Tóth Viktor kezdetektől a Pilisborosjenőn közösségi összefogással 2018-ban életre hívott, és a koronavírusos 2020 kényszerszünete kivételével, nyaranta azóta már ötödik alkalommal megrendezett B52 JazzFeszt fellépőjeként, vagy éppen gyerekeknek Magyar Népmesék Szaxofonnal, és felnőttebbeknek a jazz történetébe, stílusjegyeibe beavató „Könnyen érthető jazz” címmel előadásokat tartó szellemi mentoraként, a tavalyi fesztiválra toborozta össze alkalminak indult új kvartettjét. Az eredetileg tervezett felállásból ugyanis a Hodek testvérek amerikai meghívásuknak tettek eleget, és ha jól tudom, a több formációjában is bőgőző Orbán Györgynek is más kötelezettségei voltak, így az idő szorításában kellett új zenészeket találnia. Azonban ahogy már fennálló formációi létrehozásakor, ez alkalommal is hű maradt egy interjúban is megfogalmazott elveihez, miszerint „minden zenekarvezető álma, hogy az együttesben játszók a zenével együtt lélegezve szabadon szárnyaljanak, ugyanakkor olyan közös hangzást hozzanak létre, amely teljes, egyedi és az univerzum minden minőségével rokon”. A fiatalabb korosztályban szétnézve meg is találta az elvárásainak megfelelőket, aztán, hogy mi volt előbb a tyúk vagy a tojás, azaz a már fejében megszületett új koncepciójához kereste őket, vagy a meghívottak vitték új utakra, talán nem is érdekes. A lényeg, hogy már az első, „Lincoln Center Backstage” című Tóth Viktor szerzemény közben magas szintű zenekari kommunikáció alakult ki közöttük, és a folytatásban összjátékuk a zene egyre magasabb régióit érintette.

A színpadra szaxofonját fújva oldalról bevonuló Tóth Viktor beavatási szertartás-szerűen ment sorba mindegyik zenészhez, olykor szemvillanással, olykor alig észrevehető kézmozdulattal instruálva őket. 

A „G SW” tovább vitte a kezdés lendületét, még a kifejezetten erre a formációra írt kompozíciók közé került Coltrane feldolgozás, a „Dear Lord” spirituális erővel árasztotta a ballada nyugalmát. A „Tricky Minor” finoman vitt át az egyre szabadabb rögtönzésekből kibontakozó, első részt záró „Rush” free-be hajló csúcspontjáig. A „free” jelzővel azért óvatosan bánnék, mert bár a zenéjében kétségkívül jelentős szerepet kapnak a szabad, akár kollektív rögtönzések, mégsem kategorizálható a jazzrajongók szűknek ítélt táborában is manapság többek félelmét kiváltó áramlatba. Mottóul szolgálhatott Viktor egy régebbi koncertjén elhangzott mondata: „Ne ijedjen meg senki, ha olyan zenét hall, amit még nem hallott vagy nem szeret, mert ez még változhat!” Nem ijedt meg senki, nyitott fülekkel vártunk a még nem hallott zenékre.

A második részt nyitó szaxofonszólóban erdélyi tájakat mutatott be madártávlatból, majd az „Ősz Gyimesben” dögös bluesba torkolva elvezetett ahhoz az érhez, amelyből valamikor szerteágazó patakok eredtek, hogy messzi földeket megtermékenyítve folyókká duzzadva újra egyesüljenek a zene óceánjában. A „Duke” után egy funky, egy „táncos” muzsika következett, a „Fiddler on the Roof”, amelyről újfent Tóth Viktor régebben megfogalmazott gondolatai jutottak eszembe, akár banális lehetne, ha nem úgy játszották volna, de úgy játszották. Zawinul a harlemi 125. utcának (más néven Martin Luther King Jr. Boulevard) állított emléket, Tóth Viktor valószínűleg a chicagói 35.-nek, ahol egy híres hangstúdió is található. Jó lenne, ha a „35th Street” hasonló karriert futna, mint a Weather Reporttól a „125th Street Congress” és hasonlóan összefonódna a Skylark Metropolitan nevével. A kívánságom akkor is érvényes, ha a New York-i 35. utca ihlette. A „Rabbits Race” őrületes tempója után egy főhajtás a „Diverse” feldolgozásával Charlie Parker emlékének, majd a magasban tovább repülve két saját szerzemény, a „For D” és a „Brand New Funk” után szálltak vissza a földre. Szárnyaink nem lévén magunk egy kis huppanással érkeztünk a való világba, de felocsúdva boldogan néztünk szét, és tapsolni sem felejtettünk el. Jött is a ráadás, a Coltrane ihlette blues, a „Then There”, még egy kör az égben. Ez a pozitív kisugárzású, lehengerlő erejű zene, függetlenül attól, ki hogyan közelítette meg eddig a jazzt, az ütemes vastapsból ítélve magával sodort mindenkit. Én pedig csendben elgondolkoztam a rétegzene fogalmán.

