Úgy indult a karrierje, hogy egy éttermi szalvétára írtak neki ajánlót a kaliforniai intézménybe, ahova készült, a jelentkezési lapra pedig egy karikatúrát rajzolt valaki. Diana mégis Los Angelesbe ment tanulni. Ennek persze története van. 19 éves volt, a Bostonból a Berklee-ről tért haza szülővárosába vakációzni Brit Columbiába, és a szünidei zsebpénzét egy tengeröbölre néző bárban zongorázva kereste meg. Nanaimon pont ebbe a bárba sétált be egy italra egy idősebb férfi, aki érdekesnek találta a kicsit prebopos játékát és az eredeti swingelést. Az urat történetesen Ray Brownnak hívták. A fiatal és ismeretlen zongorista és a neves bőgős elbeszélgettek, játékát hallva tanácsolta neki, hogy a Jimmy Rowlest kellene megkeresnie, mellette fejlődhetne legtöbbet. Akkor készült a nevezetes jelentkezési lap, Brown ott egy szalvétára írta az ajánlást, Rowles pedig önmaga karikatúráját rajzolta a jelentkezési ívre. A Canadian Art Council pedig felajánlott egy támogatást, hogy LA-ben tanulhasson. Diana leautózott édesapjával, bérelt egy házat a külvárosban, és elkezdődtek a rendhagyó órák. Beültek Brown házának nappalijába, rendszeresek lettek a „blindfold test”-ek, a házigazda gyakran egy cetlire firkálta fel egy dal kíséretének vázlatát, amit Dianának szánt. Nem hasonlítottak ezek egy atomreaktor tervrajzához, de értették egymást. Ray Brown beszélte rá az éneklésre is, addig csak zongorázott. Jó érvei voltak: Billie Holiday és Sarah Vaughan példája, akik pont ezzel különleges kontraalt hangfekvéssel rendelkeztek, mint ő. De a scattelésre ő sem tudta rábeszélni. Krall sikerének egyik titka, hogy csalhatatlan érzékkel tudta, mi áll jól neki. Az idő pedig rendre őt igazolta.

Diana Krall pályája arról szólt, hogy felépített egy remek brandet. Ennek része volt az egyedi zenei arculat, a sajátos hangzás, a színpadi megjelenés a femme fatale jegyében, és egy sajátos szövegvilág, hiszen a választott számok zenéje és szövege is illeszkedett a tervbe. (Egy albumot kivéve nem írt dalokat. Ezt sokan szemére is vetik. A 2004-es The Girl In The Other Room volt az egyetlen, amire Costello mellett beszállt a komponálásba. A masszív bukástól csak a Tom Waits kompozíció a „Temptation” zseniálisan hangszerelt változata és a Chris Smither által jegyzett „Love Me Like a Man” mentette meg az albumot. Vagyis nem fogyott úgy, ahogy az előzőek.) A brand elkészült, szinte évente új tematikával léphetett a világ elé a turnékon. A Wallflower például egy ortodox jazzfan számára bealvós album, egy sor melankolikus balladával, a popos tábora szerint maga a csúcs.  A jazztábornak szánta Glad Rag Dollt, mérsékelt sikerrel, aztán kijött a Turn Up the Quiet, egy válogatás Great American Songbook romantikus, melankolikus dalaival. A 2018-as Gershwin előtt tisztelgő Love Is Here To Stayt Tony Bennettel ezt a vonalat viszi tovább, inkább Amerikában sikeres. De ne felejtsük, az elég nagy piac. Krall igazi kötéltáncos, aki soha nem sétált be zsákutcákba. Csalhatatlan patikamérlege jól működik. Az utóbbi három dekád legelismertebb és legvitatottabb énekesnője egyszerre. A jazz hívei elnézték neki popos kirándulásait, mert remek keze van. „Nem leszek a világ legjobb zongoristája, de a swingelésem kiváló” kommentálja ő ironikusan. A popzene rajongói meg nem értik, hogy amúgy mitől jazzénekes. Mindig új arcát mutatta meg, de a minőségből sosem engedett.

A veszprémi koncert alapja a 2020-as This Dream of You lemeze volt, amihez választott néhány a tematikus menübe jól passzoló korábbi dalt is. A zenei védjegyként szolgáló hangzást a rutinos zenésztársak szerintem álmukból felverve egy szálloda halljában is tudnák produkálni. Pedig precíz összjátékot igényel ez, ehhez Robert Hurst bőgős, Karriem Higgins a dobok mögött kiváló választás, a régi harcostárs Anthony Wilson pedig már Krall minden rezdülését érti, ha kell, a ritmusszekcióba olvad, ha kell izgalmas felbontásokat játszik, máskor szólóival sző odaillő mintákat a zene szövetébe. A quartet védjegye a hangzás a régi képlet alapján lett kikeverve: az alap bárzongoristákat idézi (tipikus példája a koncerten a „That's All” vagy a „More Than You Know”), árnyalatnyi bluesos („How Deep Is the Ocean?”) és country-s („This Dream of You”) ízzel. Ami újdonság, az Diana Krall átváltozása. Egy két fiát felnevelő, járványt megszenvedő okos asszony mondja és énekli el véleményét, benyomásait a világról. Még a régi szövegek is átértelmeződnek a mostani előadásban. A poposabb vonal ezúttal ki is maradt, amiért szemrehányón nézhettek rá ennek hívei, ha csak nem olyan helyre szólt a jegyük, ahonnan a színpad alig volt látható, legfeljebb a kivetítőben bízhattak. Krall pedig élete formájában játszott, akkord bontásai gyönyörűek és pontosak, csúszkáló billentései utánozhatatlanok, ritmusváltásai briliánsak. A koncert egyik csúcspontja volt nálam az „Autumn in New York” interpretációja. Ha valaki pont ezt vette fel, érdemes újra és újra meghallgatnia. Jobb, mint a lemezen.

A História Kert bejáratánál Krall közönségnek címzett kérését olvashattuk, hogy mivel ez egy sajátos, személyesebb hangvételű koncert, beszélgetésekkel ne zavarják majd. Legutóbb a Jack DeJohnette-tel fémjelzett Made in Chicagót hallottam itt, ott erre nem volt szükség, mert kortárs kamarazenére hajazó free elemekre épülő produkciójukra senki nem hozta az unokáját. Itt indokolt lett volna a büfét basic üzemmódba helyezni a koncert idejére, hogy senkinek ne jusson eszébe a koncert kellős közepén italokért indulni, mint a sörnapokon.

Elvégre itt Diana Krall játszott a színpadon. Ráadásul élete egyik legjobb koncertjét adta.

VeszprémFest, 2022. július 11. 

Fotó: Melczer Zsolt/VeszprémFest