A „Vakrepülés”, azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által meghonosított zenehallgatási próba, illetve játék. A „Vakrepülés”-ben részt vevő jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a felvételeken hallható muzsikusokat beazonosítania. Az értékelés hagyományosan csillagokkal (*) történik. Az öt csillagos felvétel kiváló, az egy csillagos értékelhetetlenül rossz. A játékot megelőzően a muzsikus semmilyen információt sem kap az egyes zeneszámokról.

Mohay András 1978-ban született Budapesten. Zenei tanulmányait tízévesen kezdte a X. kerületi állami zeneiskolában klasszikus ütőhangszer szakon. Tinédzser évei elején ismerkedett meg a jazzel, középiskolai tanulmányai mellett az MZTSZ zenei stúdiójában tanult immáron dobfelszerelésen Jávori Vilmostól. Érettségi után felvételt nyert a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazzdob tanszékére, ahol főtárgytanárai Kőszegi Imre és Nesztor Iván voltak. 2003-ban diplomázott. Játszott a hazai jazzélet meghatározó alakjaival, többek között Szakcsi Lakatos Bélával, Vukán Györggyel, Oláh Kálmánnal és Tony Lakatossal, dolgozott a Budapest Jazz Orchestrával, valamint Tűzkő Csaba szeptettjével. Több neves külföldi művésszel is volt alkalma színpadra lépni, köztük volt Chico Freeman, Erik Truffaz, Rosario Giuliani, Peter King. Szerepelt számos hazai és európai fesztiválon - Angliában, Oroszországban, Belgiumban, Csehországban, Romániában.

A Vakrepülés felvétele 2011. május 16-án készült. Összeállította és szerkesztette Máté J. György.

Mohay András 2014. július 27-én meghalt egy közúti balesetben. E hat évvel ezelőtti cikk újraközlésével szeretném megidézni emlékét.

ART BLAKEY: The Song Is You (az In This Korner című lemezről, Concord, 1978. Blakey: dob; Valery Ponomarev: trombita; Robert Watson: altszaxofon; David Schnitter: tenorszaxofon; James Williams: zongora; Dennis Irwin: bőgő).

(Néhány taktus után:) Art Blakey. A felvétel valamikor a nyolcvanas években készülhetett. A számot viszont sajnos nem ismerem. (A szám címének elhangzása után:) Akkor mégiscsak ismerem, az arrangement volt idegen. Nincs ötletem az altszaxofonosra. Bobby Watson lenne? Nagyon szeretem Art Blakeyt, ő a modern dobolás ősatyja. Nagyon jó combozenész, de nagyzenekari muzsikusnak is elsőrangú volt. Végig megmaradt a játékában az erős swing-érzés, még abból az időből, amikor Billy Eckstine nagyzenekarában dolgozott. Mellesleg a saját zenekarát is évtizedeken át összetartotta, és olyan kiváló zenészeket alkalmazott benne, mint Lee Morgan vagy Freddie Hubbard. Az 50-es évek közepétől halála napjáig dolgozott a Jazz Messengersszel. Viszont a hangszereléseket soha nem ő írta.

IDRIS MUHAMMAD: Kabsha (a Kabsha című lemezről, Evidence, 1994. Muhammad: dob; George Coleman: tenorszaxofon; Ray Drummond: bőgő).

(A szám közben:) Ez egy 6/4-es blues-kör. Kicsit afrósan hangzik. A szaxofonosra nincs ötletem. Idris Muhammad a dobos? A szaxofonos esetleg Pharoah Sanders, de őt annyira nem ismerem. (George Coleman nevének elhangzása után:) Muhammad New Orleans-i dobos. Őt is nagyon szeretem. Az all-around jazzdobosok egyike, sok soul-felvétele is van. Ez a stílusgazdagság erősen jellemzi a New Orleans-i dobosokat. Gondoljunk csak Ed Blackwellre, aki Ray Charles-zal is készített felvételeket. Egyszer volt alkalmam beszélgetni Muhammaddal. Avignonban történt, akkor épp Ahmad Jamal zenekarában kísért. Nagyon kedves, közvetlen ember. Persze én is nagy tisztelettel közeledtem hozzá, sokat kérdeztem a New Orleans-i dobolásról.

MICHAEL CARVIN: The Camel (a The Camel című lemezről, SteepleChase, 1975. Carvin: dob; Cecil Bridgewater: trombita; Sonny Fortune: altszaxofon; Ron Burton: zongora; Calvin Hill: bőgő).

(A szám közben:) Itt egy latin groove megy, de érdekesen variálja a dobos. A trombitás nem Woody Shaw? Billy Hartra vagy Victor Lewisra tippelek. Ha nem ők, akkor szabad a gazda. (Michael Carvin nevének elhangzása után:) Azt hiszem, New York-i dobos, ott él. De stílus alapján nem ismertem volna fel. Tetszett, amit játszott.

LEON PARKER: Epistrophy (az Above & Below című lemezről, Epicure, 1994. Parker: dob; Ugonna Okegwo: bőgő; Adam Cruz: ütőhangszerek; Mark Turner: tenorszaxofon).