A koncerten a jazz több irányzata villant fel, volt modern mainstream, a be-bop, funk, blues, egy kis free, és ki tudja még milyen áramlatok stílusjegyeit fedezhettük fel a kompozíciókban. A zene mégis egységet alkotott, szó se volt random jellegű válogatásról. Ehhez a kötöttségektől mentes örvénylő zenefolyamhoz Tóth Viktor most is megtalálta a legmegfelelőbb társakat. Cseh Péter (1992) az üstökösként feltűnt, és rangos trófeákat begyűjtött Nagy Emma Quintet gitárosaként és társszerzőjeként vált ismertté, de több vezető formáció tagjaként is csodálhattuk játékát. Saját, Farkas Zsolt, Mester Dániel, Miskolczi Márk, Richter Ambrus felállású kvintettjével, 2021-ben a karantén alatt elkészítette debütáló albumát „In Between” címmel, Gyányi Marcellel és Richter Ambrussal alakult triójában is felkeltette a jazzközösség figyelmét. Szólói, Tóth Viktorral folytatott „párbeszédei” most is felemelő pillanatokat hoztak.

Fonay Tibor (1987) basszusgitárosként, és bőgősként is a jazz szinte minden irányzatában letette névjegyét. Főbb állomásai, Sárik Péter Trió, a Tálas Áron Quintett, a Syrius Legacy, a Révész Richard Latin Quartet, Binder Quartet, Lantos Zoltán Open Source, és újabban Kalmár Zoltán Quartet, valamint a Subicz Gábor által 2019-ben alapított Subtones, melynek tagjaként tavaly eMeRTon-díjat kapott, számos szakmai elismerése mellé. A korántsem teljes felsorolás önmagáért beszél, Tibornak nem okozott gondot eddig sem a különfélén fogalmazott zenék bármelyikében maradandót nyújtani.

A Hágai Királyi Zeneakadémián diplomázott Gyárfás Attila (1990) Hollandiából hazatérve rövid időn belül korosztálya legkeresettebb dobosa, és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem művésztanára lett. Bár leginkább az avantgárd, népzenéből táplálkozó Szabados György iskola követőjeként jegyzik, számos más, különböző stílusú formációban is feltűnt, eddig több mint húsz lemezen játszott, és a pandémia alatt „Minimal Distance” címmel saját debütáló albuma is megjelent. Ebben az új formációban különösen nagy szerepe volt a zene spirituális hangzásának erősítésében.

A Kiskunhalason 1977-ben született Tóth Viktor 2003-ban szerzett diplomát a Zeneakadémia jazz tanszékén. Azóta a saját útját járó nagyszerű altszaxofonos a hazai jazz szcéna meghatározó alakjává vált. Eddig megjelent nyolc lemeze közül már az első, a 2005-ben megjelent Tercett is mind a szakma, mind az újra fogékony közönség érdeklődését felkeltette. Ez a kreatív szabad szárnyalás, amely összes formációját jellemzi, az Opusban is az első pillanattól áradó erejével lebontotta a magunk köré épített falakat, és egyre felszabadultabban engedtük át magunkat a zene sodrásának. Felelevenítve a jazz őserejét, önfeledt játékosságát, most is elvitt minket olyan tájakra, ahová csendben magunk is vágytunk, melyeket csak szerény komfortjainkat féltve inkább kényelmesen ülve, mesekönyvként szemléltünk elfojtott vágyakkal. Ez a zene hívott, nem késő, tanulj repülni, ne félj, ha csak kis időre is, ha csak pár centire is, de elemelkedsz, és kitartva, egy idő után talán egyre magasabbra jutva a pacsirtákkal repülhetsz, a gravitációt hátrahagyva.

Tóth Viktorral találkozhatunk május elsején a Budapest JazzFest két rendezvényén is. Az Eötvös 10-ben a Magyar népmesék szaxofonnal gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló előadása délelőtt 10 órakor kezdődik, este pedig a Trafóban Hamid Drake, Pasquale Mirra, és Orbán György lesznek társai a 21 órakor kezdődő koncerten.

Opus Jazz Club,  2024. február 18.

Fotó:  Somogyvári Péter