Előrebocsátom, hogy a Koncertbeszámoló rovatunkban kollégám és barátom, Somogyvári Péter tollából részletes és igen informatív beszámolót olvashatnak, de magam is olyan jelentősnek ítélem meg ennek az új felállású triónak a koncertjét, hogy késztetést éreztem véleményem megírására.

Már 1996-ban felfigyeltem a remek bőgősre, aki akkor a Danilo Perez trióban játszott. Az elsősorban Monk szerzeményeit bemutató „Panamonk”c. Impulse albumon feltűnő volt, hogy az ifjú bőgős mennyire relevánsan, a többi szólammal egyenrangú minőségben szólal meg. Tudására felfigyelt egy olyan kreatív egyéniség is, aki számtalan formációban „vetett be” új arcokat: Chick Corea. A századvég környékén megjelent Corea-albumok közül két kedvencemet említeném Avishai Cohen remek játékával: a „Change” és a „Live at Blue Note”. Aztán ahogyan ez lenni szokott a nagyformátumú személyiségek esetében, Cohen is elindította saját neve alatt megjelenő albumainak sorát. És ami egy magamfajta, az „élő zenét favorizáló” jazzbarátnak legalább ennyire fontos: az elmúlt évtizedben többször is fellépett nálunk, jómagam ebből kettőn is jelen voltam. 2012. április 27-én az azóta már fényes karriert befutott Shai Maestro zongoristával és Amir Bresler dobossal láthattuk, majd 2017. október 11-én Omri Mor (zongora) és Noam David (dobok) társaságában bűvölte el a „nagyérdeműt”. (Shai Maestro triója szept. 27-én a MoM-ban adott nagysikerű koncertet) Egyébként a formációk személyi változásai jól illusztrálják, hogy a virtuóz bőgős mennyire igényesen választja meg partnereit, ebben is hasonlít Coreára. A zongoristákat illetően nem csoda a gondos „szelekció”, hiszen ő is ezzel a hangszerrel indította pályáját, és trióiban mindig is meghatározóan fontos szerepet szánt a fekete-fehér billentyűk zsonglőreinek. Ami pedig a dobosokat illeti, létezik az a közhely számba menő vélemény, mely szerint egy formáció csak annyira jó, amennyire a dobosa.

Nos, ezúttal is új arcok tűntek fel Avishai Cohen legújabb trió felállásában. Igaz, hogy a Bakuból származó zongorista Elchin Shirinov, már egyáltalán nem volt ismeretlen azon jazzrajongók számára, akik figyelemmel kísérik a hazai jazz történéseit. A „Maiden Tower” c. CD az azerbajdzsáni zongoristának három magyar zenésszel (Fenyvesi Márton, Szandai Mátyás, Dés András) készített albuma jó illusztráció arra, hogy mekkora mozgási lehetőségek vannak ma a művészetek minden területén, így a jazzben is. Frenetikus zongorajátéka még az említett lemez ismeretében is óriási élmény és meglepetés volt, különösen Dave Holland Shifting Sands c. számában brillírozott.

A trió új dobosa pedig egy Roni Kaspi nevű izraeli születésű ifjú hölgy(!) volt, alig túl a huszadik életévén, a bostoni Berklee College of Music hallgatója és egy másik (már befutott) kiváló jazzdobos hölgy, Terri Lyne Carrington tanítványa. Mit mondjak: leesett az állunk játékától, külön kiemelendő a Cha Cha Rom c. számban bemutatott szólója.

A repertoár nagyrészt a kiemelkedő hangszertudású bőgős, egyben rendkívül termékeny komponista régebbi és újabb szerzeményeiből állt. Indult a Continuo c. lemezéről ismert „Ani Maamin”-nal, majd mint egy könnyen befogadható zenefolyam hömpölygött tova olyan dalokkal, mit a „The Window”, a „Below”, az „Intertwined”. A „Joy”-ban is remekelt a „kisdobos”, majd a „Dwash” , a „Video Game” és a szefárd népdalfeldolgozás, a „Hitragut” hangzott el.

Az talán kevésbé ismert, hogy Cohen kellemes énekhanggal is rendelkezik, akár bőgőzés közben is énekel, mégpedig héber, angol, spanyol vagy akár ladino nyelven. (Utóbbi a középkortól fennmaradt spanyolországi szefárd zsidók nyelve.)  A négy (!) ráadás számból is kettőben énekelt, sőt az elsőnél a zongorához ülve kísérte önmagát. Ez a híres izraeli költő Chaim Nachman Bialik (1873-1934) „El hatzipor” (/Óda/ a madárhoz) c. verse volt, majd Cohen saját szerzeményét, az „Alon basela” c. önvallomását énekelte immár zenészbarátai társaságában. Végül a további két ráadás számot olyannyira minden Cohen-rajongó jól ismerte, hogy tapssal nyugtázták, ezek a „Remembering” és a „Seven Seas” voltak. Négy ráadás szám után a közönség is belátta, hogy egyszer minden véget ér. De megvan a remény arra, hogy még a jövőben is többször élvezhetjük majd ennek a különleges személyiségnek a művészetét!            

Müpa, 2021. december 8.

Fotó: Csibi Szilvia/Müpa