Golson a jazz egyik nagyformátumú tenorosa. Mint a címben írtam: „nagy idők tanúja”, de volt is rá ideje, hiszen januárban töltötte be 90. életévét. Csak a legfontosabbakat említve vele kapcsolatban: a 40-es évek elején(!) Lionel Hampton zenekarának trombitakórusában olyan ikonikus figurák voltak a társai, mint Clifford Brown, az ifjú Quincy Jones és későbbi nagyhírű partnere Art Farmer. Aztán tagja lett Art Blakey akkori szenzációt jelentő Jazz Messengers együttesének. Ezt követően hozták létre az Art Farmer - Benny Golson Jazztetet, amely aztán éveken át óriási sikerrel szerepelt koncerteken és lemezeken egyaránt. Közben persze Golson is és Farmer is saját karriert épített fel. Golson kvartettjeivel járta a világot, mint teszi ezt ma is, de a legváltozatosabb projektekben dolgozott az idők során. Tudni kell róla, hogy nemcsak nagy tudású hangszeres zenész, de kiváló zeneszerző és hangszerelő is.

Jómagam egyszer voltam olyan szerencsés, hogy a Zeneakadémián vendégszereplő Golsonnal találkozhattam és beszélgethettem az öltözőjében. A MAO meghívására ő és Randy Brecker voltak a big band szólistái, és amikor Golson befejezte a szereplését, de a koncert meg nem ért véget, bejutottam hozzá és dedikálta összes birtokomban lévő CD-jét. Szemlátomást imponált neki, hogy ismerem pályáját, híres szerzeményeit, és Art Farmerről is szó esett, hiszen ő hosszasan élt Európában, így magam is találkozhattam vele többször is, Budapesttől Prágáig. Most is sikerült bejutni hozzá, ezúttal LP-ket vittem, amiket készségesen dedikált és hosszasan tanulmányozta őket. Látszott, hogy ő (is) többre becsüli a régi nagylemezeket, mint a kis korongokat.   

De mi is történt a hétfő esti 7 órai koncerten még a dedikálás előtt? Először is a veterán muzsikus alig ismert fiatal kísérettel járja a világot, hasonlóan Lee Konitz-hoz, akinek négy-öt évtizeddel fiatalabb zenésztársait ismerhettük meg. Nos, Golsonnál is a francia Joan Monné /Bonillo/(1968) zongorázott, az Uruguay fővárosában, Montevideóban született  Ignasi /”Nacho” María/ González(1982) bőgőzött és Jo Krause dobolt. (Hát ez már nem a Tommy Flanagan, Ron Carter, Art Davis felállás, az biztos.)  Szóval itt is volt néhány évtized a „sztár” és a kísérete között. És bizony a trió játékával kapcsolatban is nyugodtan elmondhatom, hogy ilyen színvonalú játékot nemhogy az élvonalbeli hazai jazzelit, de még a második vonal is könnyen teljesít. Még talán a bőgős volt a legjobb, a zongoristának is volt néhány szépen felépített szólója, de a dobos messze alulmúlta a „világsztárok” kategóriát. Sajnos Golson is „hozta” a 90 évét, szereplése téma bemutatására és egy-egy rövid szólóra szorítkozott, emellett a számok közötti mesélésben merült ki. Tény, hogy nagy élvezet volt hallgatni a „nagy idők tanúját”, barátjáról Clifford Brownról, a rendkívül tehetséges „Brownie”-ról, aki mindössze 25 éves korában halt meg egy szörnyű autóbalesetben 1956 nyarán. De ugyanígy sokat mesélt a többi eljátszott melódia keletkezésének történetéről is. Megtudhattuk például, hogy az ”I Remember Clifford” c. számának mintegy 500 különféle felvétele készült, először Lee Morgan, majd Dizzy Gillespie, harmadikként Donald Byrd vette lemezre. Azért az összesen legalább 20 perc „mese”, kicsit soknak bizonyult a szűk másfél órás koncertidőből, nem is említve, hogy a trió Golson nélkül adta elő az „All the Things You Are” c. kicsit már „agyonjátszott” standardet, minden különlegesség nélkül. Az eljátszott melódiák közül kettő volt Clifford Brown szerzemény (a koncertindító Joy Spring és a Tiny Capers), a többi pedig Golson leghíresebb, időközben a műfaj legnépszerűbb standardjeivé vált kompozíciói voltak: a „Whisper Not”, az „I Remember Clifford”, az „Along Came Betty” és a ráadásként előadott „Blues March”.

De minden apró kifogás dacára csak köszönni lehet a BJC-nek azt a következetes munkát, hogy lehetővé teszi számunkra a világ vezető jazzművészeinek megismerését, nem ritkán esetleg a 24. órában. És teszik ezt elfogadható árakon. Nem is említve, hogy mennyivel meghittebb egy klub emberi méreteiben hallgatni a „nagyokat”, mint egy rideg előadóteremben – borsos árak mellett.

Szóval: tessenek koncertekre járni, mert az élőzenét semmi sem képes pótolni!

Fotó: Irk Réka