(A szám közben:) Afro 6/8-os lüktetés. Egy Monk-szerzemény. Hallok hátul, nagyon lekeverve, egy congát is. Érdekes dolgok történnek itt a szám közben. A bőgő például átment duplába. A dobos, gondolom, a fiatalabb generációba tartozik. Egyelőre nincs nagyon ötletem. Picit Jeff Ballard triójára emlékeztet a játék, ahol Mark Turner volt a szaxofonos. Leon Parker lenne? Extrém alakításai voltak. Kiállt például a színpadra egyetlen cinnel kísérni egy zenekart. Vagy egyszerűen otthon hagyta a lábcint. Minimál-felszerelésekkel szeretett kísérletezni. Utoljára néhány évvel ezelőtt hallottam róla, akkor Jacky Terrassont kísérte. Egyébként ezen a felvételen se használt lábcint. Szívesen megkérdezném egyszer, miért kezeli ennyire mostohán a dobfelszerelésnek ezt a hagyományos darabját.

ANDREW CYRILLE: E-Squat (az X Man című lemezről, Soul Note, 1994. Cyrille: dob; James Newton: fuvola; Alix „Tit” Pascal: gitár; Anthony Cox: bőgő).

Nem biztos, hogy ismerem ezt az avantgarde szellemű fuvolistát. Nagyon élvezem a seprűzést, de ebből nagyon nehéz kitalálni, ki a dobos. Gyakran épp a tányér árulja el, ki ül a dobszerelés mögött. (Andrew Cyrille nevének elhangzása után:) Túl straight volt ez a szám azokhoz képest, amiket ismerek tőle.

LOUIS HAYES: Rip De Bloom (a Louis Hayes Quintet című lemezről, Vee Jay, 1960. Hayes: dob; Yusef Lateef: tenorszaxofon; Nat Adderley: kornett; Sam Jones: bőgő; Barry Harris: zongora).

(A szám közben:) Talán Kenny Clarke? Az biztos, hogy nem Roy Haynes. És nem Max Roach, nem is Philly Joe Jones. De a kortársuk. Jó bebop-feelingje van. Nem akarok mellétrafálni. Tény, hogy furán szólt a dob, a tamoknak valahogy hosszú hangja volt. Ez egyébként Haynes-t is jellemezte. Louis Hayes? Ő detroiti dobos, akárcsak Elvin Jones, akit fiatalon állítólag árnyékként követett a klubokba. Cannonball Adderley valamelyik lemezén talán hamarabb kitaláltam volna, hogy ő játszik.

MARILYN MAZUR: Rainbow Birds, part IIb (a Future Song című lemezről, veraBra, 1992. Mazur: ütőhangszerek; Aina Kemanis: ének; Nils Petter Molvaer: trombita; Elvira Plenar: zongora; Klavs Hovman: bőgő; Audun Kleive: dob).

(A szám közben:) Lehetne esetleg Airto Moreira. Férfi az illető? (A nemleges válasz után:) Ha nem, akkor Marilyn Mazur. Nem nagyon ismerem, csak Miles Davisnél találkoztam a nevével. Nem az én világom ez a zene, de a maga nemében jó volt.

DANIEL HUMAIR: Suite Eolienne (az Humair-Jeanneau-Texier című lemezről, Owl, 1979. Humair: dob; François Jeanneau: szaxofonok; Henri Texier: bőgő).

(A szám közben:) Nagyon ismerős a tenorozás, de nem ugrik be hozzá a név. A bőgős nem Dave Holland? Olyan a soundja. Hallok egy pedálos, hangolható állótamot benne, ami érdekes, egykor divatos hangszer volt, Jack DeJohnette is használt ilyet. De már hallom, hogy nem ő játszik. Vannak a dobosnak kütyüi is, apró cintányérok, meg minden. (Miután kiderült, hogy francia zenekar:) Humair? Én csak régi felvételeket ismerek vele, ahol például Dexter Gordonnal játszik, ez ahhoz képest nagyon modern felfogású dobolás volt, ezért is merült fel bennem Jack DeJohnette neve.

BUDDY RICH: Rangeelā (a Rich à la Rakha című lemezről, BGO, 1968. Rich: dob, dholak; Alla Rakha: tabla; Paul Horn: fuvola).

(Néhány taktus után:) Alla Rakha. Nagyon jó dobolás, de nem ismertem eddig ezt a felvételt. Joe Morello talán? Róla tudom, hogy foglalkozott indiai zenével. A dobsoundról Buddy Rich jut az eszembe. Alla Rakha Ravi Shankar tablása volt, ő Zakir Hussain híres ütősjátékos édesapja.

RALPH PETERSON: Jackie-ing (a The Fo’tet Plays Monk című lemezről, Evidence, 1997. Peterson: dob; Belden Bullock: bőgő; Bryan Carrott: vibrafon; Steve Wilson: szopránszaxofon).

Ez egy New Orleans-groove. Ismét a fiatalabb generációból valaki. Dave Hollandnek volt ilyen zenekara: vibrafonnal, de harmóniahangszer nélkül. Szerintem Jeff „Tain” Watts lehet. Kínai cineket is használ. És alkalmaz olyan fogásokat, mint Al Foster, de nem róla van szó. Ez egy lábcin-nyitogatós módszer, Foster halkabban üti meg a hangszert. Csak annyit tudok, hogy egy Monk-számot hallottunk.

(A cikk eredetileg a Fidelio online változatában jelent meg 2011. június 10-én.)