Először Kleinheincz Gábor emlékezett az 1939-ben született és 2006-ban, 67 évesen elhunyt Pege Aladárról, aki egykor mestere volt, majd barátjává fogadta. A hatvanas évek enyhülő diktatúrájában Pege jelentette a jazzt, az egész ország ismerte, és kedvelte, és vele együtt egy kicsit azt a zenét is, amit az ötvenes években kifejezetten tiltottak. A Liszt- és Kossuth-díjas érdemes művész, zeneszerző a magyar zenei élet egyik legsokoldalúbb egyénisége volt. Pedagógiai munkája mellett később világszerte adott koncerteket, amelyeken a jazz és a komolyzene egyforma hangsúllyal szerepelt. Nemzetközi bemutatkozása a Bled városban megrendezett jazzfesztiválon történt, 1963-ban. Számtalan külföldi városban fellépett, mint például Montreux-ben (1970) és Bombay-ban (1980), ahol nagy sikereket ért el, a Carnegie Hallban Herbie Hancock (zongora), Tony Williams (dob), Wynton Marsalis és Jimmy Owens (trombita), Brandford Marsalis (szaxofon) voltak a partnerei. Az első, 1970-ben frissiben kiadott „Montreaux Invention” lemeze után a következő, Magyarországon megjelent lemezére tíz évet kellett várni, pedig a rendszer egyik kiválasztottjaként, amiről csak tehetsége tehetett, megnyíltak előtte a sokak által vágyott nyugati utakat elzáró sorompók. Pege zenekarába kerülni a szakmai elismerés mellett a tuti nyugati turnékat is jelentette, ami nagyon nagy szó volt az „emberarcú szocializmus” időszakában. A világhírű nagybőgőst, a zseniálisan improvizáló virtuózt, a nemzetközi kritikusok „a nagybőgő Paganinije” (nevéből eredő szójátékkal: Pegenini) néven is emlegették. Magyar muzsikust nem ért még olyan elismerés, hogy a DownBeat listáján felkerülhetett a nagyobb figyelmet érdemlő (Talent Deversing Wider Recognition) tehetségek élére. 1978-tól a Zeneművészeti Főiskola docense volt egészen nyugdíjba vonulásáig. „Voltak olyan évek, hangsúlyozom: évek -, amikor napi hat órákat gyakoroltam úgy, hogy egy nap sem maradt ki. Minden tehetséges zenésznek ezt a receptet ajánlom: tanulás, gyakorlás, munka!”- mondta egy vele készült interjúban.

A sikeres vállalkozóként a jazzt számos területen több évtizede támogató, 2015-ben a Magyar Jazz Szövetség Jazz Mecénás díjával kitüntetett Kleinheincz Gábor Pege Aladár özvegyével, Ágnes asszonnyal érkezett a döntőre, és 500 ezer forintos különdíjat ajánlott fel egy, a zsűri által kiválasztott versenyzőnek.

A döntő ceremóniamestere Gayer Ferenc ismertette a döntő menetét, miszerint a versenyzőknek két kötelező darab, Pege Aladár „Samba”, és Egri János Ri-Bop, Pege Aladár tiszteletére komponált műve mellett, az általuk előzőleg szabadon választott három, különböző karakterű (ballada, médium, gyors) standard közül egyet kell az adott, gitár - szaxofon - dob összeállítású trióval eljátszaniuk. Előző nap természetesen mindegyik döntős próbalehetőséget kapott a Budapest Jazz Clubban. A Jazz Szövetség által biztosított zenekarban Horányi Sándor gitározott, Nagy Balázs szaxofonozott, Pusztai Csaba dobolt. Valamennyien játszottak egykor Pege Aladár formációiban.

Elsőként Sárosi Áront szólította színpadra. Áront az LFZE vizsgáin és a Jazz Csillagvizsgáló sorozatban ismerhettük meg, tavaly februárban pedig a Müpa Jazz Showcase közönségdíjas Perpetuum együttes basszusgitárosaként tűnt fel. A kötelező darabok mellett Miles Davis 1958-ban, az első nagy kvartett idején írt „Nardis” című kompozícióját választotta.

Gyányi Tamás következett, akivel még a verseny előtt tisztáztam, nem áll rokonságban Marcellel. Tamás a 2017-ben rendezett Jazz Combo Versenyen döntős Kovács Tamás Trió, majd a következő évben a Lauerate World Jazz Versenyen harmadik helyezést elért Sequence néven kvartetté bővült zenekar, valamint 2019-ben a III. Belvárosi Jazzversenyen az Orbay Lilla Quintet bőgőseként is belekóstolhatott a sikerbe. Brooks Bowman eredetileg a Princeton Egyetem híres, csak férfiakból álló a cappella együttesének komponált „East of the Sun” című dalának instrumentális változatát játszotta. Ahogy a három szám után kifújta magát, és indult volna lefele a színpadról, a zsűriből Egri János még egy újabb, inkább felvételi vizsgákon szokásos feladattal lepte meg. Zárójelben megjegyzem, nemcsak a versenyzőt, hanem a zenekart is. Horányi Sanyit megkérte, indítson egy 12 ütemes blues sémát tetszőleges hangnemben, és Tamás ezt kísérje le. A versenyrutinjának köszönhetően a fiatal bőgős ezt is megoldotta.  Ezt a feladatot aztán, már korántsem meglepetésként, az utána következők is megkapták.

