1958-ban az Esquire magazinnak bedolgozó fotós, Art Kane elhatározta, hogy a Harlem 17-es keleti körzetében, a 126. utcában korának legnagyobb jazz-zenészeiről csoportképet készít. Ötvennyolcan fogadták el felkérését, “55 cats and 3 chicks”, és rendeződtek el az instrukciók szerint a 126. utca az Ötödik és a Madison Avenue közötti szakaszán kiválasztott ház előtt. 1958. augusztus 12-én délelőtt 10 órakor elkészült az „A Great Day in Harlem”, amely az Esquire 1959 januári számában jelent meg. A képre ötvenheten kerültek, a nagyszerű zongorista, az 1897-ben született Willie „The Lion” Smith, elfáradt az álldogálásban, és a szomszédban ült, amikor Kane exponált.

Az azóta kultikussá vált fotó történetéről Oscar-jelölt dokumentumfilm készült, és központi eleme Steven Spielberg Tom Hanks főszereplésével forgatott Terminál című filmjének is, melyben Benny Golson sajátmagát játszva adja a film főhősének apja által évtizedek során, a képen szereplőktől begyűjtött autogramok utolsó, hiányzó darabját. A Terminál 2004-es bemutatásakor az ötvenhétből még nyolc, míg mostanra mindössze két élő tagja maradt a legendás fotónak, Benny Golson (†) és Sonny Rollins.

Art Kane, 1995-ben meghalt, rá egy évre, 1996-ban Gordon Parks újból a helyszínre hívta a még élőket, és az eredeti beállításban készített róluk felvételt. Golson is természetesen az 1958-ban elfoglalt helyén, a lépcsőn áll fehér zakóban.

Philadelphiában, 1929-ben született Benny Golson zongorázni kezdett, de minden megváltozott, amikor a városban fellépő Lionel Hampton zenekarában meghallotta Arnett Cobb tenorszaxofon játékát. Szülei teljesítették kívánságát, megkapta a kinézett hangszert, és a középiskolában már olyan ígéretes fiatalokkal játszott együtt szaxofonjával, mint John Coltrane, Red Garland, Jimmy Heath, Percy Heath, Philly Joe Jones és Red Rodney. Golson 1947 és 1950 között Washingtonban, a rangos Howard Egyetemen folytatta tanulmányait. Friss diplomásként elsőként 1951-ben Bull Moose Jackson hívta zenekarába, ahol régi középiskolai barátja, Philly Joe Jones dobolt, és az itt újonnan megismert Tadd Dameron zongorázott. A Bop egyik meghatározójává vált Dameron két évvel később, a Prestige kiadónál 1953-ban megjelent „A Study in Dameronia” lemezén Golson a trombitás Clifford Brown, Idrees Sulieman, a harsonás Herb Mullins, az altszaxofonos Gigi Gryce, a baritonos Oscar Estell, az egykori iskolatársak közül a korszak szintén ikonikussá vált bőgőse, Percy Heath, és dobosa, Philly Joe Jones összetételű zenekarban játszhatott. A formáció élete, ahogy a későbbi lemezeire is zseniális muzsikusokat megnyerő, 48 évesen rákban elhunyt Dameron élete is, rövid volt. Golson 1954-től egy ideig Johnny Hodges „Earl Bosti”c nagyzenekarában játszott, 1956 júniusában csatlakozott Dizzy Gillespie, majd 1958 februárjától Art Blakey „Jazz Messengers” zenekarához. Gillespie nagyzenekara részére hangszerelt is, játékát pedig olyan legendás felvételek őrzik többek között, mint az 1957-ben megjelent „Birks’ Works” és a „Dizzy Gillespie at Newport”. A „Messengers” korszakból az „1958 - Paris Olympia” koncertlemez, és a még abban az évben kiadott „Moanin” jazztörténeti szempontból is mérföldkőnek számít. Közben számos korszakot meghatározó zenész albumain találkozhatunk vele, de Golson saját, Art Farmer trombitással és Curtis Fuller harsonással „Jazztet” néven alapított formációjával is történelmet írt. Az 1960-ban megjelent „Meet the Jazztet” című bemutatkozó lemezüket a neves kritikus, Scott Yanow a hard bop egyik klasszikusának titulálta. Az 1956-1960 közötti időszakban Golson olyan szerzeményekkel gazdagította a világ jazz repertoárját, mint az "And You Called My Name" (1954), a "Stablemates" (1955), a "Whisper Not" (1956), az "I Remember Clifford" (1957), "Just by Myself" (1957), az "Are You Real?" (1958), a "Blues March" (1958), a "From Dream to Dream" címen is ismert "Park Avenue Petite", (1959), az "Along Came Betty" (1959), és a "Killer Joe" (1960).

1960-as évek végétől a 1970-es évekig Golson jószerivel eltűnt a koncerttermekből, és lemezeket sem nagyon készített. Kimagasló komponista és hangszerelő tehetségére a filmes és a televíziós producerek is felfigyeltek. Filmekhez, és a legnagyobb televíziós társaságok sorozatihoz írt zenét, ezek közül a 222. szoba, a M* A * S * H, az Ironside, a The Partridge Family és a Fuss az életedért a hazai nézőknek is ismertek lehetnek. Szerencsére a biztos anyagi hátteret megteremtve, újra kedvet érzett a koncertezéshez, és a lemezkészítéshez. Feltámasztotta a „Jazztet” formációt, és Art Farmer, Curtis Fuller, valamint Mickey Tucker, Ray Drummond, és Albert Heath közreműködésével az 1983-as „Moment to Moment” című lemezével ismét magára vonta a jazzvilág figyelmét. Az ezredforduló környékén megjelent két egymást követő lemeze az egykori zenésztársak, barátok emlékére írt „Remembering Clifford”(1998) és a „This Is for You, John”(2000) Golson legjobb munkái közé sorolható.

A visszatért, és világkörüli turnékat is bátran bevállaló Golson 80 évesen hazánkba is eljutott. 2009. szeptember 4-én a 38. Debreceni Jazznapokon adott koncertje a fesztivál szenzációja lett. Hat évvel később, a Modern Art Orchestra tízedik születésnapján, 2015. december 18-án, a Zeneakadémián a MAO az ő és Randy Brecker vendégszereplésével ünnepelt. Golson koncertezési kedve 90 évesen sem lanyhult, május 20-án a spanyol Ourense városából indult turnéja során, kétnaponként fellépve, a portugál Lagos, majd Amszterdam, Mainz, Bécs és Hamburg után Budapestre érkezett, és a 90 éves Benny Golson 2019. június 3-án, a „Világsztárok a Budapest Jazz Cubban” sorozat vendégeként két egymást követő, feledhetetlen koncertet adott.

Isten veled Benny Golson!

1929. január 25.  –  2024. szeptember 21.

Fotó: Somogyvári Péter, Art Kane
Forrás: www.bennygolson.com