fbpx

Lemezajánlók

Néhány hónapja Jakob Bro legutóbbi lemezéről írva hoztam szóba az ECM-nél észlelhető művész-utánpótlási hiátust, illetve azt, hogy „egy olyan modernista, vagyis a jazz és a posztjazz tipikusan mai megnyilvánulásaira érzékeny kiadó, mint amilyen Manfred Eicheré, úgy tűnik, mind kevésbé lehet meg a label esztétikáját pregnánsan kifejező gitáros nélkül.”

A Blue Note lemez új kiadványa kiválóan alkalmas régi viták feltámasztására: meddig tekinthető egy előadás puszta feldolgozásnak és mettől számít kreatív új zenének? Milyen legyen a jó átdolgozás: hűséges az eredetihez, vagy épp fordítva, alaposan térjen el attól? Továbbá: mi különbözteti meg a jazz eltemetett vagy már mások által felszínre hozott kincseit alapanyagnak használó úttörő albumokat az egyszerű kompilációktól? Mit jelent az autenticitás a mai jazzben? S ha ezeket a problémákat valakinek sikerült végre tisztáznia magában, ott van még az az állandóan újra felbukkanó kérdés, jó irányba tart-e a mai jazz, illetve a legalább ennyire megosztó másik felvetés: a rap, a drum’n’bass, a hip hop, a downtempo/trip hop, a kortárs R&B, valamint a smooth jazz, a nu jazz, a world music, az electronica és a különböző lounge zenék korában érdemes-e még egyáltalán egy műfaj határairól beszélni, s ha igen, hol tanácsos meghúzni azokat. 

Jazzkritikus kollégám és régi barátom nemrégiben ugyanezen az oldalon fejtette ki, Pengő Csaba szólólemeze kapcsán, hogy „Nem túl gyakoriak a jazz világában a bőgős vagy basszusgitáros szólólemezek. Ezer oka van ennek, de legfőképpen az, hogy a bőgőnek és a basszusgitárnak társas közegre, partnerekre van szüksége, ez mindkét hangszer jellegéből és alapvető funkciójából is következik.” 

Rebellion(S)

2022. január 06.

A hangszertokba helyezett hangosbeszélő fotója a borítón világos metafora a zenészek szándékáról. A muzsikusok Amerikában gyakran felvállalták a társadalom válságos időszakaiban kritikus véleményük megfogalmazását John Coltrane-től Bob Dylanig, Zappától Joel Rossig hosszú a lista, legutóbb itt Immanuel Wilkins Omega albumának bemutatásakor került szóba. Európában ez kevésbé acélos jelenség, ezért is szólt akkorát: a BMC lemeze az Academié Charles Cros értékelése szerint a legjobb tíz album közé került.

Nyilván örök kérdés a jazz világában, hogy merre tart a műfaj, milyen fejlődési pályát jár majd be, várhatóan.

Nem lenne etikus eljátszanom az objektív, pláne a szigorú kritikust, tehát nem is törekszem rá - maradjunk a rovat címénél: lemezajánló, merthogy kedvcsináló sorokat írtam egykori tanítványom, immár másfél évtizede (ragyogó!) kollégám friss albumáról. Kár lenne tagadni, örömmel tettem, hisz mindig is távol állt tőlem az az aggodalom, melyre egy sanda szándékú “szakíró” próbált minket, érettebb kollégákat ráébreszteni, mondván: itt vannak a tehetséges fiatalok, no, most aggódhattok, felköthetitek a… Sajnáltam szegényt, szerettem volna megismertetni vele azt a boldog érzést, amit az egykori tanítványok sikereiről értesülve élek át, vagy amikor új lemezükkel megajándékoznak, vagy épp (ld. “túltett mesterén”) valamelyik szavazói listán megelőznek.

Ahogyan ezt már gyakran tapasztaljuk az elmúlt évtizedek során, a nagy lemezkiadók „raktárkészleteiből”, sőt olykor más forrásokból is évtizedekkel korábban felvett szenzációs zenei „anyagok” kerülnek elő. Szerencsére a CD-kiadás hajrájában még sürgősen publikálják is őket, hiszen ezek az archív felvételek különleges érdeklődésre számíthatnak a jazzrajongók részéről. Ilyen az éppen 60 éve a Blue Note akkori nagy sztárzenészének Art Blakey-nek és Jazz Messengers néven elhíresült együttesének most előkerült felvételsorozata.

Találó ez a cím, hiszen a jelenlegi jazz-színtéren a férfi énekesi kategóriában alighanem Gregory Porter a No. 1 és még mindig emelkedőben van. A füles sapkás jazzikon lemezei nagyon népszerűek, de szerencsé(nk)re három alkalommal is láthattuk hazai színpadon: a Veszprémfeszten, a Müpában és a MoMSport színpadán is.

Nemcsak érdekes, de fontos lemez is Oláh Kálmán és a lengyel trombitás közös CD-je, az idehaza megjelent Mosaics. Végtelenül elegáns, a nagyobb drámai fordulatoktól és dinamikai kitörésektől mentes, higgadt, mégis izgalmas zene hallható rajta. 

Még a covidkorszak előtt jelent meg ez a lemez, de egy különleges aktualitás adja, hogy most mutassuk be. Mary Stallings december 9. és 12. között a Dizzy’s Club színpadán lép fel, és Emmet Cohen triója kíséri, aki a modernkori jazzreneszánsz legimpulzívabb zongoristája. Hogy miért, azt az Emmet Place című zseniális sorozatában (nemrég pedig a BJC-ben is) megmutatta.