Az Amsterdamot Budapesttel összekapcsoló képzeletbeli hídnak köszönhetően valósult meg a Metropole Orkest budapesti bemutatkozása. Ez egy lényegében teljesen egyedülálló zenekar, hasonló megazenekarok talán az Egyesült Államok néhány nagyvárosában léteznek, de közel sem ilyen termékenyek, és nem is ilyen rangosak a jazz felől nézve. A Metropole-t 1945 végén alapította a királyi ház kezdeményezésére Hilvsersumban Dolf van der Linden és azóta folyamatosan működik, mint jazz, pop és szimfonikus együttes, amelynek kezdetben határozott összeurópai, majd pedig multikulturális arcélt és – nem mellesleg motiváló versenyhelyzetet – adott a kiváló külföldi muzsikusok szerződtetése. Minden bizonnyal legnagyobb hatású zeneigazgató-karmesterüktől, az amerikai Vince Mendozától a brit Jules Buckley vette át hat évvel ezelőtt a pálcát, aki határozottan nyitott a legmaibb pop, elektronika és multimédia irányok felé is. Az együttes nagyjából a big band és a hagyományos szimfonikus zenekar összeültetése. Akit a története közelebbről érdekel, annak ajánlom az angol műsorvezetéssel elérhető dokumentum-rövidfilm sorozatot, amely évtizedről évtizedre mutatja be az impozáns zenekart.
Engem a fellépésükre leginkább az tett kíváncsivá, hogy meg tudja-e valósítani a Metropole egy vendégek nélküli koncerten azt az egyensúlyt, amely számomra nagyon vonzó: integrálni a jazz nagyzenekart a szimfonikus összeállításba. Miközben sokakban él még a régen kialakult reflex, hogy a jazz és a szimfonikus előadói felfogás széttartó, csak bajosan lehet őket vegyíteni. Aki már belenézett a zenekar történetébe, az azt is tudni fogja, hogy filmzenét és rengeteg popot adtak elő, mindig voltak ilyen felkéréseik. Persze tudjuk: ha egy énekes vagy hangszeres szólista egy hatvantagú zenekar elé állhat ki, az neki már fél siker. Elég magyar párhuzamként az ébredező beat-pop együtteseknek a Stúdió 11 által nyújtott támogatás hazai párhuzamára gondolni. Hiszen a Metropole is közszolgálati rádió stúdióegyütteseként indult, mint sok, hasonlóan jelentős jazztörténeti szerepet kivívott nagyegyüttes, különösen a német nyelvterületen. Engem az is vonzott, hogy most nem egy szólista tündökléséhez adták a kulisszát, hanem ők maguk álltak a fókuszban, a szólókat is csak tagok adták elő.
A Nemzeti Hangversenyterem (földszinti közepén) mindent és mindenkit hallottam, legfeljebb az zavart kicsit, hogy nem láttam minden szólózó muzsikust vagy kulcsszereplőt, az pedig egyenesen álomi volt, amennyire együtt szóltak. Ha valamin elmorfondíroztam, akkor azon, hogy nem kaptunk részletes műsort, csak a karmester konferált röviden, de nem tért ki, nem térhetett ki mindenre. Viszont engem a művek megvalósulása érdekelt, eszerint is megyek végig a koncerten.
Aminek a címe, és az elsőként megszólaló darabja, az Arakatak éppen az egyik ősbemutató volt, szerzője a Berlinben élő holland kürtös, Morris Kliphuis. Én úgy hallottam, hogy a komponista elég világos utalásokat tett a japán zenére a tetszetős, és egyáltalán nem szokványos műben. Talán azért mert, a Metropole-t Pesten a zenekar első állandó vendégkarmestere (nincs több, ő időben az első), a New Yorkban élő japán zeneszerző, Miho Hazama vezényelte, fehér selyemfrakkban, ami pompásan illett szerepfelfogásához. Lapunk előzetes interjúját vele lásd ITT. A fiatal hölgy ugyanis mindaddig szerény és törékeny arcát mutatta, a japán udvariasságnak megfelelően borzasztó nagyra értékelve meghívását, amíg felemelte kezét és beintett. Ekkor már pontosan annyira volt határozott, amennyire egy hatvantagú konglomerátumhoz lennie kellett. Más egy szimfónia, más egy big band vezénylési eszközkészlete, de Hazama megtalálta a megfelelő vegyítésüket. A vonósokat főleg ballal, lágyabban irányította, azután szimmetrikusan mozgatta a két karját, ami inkább big bandnél szokás, de minden jelzése tisztán érhető volt a zenekarnak mind a szimfónia, mind a jazz felől érkező hangszeresei számára.
