhetőleg lélekben még sokan, az Európai Unióhoz való csatlakozásunk május elsejei, huszadik évfordulóját ünnepeltük. Május elsején újabb csodák, katarzist hozó élmények vártak a Budapest JazzFest koncertjein.
Jazzfest Budapest, Városháza Park - Nemzetközi Jazznap, 2024. április 30.
Fotó: Somogyvári Péter