Annál is érdekesebb a hárfa használata afro-amerikai művészek kezében, mivel (legalább) három olyan hírességről jegyezte fel a jazztörténet, hogy kifejezetten eltanácsolták őket a klasszikus zenei pályától: Sarah Vaughan, Nina Simone és Ron Carter. Szerencsére ez már a múlt… Miss Younger a zene minden területén működik, emellett egyetemeken oktat és tart kurzusokat, közéleti tevékenységet folytat stb.

Érthető, hogy annakidején az 50-es évek második felében mekkora szenzáció volt az ugyancsak fekete-amerikai művésznő, Dorothy Ashby fellépése. Az is kedvezett a nem klasszikus zenét művelő hárfaművészeknek, hogy az akkoriban rendkívül foglalkoztatott nagyzenekarokban is alkalmazták őket. Ilyen volt Nelson Riddle zenekara, amely olyan kiemelkedő énekesekkel készített számos lemezt, mint Sarah Vaughan, Frank Sinatra vagy Nat King Cole. A közelmúltban Deborah Henson-Conant tevékenysége volt valamelyest ismert mifelénk. Az is az érdekes zenei események közé tartozott, amikor egy kolumbiai férfi hárfaművész, bizonyos Casper Reardon készített duó felvételeket Hiromival, a neves japán zongoristával.

Most tehát itt van a 38 éves, hihetetlenül sokoldalú fekete amerikai hölgy, Brandee Younger, aki igazi stílusakrobata. Otthonosan mozog a jazz és a klasszikus zene mellett, az R&B, a funk, a pop, de akár a hip-hop világában is. Szóban forgó lemeze a hatodik saját neve alatt, és a jazztörténeti fontossággal rendelkező, idén 60 éves Impulse Records adta ki! Közel negyven lemezen volt sideman, a ritka hangszer miatt (is) sokan hívják. Olyan nagytekintélyű jazzóriások társaságában muzsikált, mint Ravi Coltrane és Pharoah Sanders (kettőjük vonzalma a hangszer irányában még Alice Coltrane munkásságára vezethető vissza), Jack DeJohnette, Charlie Haden, Robert Glasper vagy Christian McBride.

Nos, a Somewhere Different igazi szerzői lemez, mivel a nyolc darabból álló repertoárban négy saját szerzemény található, kettőt a basszusgitárossal, Dezron Douglas-szel jegyez, egy pedig Douglas szerzeménye. A Pretend c. szám társ-szerzője az ebben éneklő Tarriona „Tank” Ball. A lemezen játszó formáció főleg trió (hárfa, basszus, dob – öt számban), kettő kvartett – trombitával, ill. dob-prorammal, egy pedig kvintett – fuvolával és tenorszaxofonnal kiegészítve. A trió számok egyikén Miss Ball énekel, kettőben pedig a nagy Ron Carter a bőgős. Még egy régi „ismerős”: az egyik kvartett felállásban az állandó dobos mellett még Marcus Gilmore, Roy Haynes unokája is dobol és a dob-program gazdája is ő.  

A zene összességében kellemes, mindenki számára könnyen emészthető muzsika. Kétségtelenül a trió számok a leginkább jazzes megszólalású produkciók, talán ez lett volna a legszerencsésebb az egész album számára. Örök rejtély nekem az a mai gyakorlat, amikor a legváratlanabb ismert vagy ismeretlen művészek bukkannak fel egy – egyébként homogénnek tűnő – produkcióban. Lehet, hogy konzervatív a recenzens, de Thelonious Monknak vagy Bill Evansnak eszébe sem jutott, hogy útban a stúdió felé, még elhívja egy-két ismerősét, akikkel a metróban összefutott. Igaz, hogy abban az időben egy LP olyan értéket képviselt, mint egy márkás író új kötete.

Még egyszer leszögezhető, hogy a zongoratriók mintájára kifejezetten üdítő egy hárfa – bőgő (vagy basszusgitár) – dob triózenét hallgatni. De azért még ez sem hozza el az újabb „jazzforradalmat”.

Impulse!, 2021 

Track lista:

• Reclamation  (Brandee Younger)
• Pirit U Will  (Dezron Douglas)
• Pretend  (Brandee Younger & Tarriona „Tank” Ball)
• Somewhere Different  (Brandee Younger & Dezron Douglas)
• Love & Struggle  (Brandee Younger)
• Beautiful is Black  (Brandee Younger)
• Olivia Benson  (Brandee Younger & Dezron Douglas)
• Tickled Pink  (Brandee Younger)

Közreműködnek: 

Brandee Younger  hárfa,
Allan Mednard  dobok,
Dezron Douglas  basszusgitár  (1, 2),
Anne Drummond  fuvola  (1),
Chelsea Baratz  tenorszaxofon  (1),
Maurice Brown  trombita  (2),
Rashaan Carter  basszusgitár (3, 4, 5, 8),
Tarriona „Tank” Ball  ének (3),
Marcus Gilmore  dobok, & dob-program  (4),
Ron Carter  bőgő  (6, 7)