A második darabot latin hangzatokkal komponálta Jim Beard, a világklasszis amerikai zongorista, ez volt 1994-es albumának (Lost at the Carnival) címadó száma. Ahogy annak az egész lemeznek, úgy a szerzeménynek is feltűnő jellegzetessége az irónia, a karikatúra, a kontraszt – a kellemes latin groove-hoz szorongósan (össze-)szűkített hangközök társulnak. A Metropole Mendoza hangszerelésében kevésbé a disszonanciát emeli ki, amit a szólók is csak csepegtetnek.
Újabb ősbemutató következett, az első filmzenei felfogást idéző hangszerelésben, amely a kibontakozásban egyre inkább big bandessé vált. A szaxofonos Donny McCaslin írta, aki ugyan David Bowie utolsó lemezein vált sztárrá, de nem rajta múlt, hogy ez nem korábban következett be; játszott már Gary Burton, a Steps Ahead, Dave Douglas és Maria Schneider együtteseiben is. Az előző számhoz hasonló, kitartóan ismételt alapmotívum is jó ok volt a számot idetenni a műsorba, bár hátra dőlést csak a szám eleje engedélyezett a közönségnek, aztán jöttek az izgalmak, feszült hangulatok.
A zenekar funky oldalát tette oda a következő, harapós és magabiztos számba, Cory Wang szerzeményébe, ami szintén bemutató volt. A kínai származású amerikai gitáros egész albumot vett fel a holland együttessel – hasonlóan több mint félszáz aktuális és örökzöld világsztárhoz. Angelo Verploegen trombitaszólóját ki kell emelnem, kicsit igazságtalanul, mert minden szóló briliáns volt. Általában azt mindenképpen el kell mondanom a szólókról, kivétel nélkül, hogy a hagyományos big band iskolának megfelelően hallatlanul szigorúan tartották magukat a keretekhez, ám a kötöttség semmiben, egy jottányit sem korlátozta az improvizációik szabadság-kifejezését.
Ezen a színvonalon nem volt könnyű tovább emelni, de a karnagy szerzeményének, a világon először felhangzó darabjának sikerült: Hazama a Splash the Colors-ban meg is valósítja amit ígér. Áttekinthető struktúrában, könnyedén lépdelő, egyszerű dallammal, tömény groove-val és a szólamok gondosan kontrasztált hangszerelésével pompás zárószámot adott az első rész végére.
Steve Vai és Damiano Pascarelli pompás, dinamikus – és továbbra is színes –repertoárdarabjai után következett a második rész, és számomra az egész koncert abszolút zenei csúcsa: Mark Guiliana új száma, ami idei szerzői albumán hallható először.
A Metropole számára Jochen Neuffer hangszerelte. Az amerikai dobos, Guiliana adott már saját kvartettje élén és Avishai Cohen együttesében is koncertet a Müpában, tekintélye a zenei világban folyton-folyvást nő, felkéréseinek száma is csak gyarapszik. A The Most Important Question lírai, de szinte akkordok nélküli ideges, gyors, de a figyelmet magára irányítani képes dallammal indul a rezektől, amit kiemel a könyörtelen ritmus (Martin Vinjk dobos szólózhat a szám tetőpontján, amihez Le Janssen tenoros is sokat tett hozzá). A kibontásban és a jól tagolt, de attacca részekben a dinamika, a hangszercsoportok kezelése és az eredetiség ennek a szimfonikus nagyzenekari hangzásnak az összes szépségét és érdekességét kihozta, miközben nem restellt a klasszikus filmzenei vonószenekari eszköztárig is visszanyúlni.
Kicsit túlságosan elaltatott a zenekar egyik régi, bevált és fennkölt darabja mint zárószám, amit úgy érzem, csak a szóló ereje és szépsége mentett meg. Joe Zawinul szerzeményéről van szó, amit a Dialects című irányadó szólólemezén (1986) hallhattunk először. Később a Konzerthausban akusztikus zongorán és a jugoszláv háború után Belgrádban is eljátszotta, hiszen ez a címe: Peace. Bár amiről szól, ma a világban megint és mindennél jobban aktuális, a számban mégsem volt meg az az erő, amit a többi darabban érezhettünk, holott Vince Mendoza hangszerelte, és a Metropole koncerten és lemezen is játssza.
Viszont Jasper van Rosmalen koncertmester hegedűszólója olyan érzelmeket tudott kifejezni, amiket a fohász crescendója és letisztult harmóniái ebben a formájában csak kevéssé. Mendoza elképesztő komponista/hangszerelési tudásáról viszont már a ráadásban újfent meggyőződhettünk. A Bright Lights and Jubilations-ban az ünnepi, fanfáros, felemelő és „A nagy (hangzás) szép” jegyében jogos örömmel tobzódó zenekar csodás hangzások emlékével engedte el a közönségét, amelyik végül hiába követelt újabb ráadást.
Müpa, 2022. szeptember 16.
Fotó: © Hirling Bálint, Müpa