Jane Monheit művészetét már vagy másfél évtizede ismerem. Részben CD-i jutottak el hozzám (Never Never Land, Home, The Lovers, the Dreamers and Me), de még nagyobb élvezettel néztem meg (és vettem fel) a 2003-as Jazz Baltica (Salzau) és a két évvel későbbi Leverkuseni  Jazzfesztiválon adott koncertjeinek felvételét a kölni 3sat tévé jóvoltából. Így aztán nem csoda, hogy mennyire örültem, amikor az idei Jazztavasz három hölgyvendége között az ő nevét is felfedeztem. Mi több 2015-ben még a David Benoit zongorista-zeneszerzővel készített 2 in Love c. duó-lemezéről is írtam a Gramofonban.

Ezúttal viszont a swinges nagyzenekari jazz kiemelkedő előadói és egy kitűnő énekesnő idézte fel a Nagy Amerikai Daloskönyv másfél tucatnyi gyöngyszemét. Két zenekari szám is elhangzott (az „I Remember You” és a „Stompin’ at the Savoy”), a többi mind a vendégművésznő előadásában került sorra, amelyből néhányat („Cheek to Cheek”, „Hit the Road to Dreamland”, „Twisted”, „Over the Rainbow”) csak a gitárral „erősített” ritmusszekció kísért! A dalok persze olyan szerzők művei voltak, mint Cole Porter, Irving Berlin, Hoagy Carmichael, Harold Arlen vagy Johnny Mercer – a jazzvokalisták repertoárjának örökzöld darabjai. No nézzük csak sorjában:  „In the Still of the Night”, „I Love Being Here with You”, „Between the Devil and the Deep Blue Sea”, „Something’s Gotta Give”, „So Many Stars, Takin’ a Chance on Love”, ”Get Out of Town”, „Stardust”, „Where or When”, „Lady Be Good” és a ráadás, amit még az is ismert, aki csak a Benkó Dixielandre járt: „Somebody Loves Me”. De éppen emiatt kell hozzátennem, hogy a legjobb arranzsok működtek, igazolva azt, amit az „iskolázottabb” jazzkedvelők jól tudnak: nem a „mi” hanem a „hogyan” a lényeg. A zenekarvezető, Kollmann Gábor (aki éppen születésnapját ünnepelte) és maga a nagy amerikai díva is elmondta olykor, hogy ez vagy az a szám Sal Nistico, Bill Holman, Stan Kenton vagy Nelson Riddle hangszerelésében hangzik el. Azt meg pláne csak a 20 éves zenekar tagjai tudnák elmesélni, hogy miként sikerült ezt így összehozni, mert

az egész úgy szólt, mintha Monheit és a BJO egy világkörüli turné egyik állomásán játszana nálunk, olyan összeszokott, kifogástalanul „klappoló” produkció szólt a koncert valamennyi percében.

Nagyon nehéz felidézni ennek a monstre koncertnek minden részletét, hiszen ilyen mennyiségű tétel esetén éppen elég nehézséget jelentett egyáltalán a feljegyzések készítése is. Mindenesetre nem kell bizonygatnom a big band szólistáinak elképesztően remek játékát, amely észrevehetően a díva tetszését is elnyerte. Nem is beszélve a ritmusszekció kifogástalan kíséretéről, megérdemlik neveik felsorolását: Juhász Attila zongora, Birta Miklós gitár, Hárs Viktor bőgő és Serei Dániel dob. (Mind a négyüknek volt szólózásra is lehetősége.)  De a fúvósokról se feledkezzünk meg: trombitaszólókat hallhattunk Koós-Hutás Árontól és Pecze Balázstól, a szaxofonkórusból pedig Kollmann Gábortól és Zana Zoltántól. Ha bárkit kifelejtettem volna, akkor elnézést kérek! Érdekes, hogy harsona-szóló nem volt műsoron. Egyébként négy trombita, négy harsona, öt szaxofon (és váltóhangszerek), valamint a négyfős ritmusszekció építette fel a zenekart.

Azért egy kis negatívummal is előmerészkedem. Miss Moheit igazi amerikai sztárhoz méltóan minden – számunkra olykor furcsa – külsőséget bevetett a nyelvöltögetéstől, a hajzuhatag hátravetéséig, az erotikus nyújtózkodástól a felesleges gesztikulációkig. Pedig minden teátrális viselkedés nélkül is egy remek hangú, minden jelentős vokalista adottságával rendelkező énekesnőt ismerhettünk meg, a dívaság minden előnyével, beleértve a csillogó kék kosztümöt, a magabiztos fellépést, a könnyed és rutinos konferálást is. Igazán élvezettel hallgathattuk sajátos, modern hangvételben azokat a kifejezetten régi jazz standardeket, amelyeket már oly’ sokan, többek között Ella Fitzgerald (aki Jane-nek is első számú kedvence) adott elő évtizedeken keresztül.

Annak igazolására pedig, hogy a számunkra furcsa „dívaság” elsősorban a show része, elmondanám, hogy a koncert után a színfalak mögött egy kedves, közvetlen hölgyet ismerhettem meg, aki nemcsak szívesen dedikálta lemezeit, de érdeklődéssel tekintette meg a róla írott cikkeimet is, mert kiderült, hogy pár perccel korábban éppen David Benoit-val beszélt.

Összefoglalva: csak elismeréssel szólhatunk a Müpa műsorpolitikájáról, mert egymás után hozzák el a magyar közönség számára napjaink legfontosabb előadóművészeit. Ezt éreztük ezen a jazz hétvégén is, és ezt látjuk a következő hetek-hónapok koncertnaptárját böngészve!

Fotók: Müpa Budapest/Kotschy Gábor
Müpa, 2019. május 4.