Jónás Géza a verseny favoritjaként érkezett. Az immár korosztályának egyik legfoglalkoztatottabb bőgősévé vált fiatal tehetségére már igen korán felfigyelt a szakma.  2013-ban felvételt nyert a Snétberger Zenei Tehetség Központba, rá egy évre, 2014-ben, az Egri János Jr. quartet bőgőseként pedig már különdíjat kapott Marosvásárhelyen, az International Student Jazz versenyen. A Magyar Jazz Szövetség második alkalommal, 2017 januárjában rendezett „Az év fiatal jazz-zenésze” tehetségkutató versenyén a Talentum Tánc- és Zeneművészeti Iskola bőgősnövendékeként került a döntőbe, az év májusában, az I. Belvárosi Jazz versenyen a szaxofonos Oláh Kálmán Jr. vezette, Horváth Balázs (zongora), Varga Balázs (gitár), Jónás Géza (bőgő) és öccse Jónás Fülöp (dob) felállású „Young Tigers” kapta a legjobb zenekarnak járó díjat. 2018. januárban, a BJC 10 éves születésnapi koncertsorozatán az Oláh Kálmán Jr. Quartet tagjaként (Oláh Kálmán Jr. – altszaxofon, Egri János Jr. – zongora, Jónás Géza – bőgő, Márkosi András – dob) belekóstolhatott a klub teltházas koncertjeinek különleges atmoszférájába. Idén szeptemberben a Harmónia Jazzműhely évadnyitóján két legenda, Szakcsi Lakatos Béla és Kőszegi Imre egyenrangú partnereként játszott, Szakcsi nem is annyira tréfásan a magyar Charles Mingus-ként emlegette. Géza ennek ellenére nem Mingus kompozíciót választott, a döntő előtt leadott listájáról Arthur Schwartz „Alone Together”, számos feldolgozást megélt, musicalhez írt betétdalát játszotta a zenekarral.

Dénes Ábel elsősorban a hazai és nemzetközi versenyeken, fesztiválokon taroló Nagy Emma Quintet bőgőseként vált ismerté. Nyáron Spanyolországban bejutottak a legnagyobb európai jazz tehetségkutató verseny négyes döntőjébe, október elején megnyerték Lengyelországban a Jazz Juniors versenyt, e hónapban pedig itthon, a Balatonbogláron rendezett Babel Lauerate World-Jazz Versenyen is diadalmaskodtak. Ábel a benevezett három standard számból, az ötvenes években Franciaországba költözött Sidney Bechet egyik legismertebb, már francia, „Si tu vois ma mère” címet kapott balladáját Horányi Sándorral duóban adta elő.

Végül a fiatal mezőny legfiatalabb versenyzője, a komolyabb trófeákkal, versenyrutinnal még nem rendelkező Oláh Kálmán következett. Előfordult már a jazz történetében névazonosság, a legismertebb talán Bill Evans (a zongorista és a szaxofonos), és Avishai Cohen (a trombitás és a bőgős) példája, amely egy ideig nehézséget okozott mind az adminisztrációban, mind a kommunikációban, de aztán, ha nehezen is, de hozzászoktunk, nevük után a hangszereiket is megnevezzük. Tehát ötödikként Oláh Kálmán, a bőgős lépett színpadra, és a tehetséges fiatalember játékát hallva valószínű, a következő években egyre többször kell majd nevét így leírnom. Kálmán (a bőgős) Sigmund Romberg 1928-ban írt „Softly, as in a Morning Sunrise" című szerzeményét választotta, és természetesen ő is megkapta a kísérős feladatot.

A zsűri visszavonult, és ahogy a versenykiírásban is szerepelt, a versenyzők játékában mérlegelve a műfaj sajátosságainak jelenlétét, ritmusvilágát, improvizációs és dallamalkotási kultúráját, értékelve a versenyzők formai megoldásait, valamint előadóművészi erényeit, meghozta döntését. A fő szempont természetesen a jazz bőgőzés stílus elemeinek ismerete és művelése, az improvizációs készség volt. A tét nagy volt, a harmadik helyért 300 ezer, a másodikért 500 ezer, az elsőért 700 ezer forint jutalom járt.

Ahogy honlapunkon már közvetlenül a verseny után friss hírben olvashatták, a harmadik helyezett Dénes Ábel, a második Gyányi Tamás, az I. Pege Aladár Jazz Nagybőgő Verseny győztese Jónás Géza lett, és neki ítélte a zsűri a Pege-Kleinheincz különdíjat is, melyet a felajánló Kleinheincz Gábor adott át.

A díjak átadása után a zsűri tagjai felidézték Pege Aladárhoz kötődő élményeiket. Kőszegi Imre több évtizeden át játszott Pege Aladárral, elérzékenyülve emlékezett Pege utolsó, új lakásában tett látogatásáról. Aztán vidámabb történetekre váltott, mesélt a nyugat-berlini időszakról, egy pesti cukrászdában egy helyben elfogyasztott egész torta rendeléséről. Egri János felidézte apja és Pege barátságát, ahogy Duka Norberttel hármasban sokszor éjszakába nyúlva játszottak és új dolgokat mutattak egymásnak lakásukon. Fiatal bőgősként is sok szeretetet, támogatást kapott a nagybőgő királyától. Berkes Balázs többek között közös kurzusaikról beszélt, a tatai jazztáborban készült közös fotóval illusztrálva.

A történeteiket élvezettel hallgatták a fiatalok, így a verseny elérte azt a célt is, hogy Pege Aladár emléke ne menjen lassan feledésbe. Már csak egy közös fotó hiányzott, amely el is készült.

Budapest Jazz Club 2021. november 27.

Fotó: Somogyvári Péter, Berkes Balázs archívum