fbpx

A nagy elődök - 2. rész

2019. máj. 05.

Ebben a sorozatban rövid, remélhetően közérthető jegyzetek és zenei illusztrációk segítségével – a teljesség igénye nélkül -  elevenítem fel azon zenészek munkásságát, akik a 19. század végétől az 1970-es évekig formálták, alakították a jazz műfaját. Helyet adok azoknak is, akik nem szereztek maguknak világhírt, noha megérdemelték volna. A zenei illusztrációkat a youtube-ról válogattam, hogy a legszélesebb körben hozzáférhetőek legyenek. Általában ezek a darabok a Spotify-on is fellelhetők, ha csak nem jelzem az ellenkezőjét.

– ZONGORISTÁK II. (Az 1920-as évek végétől a modern jazz megszületéséig)

 

1) FATS WALLER Alligator Crawl (1935)

Fats Waller, a már az előző részben is felbukkant nagyivó, nagyétkű, s ennek megfelelően hordóméretű előadóművész korának egyik legragyogóbb zongoristája és zeneszerzője volt. Jókedélye egyáltalán nem volt megjátszott. Kicsattanó humora, bohóckodásra való hajlama és az általa énekelt gyakran pikáns, mindig szellemes szövegek sokszor elvonták a figyelmet virtuóz zongorajátékáról. De ha szóló zongorát játszott, akkor nem volt mese, noha az élet szeretete a legigényesebb felvételeit is áthatotta. A következő, 1935-es számon zseniálisan vált ritmust és hangulatokat, csodálatosan vegyíti a blues és a stride elemeit. 

 

 

2) BENNIE MOTEN ORCHESTRA Moten Swing (1933)

A húszas évek végén és a harmincas évek elején valami nehezen meghatározható változás állt be a jazz ritmikájában. A szving korszak kezdetéről beszélünk. A szving a jazzisták szóhasználatában nemcsak egy ritmust jelentett, hanem egy meghatározhatatlan, mégis azonnal felismerhető lüktetést, amellyel a zenének rendelkeznie kell ahhoz, hogy azt mondják rá: szvingel. A szving – főképpen a ritmusa miatt – alapvetően tánczene, ebben hasonlít a korai jazzre. Elsősorban a tánctermekben játszó big bandek kezdtek szvingelni. A ritmusszekció egyenletes lüktetést biztosít a zenének, négyes tagolással. Gonda János Jazzvilág című könyvében hozzáteszi: „A szvinges ritmizálás és frazírozás alapja a melódiaritmus. A szvingjelleget mindenekfelett a karakterisztikus ritmusképletek, a dallam erősen off beatbe hajló szinkópás tagolása határozza meg. Az egyenletes lüktetést hozó ritmusszekció és a dallamvivő hangszerek off beates » szvingelése« között, így sajátságos belső hullámzás, lebegés keletkezik.”

 

3) COUNT BASIE I Ain’t Got Nobody (1938)

 Az életnagyságúnál is nagyobb Fats Waller után hallgassunk meg egy kevésbé kicsattanó vidámságú, de inkább olyan nagyon nyugodtan derűs zongoristát, aki, ha zongorázni nem is, de orgonálni Fats Wallertől tanult New Yorkban, ahonnan Kansas Citybe emigrált, és ott került a blues-alapú jazz befolyása alá, ami aztán végkép meghatározta a stílusát. A következő, 1933-as felvételen Basie már felvillantja későbbi zenekarvezetői erényeit, mert a zenekarvezető távollétében, a Kansas city-i Bennie Moten zenekar élén ő irányítja az együttest.

Az érdekesség kedvéért megjegyezném, hogy a tenorszaxofonos a későbbi jazz legenda, Ben Webster volt, Kansas City szülöttje, míg a ritmus szekció Count Basie-vel rövidesen megalakuló saját zenekarának, dinamikus meghajtója lett a bőgős Walter Page és a modern jazz dobosok atyjának tekinthető Jo Jones személyében. A nagyzenekarokról még bőven lesz szó ebben a sorozatban, így hát egyelőre maradjunk a zongoránál, jelesül Basie zongorájánál. Jöjjön egy trió felvétel, már országos hírneve csúcsán 1938-ból, az előbb említett ritmus szekcióval, ahol lazán felvillantja Fats Walleréra emlékeztető technikáját, a szám első felét stride stílusban játssza, majd hirtelen felindulásból átmegy Kansas City-i ritmusba, és fergetes blues-hangulatban zárja a folyamatot. “I ain’t Got Nobody”. (a felvétel nem fellelhető a Spotifyon) 

 

 

4) ART TATUM Tea for two (1933)

A szóló jazz-zongora történetének legkimagaslóbb egyénisége, noha zenei származását tekintve stride játékosnak volt mondható, akkora tehetségnek, a billentyűk olyan virtuóz mesterének, sőt, talán minden idők legjobb technikájú zongoristájának bizonyult, hogy már csak ennélfogva sem kötődik „iskola” a nevéhez. Ebből a műfajban jártasabbak már nyilván rájöttek, hogy a vak zseniről, Art Tatumról van szó, aki 1932-ben robbant be a New York-i stride zongoristák világába. A metropolisz két nagyja, James P. Johnson és Fats Waller is elámult, amikor az egyik „mészárolóverseny” alkalmával Tatum bemutatta, mit képes kihozni a Tea for Two című slágerből.

