fbpx

Stephan Micus – Winter’s End

2021. augusztus 22.

Rövid, személyes megjegyzéssel kell kezdenem: amikor nemrégiben a kezembe került Stephan Micus új lemeze, némileg meglepődtem: azt hittem, már visszavonult. Utoljára a 80-as évek végén hallgattam a zenéit ECM-nagylemezekről, azóta elvesztettem a nyomát, s régi lemezeit se hallgattam újra. Három évtizede, fiatal felnőttként bizony elvarázsolt a német muzsikus egyszemélyes egzotikus világzene-együttese, különösképp a The Music of Stones album (1986), melyen – kissé egyszerűsítő fogalmazásban – köveket ütögetett az ulmi katedrálisban, és mi, hallgatók hol harangoknak, hol kő xylofonoknak, hol pedig egyszerűen csak rezonáló köveknek hallottuk, ami szólt.

Első hallásra egy német kreálta zen-zenének hittem, amit hallok – jelen esetben egy katolikus templomban –, de később rájöttem, hogy Micus zenéje bonyolultabb képlet: nem japán monasztikus zene – ahogy azt egy német elképzeli, hanem intellektuális európai zene, melyben (főleg más akkori lemezein) eredeti és preparált afrikai és ázsiai hangszerek arzenálját működteti öntörvényűen, megalkuvások nélkül.    

Micus – tájékozódok az interneten – az elmúlt évtizedekben se tétlenkedett. A Winter’s End a huszonnegyedik ECM-albuma, egy újabb lépés előre a megkezdett úton. Ma is egyszemélyes zenei univerzum az övé. Módszere változatlanul az egzotikus hangszerek gyűjtése, kiismerése és beépítése friss zenei elképzeléseibe. A mostani lemezen a chikulo az egyik újdonság – rögtön a lemez elején megismerkedhetünk vele (Autumn Hymn), de később is visszatér (Black Mother). Ez egy mindössze négy hang kiadására képes mozambiki basszusxylofon, melyet az ottani idiofon timbila-zenekarok alkalmaznak. Az Oh Chikulo négy efféle mozambiki hangszer együttjátékára épül. A másik most először alkalmazott hangszere egy közép-afrikai tongue drum (egy fadoboz, „nyelvekkel” a tetején). Ezeken kívül a régi hangszerparkot is aktivizálja tizenkét számos idei albumán: játszik kalimbán, tibeti cintányérokon, perui charangón, japán bambusz nohkan harántfuvolán, melyet a nó színházban használnak, gambiai hárfán (sinding) és sok más hangszercsodán. Zenéjének egyik titka a sehol máshol nem hallható hangszerpárosításokban rejlik. Úgy bánik hangszereivel, mint egy kísérletező kedvű mesterszakács az egzotikus ízek úttörő kombinálásával. Nézzük például a kicsit melankolikus atmoszférájú Southern Stars-t. Itt négy charango (az Andok lakói között használatos kis húros hangszer), öt suling (indonéz bambuszfuvola, mely gamelán-zenekarokból lehet ismerős), egy sinding-hárfa és két nay (ősi egyiptomi eredetű fuvola) szerepel együtt. Dél-Amerika, Észak-Afrika és Délkelet-Ázsia hangjai találkoznak teljesen egyedi variációkban.

A zeneileg rendkívül változatos Winter’s End egyik legemlékezetesebb felvétele a The Longing of the Migrant Birds – ebben a táncritmikát alkalmazó számban nem is annyira az alapot adó három tongue drumra és a két chikulóra, hanem a hipnotikus erejű, férfikórust idéző spirituális énekre figyelünk, mely megejtő szépségével az utazás témájának egyik variánsa. Párdarabja a szintén remek Sun Dance tizennégy férfihang-rétegre, de talán kevésbé spirituális aurával.

Anno talán mégse lőttem teljesen mellé azzal, hogy zen-zenének hallottam az ulmi lemezt, mert a Winter’s End kísérő füzetének első oldalán rögtön ott találjuk Murakami Kidzsó japán költő (Kosztolányi és Babits kortársa) ars poetica helyett idézett haikuját, mely szerint hiába van út, a gyerek mégis a hóban gyalogol. S ehhez már Micus teszi hozzá, hogy szerinte a zenész (és általában a művész) akkor tudja megőrizni és megújítani teremtő erejét, ha bizonyos értelemben megmarad gyereknek, aki dehogyis a kemény és száraz aszfaltot választja, amikor a hóban is gázolhat. Micust két, tizenkét húros gitárján előadott számban is megihlette a rövid japán vers (Walking in Snow, Walking in Sand). A költeményben ugyanakkor nem nehéz felismerni Micus zeneszerzésének és előadásainak „mását”. Metaforikus értelemben e két szám a saját művészi út járásának affirmációja. A gyűjtemény egésze pedig az utazás ősi jelképével él: a kezdő Autumn Hymn-től a lemez végére megérkezünk a Winter Hymn-ig, vagyis az utazás nemcsak térben, hanem időben is történik, s inkább körkörösen, mintsem egyenes vonalúan előre, ahogy azt az évszakokon is megfigyelhetjük. Az egymásra következő lemezek szintén utazást sejtetnek, mindig újabb hangszereknek és benyomásoknak a régebbiekhez kapcsolásával.

Amikor nyugati zenészek egzotikus keleti hangszerekhez nyúlnak, legtöbbször kitanulják az illető hangszer megszólaltatásának titkait, majd igyekeznek „autentikusan” játszani, gyakran nyugati zenei környezetben. Ennek az iránynak is lettek jelentős művészi eredményei, Don Cherrytől John Handyig, de Stephan Micus, ha úgy tetszik, épp az ellenkező utat járja. Nem-mimetikus zenéket ír/ad elő: nem egy sajátos távoli zenekultúrát utánoz saját eszközeivel, hanem elképzeléseihez idomítja más kultúrák akusztikus hangszereit, alkalmasint újjáépítve, áthangolva azokat, gyakran pedig „nem rendeltetésszerűen” szólaltatva meg őket. Ugyanezt teszi talált tárgyakkal is, például vízzel hangolt virágcserepekkel. Énekstílusa, legalábbis az, amikor értelmetlen hangokat, nem létező szavakat-mondatokat rögtönöz, ugyancsak páratlan volt a maga idejében, de évekkel később mások divatba hozták. A Winter’s End arra ösztönöz, hogy jobban megismerjük Micus terebélyes életművét, mely minden jel szerint a világzene vagy az etnojazz egyik alapképletét nyújtja a maga különleges planetáris polifóniájával, ahol a hangszerek és gesztusok elveszítik nemzeti jellegüket/jelentőségüket egy nomád zenész kezében.  

 

ECM, 2021

 

  1. Autumn Hymn
  2. Walking In Snow
  3. The Longing Of The Migrant Birds
  4. Baobab Dance
  5. Southern Stars
  6. Black Mother
  7. A New Light
  8. Companions
  9. Oh Chikulo
  10. Sun Dance
  11. Walking In Sand
  12. Winter Hymn

 

Közreműködik:

Stephan Micus: chikulo, nohkan, gitár, tongue drum, ének, kalimba, sinding, charango, ney, sattar, tibeti cintányérok, suling