 

 

 

5) ART TATUM Tiger Rag (1933)

Fats Waller elmondta: „Miközben Art játszotta Vincent Youmans Tea for Two-jának melódiáját, egészen különleges harmóniákat használt. Először nem nyűgözött le túlzottan, de később elképesztő dolgokat művelt. A bal keze keményen dolgozott, és miközben szabályosan hozta a ritmust, jobb kézzel káprázatos akkordokat halmozott egymásra. A két keze szinte versenyzett egymással, hol az egyik nyúlt át a másikon, hol fordítva. A fő téma szinte meg sem szólalt, csak lebegett a harmóniák fölött.”

Az olyan nagy klasszikus zenészek, mint Gieseking, Rachmaninov és Stokowski is, amikor csak tehették, elrohantak meghallgatni Tatumot, aki valójában mident tudott. Utánozhatatlan, szinte hihetetlen díszítő-technikával rendelkezett. A zenei körmondatok mellett azonban mindig ott találjuk a dallamot, hol a bal kéz önálló szólamaként, hol a jobb kéz futamai között elrejtve. Jöjjön még egy korai, de elképesztően virtuóz darab tőle.

 

 

6) TEDDY WILSON Between The Devil And The Deep Blue Sea (1937)

Virtuozitásának hála, Tatum kissé külön is állt a jazz fősodrától, amelynek talán legmeghatározóbb mestere a 30-as években a könnyed, elegáns stílusú Teddy Wilson volt, akivel Benny Goodman triójában és kvartettjében találkoztunk először. Wilson nem is annyira újított, inkább összegezte és konszolidálta a jazz-zongorán addig elért eredményeket. Valahol félúton volt Basie minimalizmusa és Tatum túldíszített megközelítésmódja között. Bal kezével olyan szilárd harmóniai alapokat fektetett le, hogy a Goodman trióban vagy kvartettben ennek következtében észre sem vehette az ember a bőgő hiányát. Jobb kezével pedig csengő tisztaságú hangokat produkált. 1937-ben felvett szólódarabja, a Between the Devil and The Deep Blue Sea ezt tökéletesen tanúsítja.

 

 

7) BENNY GOODMAN TRIO: Body And Soul (1935)

Teddy Wilson társadalomtörténetileg is emlékezetes figurája a jazznek. Ő volt az első afrikai-amerikai zenész, aki fehérekkel együtt szerepelt a nyilvánosság előtt. A nagysikerű klarinétos zenekarvezető, Benny Goodman, akit a szving királyaként aposztrofált a publicitás elég bátor volt ahhoz, hogy megtörje a tabut és felvegye Wilsont a triójába, melynek harmadik tagja a karizmatikus dobos, Gene Krupa volt.

 

8) EARL HINES AND HIS ORCHESTRA Pianology (1937)

A trió később kvartetté bővült az ugyancsak fekete vibrafonos Lionel Hampton csatlakozásával. Közben a húszas évek előremutató stílusú zongora óriása, Earl Hines is átváltott a szvingre, miközben zenekarvezetői babérokra is szert tett. Itt saját zenekara élén zongorázik 1937-ben.


 

9) NAT COLE Jumpin’ At Capitol (1943)

A premodern zongoristák sorából nem hagyható ki Nat Cole sem, akit később, már mint Amerika-szerte híres, majd világhírű slágerénekest  Nat „King” Cole névvel királlyá koronáztak. Nat Cole stílusa valahol félúton mozgott Art Tatum – bár annál jóval kevésbé volt bonyolult – és a későbbi bebopzongoristáké között. Talán az ördögi manualitást követelő díszítőelemek hiánya tette követhetőbbé és valóban sokak által utánzottá a stílusát. Játékmódja később George Shearing, Oscar Peterson, sőt Bud Powell stílusában is visszaköszön. 1943-ban így hangzott Cole saját triójával, melynek gitárosa Oscar Moore és a bőgőse Johnny Miller volt.

 

10) COLEMAN HAWKINS QUARTET On The Bean (1944)

1943-44-ben korszakalkotó változások kezdődtek a jazz világában. Sajnos az amerikai lemezipar pont ebben a periódusban nemigen lehet a segítségünkre, mert az Egyesült Államok zenész szakszervezete 1942. július 31-től   1944. november 11-ig bojkottálta a lemezkiadókat, amelyek addig jelentősen alul fizették a felvételeken résztvevő zenészeket. 1944 vége felé azonban már érdekes hangokat lehetett felfedezni némelyik lemezen. A szving korszak óriása, a tenorszaxofonos Coleman Hawkins előszeretettel dolgozott kísérletező kedvű fiatalokkal. Ezen a felvételen egy addig ismeretlen zongoristát alkalmaz, aki noha a mester akaratához híven még a szving hagyományban játszik, de ki-ki szalad néhány meglepő fordulat az ujjai alól. Thelonious Monknak hívták és nem most hallunk róla utoljára. (a felvétel nem fellelhető a Spotifyon)

 

 

(folyt. köv.)

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
© 2019-24 MagyarJazz / Jazz.hu szakmai jazzportál, szeretett műfajunk, a JAZZ szolgálatában. All Rights Reserved. • Készítette és kiadásért felelős személy: Irk Réka • Kiadó: Jazzponthu Kulturális Alapítvány • 1122 Budapest, Maros u. 28. • Adószám: 19345684-1-43
Az alapítványnak adományt az alábbi bankszámlára köszönettel fogadjuk: 10700770-73692180-51100005